Nem mondtam még...
szerző: Petőfi István
Lehullott levele,
Megritkult a berek,
Meztelen, ágain
Madárka nem cseveg.
Néma, kihalt csendét
Csak a szél zavarja,
Ha éles füttyével
Fut keresztül rajta.
Elhagyott szentegyház
Most már a természet,
Láthatlan kezével
Dul rajt’ az enyészet.
Virágokból emelt
Oltára im romba;
Buzgó népe elszállt
Idegen, szebb honba.
Csak úgy tétováznak
Az őszi fellegek,
Mint egy elbocsátott
Győzelmes hadsereg.
Bár merre indulnak,
Utjok bizonytalan,
Mint annak, ki saját
Honában hontalan.
Az alkony is rövid,
Fut, mint a boldogság;
Hagyván maga után
Borongós éjszakát.
Hüvös őszi éjjel
Harmat sem permetez;
Sir a föld, s könyéből
Zuzmara és dér lesz.
Halváuypiros az ég,
Ha hasad a hajnal,
Mint az arc, melyen bú
Küzköd’ a mosolylyal.
Erőlködik a nap,
Ha felkel, hiába!
A borún át nem tör
Erőtlen sugára.
Lelkemen is ború
— Rajta tanyát ütött, —
Mint oszolhatlan köd
Az őszi táj fölött.
Bár merre fordulok,
Követ mindszüntelen
A fényes múlt árnya:
Sötét, komor jelen.