Nem igaz a korrupció!
| Nem igaz a korrupció! szerző: Mikszáth Kálmán |
(Kormánypárti tárca)
Egy erdélyi megye főispánja (ki a legnagyobb fejedelmük vezeték és keresztnevét viseli) arra a tapasztalatra jött, hogy a tiszti ügyész, a mindenki által szeretett Feri bácsi, hivatalos ügyei sehogy se lehetnek rendben.
A rend alatt pedig megyei fölfogás szerint nem azt értik, hogy a hivatalnok elvégezze a neki beosztott ügydarabokat: majd elvégződnek azok maguktól is, mikor az érdeklettek halála után kiselejtezik az archívumból.
A rend relatív dolog. S a vármegye végre is nem szolgákat választ, hanem urakat, kiktől csak egyet kíván, azt, hogy ne nyúljanak semmihez. Sem az aktákhoz, sem a rájuk bízott pénzhez.
Mert lecsapják a restóráción az olyan embert, aki mindenbe beleüti az orrát, és körmére ütnek az olyannak, aki tiltott helyre nyúl.
Feri bácsiról pedig azt suttogták, hogy nem tud számolni, sokat költ, kártyázik, vénember létére, de tán ki sem mondom, megnyalja a sót is (s ezt mindig drágábban mérik az öregnek), hogy a saját vagyona már szétesőben van, még az a tubák színű kabát se övé már, amit most rajta látnak, sőt - de ne szólj szám, nem fáj fejem - bizony isten nem jó dolog sül ki, ha egyszer számon találják tőle kérni a közpénzeket.
A suttogások eljutottak a főispáni fülekbe is (a főispáni füleknek különösen meg van az a szokásuk, hogy a suttogást jobban hallják, mint a kiáltásokat).
Egy nap tehát magához hívatja.
- Az a gyanúm van, hogy az ön ügyei nincsenek rendben.
- Magam is azt gondolom - dadogta Feri bácsi elhalványodva.
Azt rebesgetik, hogy ön a közpénzekhez nyúlt.
Lehajtotta fejét bűnbánattal, s hosszú ősz szakállán könnyek peregtek alá.
- Harminc napot engedek, azalatt rendbe hozhatja. Elmehet.
Szárazon, ridegen mondta ezeket a szavakat őméltósága. Pedig azelőtt milyen nyájas, barátságos szokott lenni mindég! Nem, úgy mégsem kellene vele bánni, régi famíliából való emberrel! Hiszen ha elköltött is a vármegye pénzéből valamit, bizony nem rosszakaratból tette. Aztán kicsoda, micsoda az a vármegye? Hol van az elevenen? Fáj az annak, hogy egypár forint elment ide-oda?
Ilyenféle megyei gondolatok közt telt el a harminc nap. Persze nem hozta rendbe az ügyeket. Lehet is az? Ha pénze volna se tehetné, mert nincs olyan talentum a világon, ha holta napjáig turkálna is a fölhalmozott akták között, hogy azoknak a rengeteg bonyodalmát szétszedve megállapítsa a bepótlási összeget. Ami lehetetlen, az lehetetlen!
A főispán most még határozottabban lépett fel.
- Üljön le, írja meg tüstént a lemondását.
Leült sóhajtva egy székbe, s reszkető kezekkel megírta az ő becsületes makacs betűivel, hogy lemond.
- A közgyűlésig még huszonkét nap - szólt őméltósága az iratot átvéve -, addig még kegyelmezek. De akkor aztán könyörtelenül becsukatom. Addig tegyen meg minden lehetőt.
A szegény vádlott csak a fejét rázta kétségbeesetten.
- Hát nincsenek önnek jó barátai? Hiszen egész életében barátkozott.
- Éppen azért nincsenek. De ha volnának is, higgye meg, méltóságos uram, lehetetlen azokon az aktákon elmenni élő embernek. Ami lehetetlen, az lehetetlen! Olyan nagy rendetlenség van ott!
- No, majd elküldöm én a titkáromat. Az okos ember, ért mindenhez!
Miattam ugyan küldheti, gondolta magában Feri bácsi, s mikor délelőttönként bement régi szokástól vezettetve a hivatalba csibukozni, s ott találta szorgoskodva a titkár urat, még csak azt sem kérdezte tőle: hogy megy a munka? Ő már készen volt a magáéval. Ott zörgött a kabátja zsebében egy pisztoly, majd elvégzi ez az utolsó hivatalos jelentést a vármegyéhez. Amit a titkár csinál, az mind nem ér semmit.
Az idő gyorsan fogyott (mintha azzal is a vármegye diszponálna). A sikkasztási eset híre kiszivárgott a közönség közé. Beszélték a kaszinóban, a kávéházban és mindenütt. Suttogás kelt a háta mögött, amerre ment. Némelyek átmentek az utca túlsó oldalára, ne kelljen nekik ráösmerni. S ha mégis összebukkant ismerőssel, annak ott volt arcán a kedvetlen csodálkozás: »Nini, ez még él?«
Az ügyész szíve összeszorult a közgyűlés előtti napok egyikén:
»Isten neki! - sóhajtá. - Elengedek a vármegyének két napot. Még csak holnapután kellene magamat főbelőnöm. Megteszem ma.«
S ezzel az elhatározással indult haza, mikor a postaház melletti sikátorból egyenesen eléje lép váratlanul a főispán.
- Hahó, hahó gonosz ember! - kiáltja vidáman, Feri bácsi mindkét kezét megrázva.
Az ügyész ránézett, hogy talán megbolondult.
- Hát mért tett maga engem bolonddá, öreg csont?
- Mivel, kérem alássan? - hebegte az szelíden.
- Azzal, hogy sikkasztott. No, várjon, kópé, ezt még megkeserüli. Odaküldöm bolondjába a titkáromat, az nagy igyekezettel rendbehozza az aktákat, s kisül, hogy még a megye tartozik magának ezerötszáz forinttal. Maga ravasz ember, bátya. Vallja be, azért tette, hogy az én emberem hozza rendbe az aktáit.
- Nem lehet az! - hebegé zavartan.
- Hogyne lehetne! Együvé rakta a közpénzeket és a saját jövedelmét sohasem számolta mennyit vett ki, s mennyit lett volna joga kivennie...
- Nem az, nem az... - motyogá elvörösödve az örömtől -, hanem a másik, az lehetetlen, lehetetlen...
- De kiszámította azt az én titkárom pontosan.
Feri bácsi kétkedve intett a kezével.
Inkább választotta a halált, mintsem elhiggye, hogy azokat az aktákat rendbe lehetne hozni.
Pedig biz azok rendben voltak. Mindenki megkapta a magáét, a titkár a lelkiörömét, amiért egy emberéletet megmentett, az öregúr az ezerötszáz forintot és a hivatalát; Tisza Kálmán pedig megkapta a főispántól ezt a történetkét.
Jó lesz neki válaszul valamelyik sikkasztás iránti interpellációra.
Mert tekintettel arra, hogy sok becsületes hivatalnokról sül ki, miszerint sikkasztó, hadd süljön ki egyszer már egy sikkasztóról is, hogy becsületes ember.