Nem dicsőség...
szerző: Wohl Janka
Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Nem babért óhajtok homlokomnak,
Nem kívánom én e lombozatnak
Csába árnyait.
Késő századoknak ajakára
Úgy ne szálljon, mint Sapphóé szálla,
Valaha nevem!
Nem vágyik e halhatatlanságra,
Melynek fényénél sokkal több az árnya,
Sóvár kebelem.
Mert nem a nő gyöngéd homlokának
Szánta Isten a zöld borostyánnak
Vészdúlt ágait.
Fürtibe díszűl ő kis körének
Fűzze e kör felvirúlt üdvének
Fényvirágait.
S ez, mi után lelkem vágyva vágyik,
Elhagyottan ifjú szívem fázik...
Oly magam vagyok!
S mintha csillag hullna csendes éjben,
Hullnak szívemről le égőn, mélyen
Zokogó dalok.
Nyugodtabb lesz a beteg kisgyermek,
Hogyha ringatáskor énekelnek
Néki édesen.
Földi vágyak hangját én sem hallom,
Ha az üdvös szent szerelmet dallom
Szenvedélyesen.
Mit nekem dicsőség? Barátságra,
Szerelemre, csendes boldogságra,
Erre vágyom én.
Hasztalan! Lehetlen ezt remélnem!
Már elég, ha dalban, képzeményben
Percre föllelém!