Nem akarok én hírt
szerző: Komjáthy Jenő
Nem akarok én hírt, hiú dicsőséget,
De reátok hagyni örökebb emléket:
Lelkemet vegyétek!
Azt akarom váltig, hogy ami bennem dúl,
Dúlja föl szívetek, és láthatatlanúl
Én legyek rajta úr!
Halálom után sem akarok hírnevet;
Szerelmet akarok! - És aki nem szeret,
Gyűlöljön engemet!
Mit érne koszorú, mit a sírkő nékem!
Be akarom vésni, hogy lélekben éltem,
A szívekbe, mélyen.
Nem akarok tapsot, múló dicsőséget,
Nem rovok a porba porlatag emléket:
Több az, amit kérek.
Hogy lángjától annak, mit érzek, gondolok,
Forrjanak, égjenek a jövendő korok:
Hatalmat akarok!
Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat,
A lelkeken venni örök diadalmat:
Nem földi jutalmat!
Csak lobogj, én lelkem, mélységbe világíts,
De csalóka fényben fürödni ne áhíts,
Vesd meg csillogásit!
Égj emésztő lánggal, imádd a vész lelkét,
Érezd az igazság démoni szerelmét,
Mit senki ki nem tép!
Az örvények lelkét, tenlényedet fogd át,
Járd az önismeret üdvözítő poklát,
Éjjelét ragyogd át!
S ti tépjetek ízre, boncoljatok engem:
Találtok egy szilárd, dacos magot bennem,
Mely föltéphetetlen,
Mely dacol a bontó, fölmetélő késsel,
Melyet le nem győztök elemezve ésszel:
Egy az istenséggel.
A rémes tudattól, mit örökül hagyok,
Sápadjanak el a szülemlő századok:
Hogy örökké vagyok!
Érezze minden át önléte szerelmét,
S világítva szítson lángra minden elmét
Az örök-emberlét!
Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat,
A lelkeken venni örök diadalmat,
Nem földi jutalmat!