A lap feldolgozottságának foka

Nem a legárvább

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Nem a legárvább
szerző: Gárdonyi Géza

       A neve csupán két betű: M. L.
Senki sem tud róla többet. Még a házmester is, aki fakarit rá, és hordja az ebédjét, csak Emel úrnak hiuja.
A szerkesztőségbe ugyanez a házmester viszi a regényfordításait s itt szintén M. L. névre adják ki a honoráriumot. Budapesten többre nem is kíváncsi az emberiség.
Különben szőke, sápadt ember. Verset nem ir s a nők iránt nem érdeklődik. Beállít egyszer hozzá egy fehér szakálu öreg ember és elmondja, hogy ő Amerikából érkezik.
- Remélem, nem nagybátyám, - szólt Emel úr, - végigpillantva a kopott öltözeten.
- Nem, - felelt az öreg, - én koldus vagyok.
- Rossz helyre botlott. Kollégák vagyunk. Csakhogy éppen az én nevem iró.
- Ön jó embernek látszik uram és lássa én ma koldulok először. Most is csak azért, mert félév óta nem is láttam meleg ételt.
A melegétel meghatotta Emel urat, lehet, hogy személyes tapasztalatai voltak az afféle hiányokban.
- Honnan jön? - kérdezte részvéttel.
- Mexikóból.
- Olyan messziről?
- Sohasem hazudom.
- No ezt szeretem. Már régóta várok olyan embert, aki Mexikóból jön és nem hazudik. Engem ugyanis arra tanítottak az iskolában, hogy ott az emberek talppal fölfelé és fejjel lefelé járnak. Azóta sokszor zavarban vagyok, mikor a szegény hőseim Mexikóban szerepelnek.
- Ne higyje uram, én sohasem álltam tótágast.
- No akkor jól van. Üljön le, míg az ebédem megérkezik, mondja csak, ismert-e ott magyarokat?
- Hogyne ismertem volna. Az Amerikába érkező magyarok hozzám fordultak legelőször.
- Hogyhogy?
- Jegyszedő voltam a kikötőben.
- Ismert ön egy Fekete-Balogh nevű családot?
Az öregen mintha valami melegség futott volna keresztül.
- Ismertem.
- Hogy vannak azok?
- Meggazdagodtak.
- És a leányuk?
- Irma?
- Azt hiszem, nincs több.
- Csakugyan nincs. Hát, az folyton búsul, - jegyezte meg az öreg, figyelmesen vizsgálva a fiatal ember arcát.
- Busulhat. Férjhez ment?
- Nem. Valakit Európában felejtett, azt mondják, - (az öreg erősen hangsulyozta a szavakat.)
- Lehet, - szólt keserűn a fiatal ember.
Hirtelen fölindulással jegyezte meg:
- Szerencséje, hogy pontosan indult a hajó, különben gyilkosság történt volna.
Az öreg összerezzent.
- Legyen nyugodt, - szólt aztán búsan, - úgy hallottam egyszer, hogy meghalt.
A fiatalember vállat vonva felelt:
Nyugodjék békében.
De azért, amint ránézett az asztala fölött függő arcképe, harmatba borultak a szemei.
- Szerettem, - szólt magyarázón az öreghez, - és a boldogságnak legmámorabb napjaiban ragadták el tőlem. Valami csekélység miatt összekülönböztünk akkor, tudja mással táncolta a francia négyest. Ugyanekkor irt Amerikából valami gézengúz nagybátyja. Átcsalta őket az Oceánon. Azt hitték, hogy ott valami milliomos ember aranytálon fogja neki kiválni a házasságot. Hát jól van. Ugy elfeledtem, mint a születésem óráját.
Az öreg sápadtan hallgatott.
A házmester megérkezett az ebéddel. Hozzáültek. Az öreg elősorolta az összes tapasztalatait a föld lapos mivoltára nézve, s egyuttal elmondta, hogy ő mint Miksa császár katonája került Mexikóba. Végül ismét a Fekete-Balog családra akart áttérni, de Emel úr nem érdeklődött többé irántuk.
A hosszu út kimerítette az öreget. Ebédután elaludt ülve a kanapén.
Este ismét együtt vacsoráltak, s vacsora után a jó hangulat örömére átnéztek a három nyolcasba is, ahol az öreg a vendégeknek nem csekély csodálkozására dörgő hangon olyan dikciót mondott Emelre, hogy ez csaknem Mexikóba sülyedt szégyenletében.
Az öreg benyalt. Haza kellett vinni.
Ismét ott aludt a kanapén.
Reggel, mikor Emel fölébredt, az összes pipái ragyogtak a tisztaságtól, az íróasztalán rend volt. Az íróasztal fölött lévő fiatal női arckép mosolygását nem takarta többé szürke por s az öreg künn az udvaron a házmesterre pörölt: azt mondta, hogy az Emel úr dohányának illata füstöl a pipájából.
Délben ismét együtt ettek.
Délután az öreg fölfedezte, hogy a házmester a szerkesztőségi honoráriumokból magát is honorálja. Effölött közös háborgást vittek véghez. Konstatálták, hogy ezután az ezüstkanalakat sem lehet rábízni a házmesterre. Másnap az öreg Emel ur nem csekély csodálkozására kijelentette, hogy árnyékául szegődik és annélkül, hogy feleletet várt volna, elment az ebédért.
E naptól fogva ő hordta a kéziratokat is szerkesztőségekbe.
Kedves, jó öreg ember volt különben. Azt hitte magáról, hogy arcban Bem apóhoz hasonlít, azonban inkább Tisza Kálmánhoz hasonlított, depersze senki sem merte neki mondani. Mig Emel úr irt, az öreg a folyosón ülve pipázgatott, s ha valaki csak köhintett is arrafelé, az öreg úr csöndesen olyan fenyegetődzést cselekedett az öklével, mintha dinamit bombát készülne hajítani. Verklisek, handlék mind elszoktak a háztól. A pókok is jobb tanyát kerestek. S a házmester már csak másodpipából élvezhette a szagos dohányt.
Hanem egy napon maga az öreg tette tönkre az irodalmi csöndességet. A szerkesztőségből egy ordító gyerekkel tért haza.
- Remélem, ezt nem honorárium gyanánt adták? - kérdezte Emel úr megriadva.
Az öreg zavartan pislogott a gyerekre.
- Hallgass! - rivalt rá. - Itt nem szabad ordítani a kalendáriumbeli szenteknek sem.
A gyerek elhallgatott. Arca csinos vonásokba rendeződött, nagy kék szemével rábámult az öregre.
- Hát látott ilyet, - kezdte magyarázni, - csupa szívességből jutottam ehhez a kolonchoz. Amint megyek a Dunaparton (halat akartam venni estére), hát egy asszony megkér, hogy tartsam addig a gyerekét míg a strumpántlián igazit. Majd rávicceltem, hogy fordítsunk a dolgon, de gyászba volt öltözve, hát inkább azt mondtam, hogy veszek piros almát. A gyerek nevetett. Én is nevettem. Azt hittem, hogy az anya nevet. Pedig dehogy is nevetett: beleugrott a Dunába.
- Rettenetes!
- Így volt. Nem szoktam hazudni. Csak legalább valami rokona jajgatott volna a parton. De csak a kofák sikoltoztak. Odavittem a gyereket ahhoz, amelyik legjobban adta a hangot. Azt felelte, hogy inkább ő is ad egyet a hat unokájából. Kínáltam az utcán fűnek-fának, de ugylátom, a gyerek a leghitványabb portéka, mert még a rongyszedők is vállat vonva mondták: Was hab' ich davon? Utoljára leállítottam a gyereket a kirakat elé, és elszöktem tőle. Fél óráig is vártam, hogy majd csak kézen fogja valaki. Dehogy fogták! Lökdösték jobbra-balra, sőt egy úr, aki a hasától nem látott maga elé, el is taszította.
- Hát mit tegyünk ezzel a gyerekkel?
- Az anyja után nem dobhatjuk.
- Az természetes. De ugye maga nem tud szoptatni?
- Kell is szoptatni. Hiszen úgy jár, mint egy gróf.
Emel gondolatokba merülve szólt:
- Hirdetés utján fogjuk felajánlani a jószivüeknek.
Mingyárt meg is írta a közlenivalót:

]ÓSZIVÜEK FIGYELMÉBE ajánlunk egy kis árva fiut. Egy éves; a szeme kék a haja kenderszínű, az arca fehér, a teste ép. Átvehető Zug-utca 7. szám alatt.

A kis árván éppen nem látszott a sötét sors. Cicomás bársony ruhába volt öltözve, s mingyárt játékot kezdett az öreggel. A bajszát akarta elkapni, s az öreg ilyenkor harapással ijesztgette. A gyerek nagyokat kacagott ezen. Majd Emel úrhoz tipegett és ennek az arcába nézve, így szólt!
- Szép bácsi.
- Micsoda hízelgő megjegyzés! - szólt mosolyogva a fiatal ember.
A gyerek komolyan ismételte, hogy a bácsi szép.
- Hát az a másik milyen bácsi?
- Nagybácsi.
- Ezer kaktusz és indián, - kiáltotta az öreg föllelkesülve, - ne adjuk ki messzire ezt a gyereket!
A gyerek már akkor fölmászott Emel úr ölébe. Gyönge kis ujjaival megsimogatta a szakálát, megfogdosta a fülét s végül komoly kedvességgel csókra csucsorította a száját és az Emel úr arcához érintette.
A vén harcos elragadtatással tombolt .
- Engem is, engem is, én hoztalak Amerikából.. akarom mondani a Dunapartról.
A gyerek le is mászott Emel úr térdéről, azonban az öreg helyet a botokhoz ment. Maga alá vett egyet paripának és a kezével trombitálva vágtatott az öreghez.
Mulatság volt nézni.
Hát még mikor a vacsorát meghozta az öreg. Úgy evett lurkó, mint egy kis majom. Inni is tudott már. Két kézzel fogta a poharat s mikor letette a kanalát, kezet csókolt mind a kettőjüknek:
- Köszönöm a vacsorát. Közrevették a kanapén a gyereket, úgy mulattak vele. Fölfedezte a kis betyár a rugókat és azokon táncolt.
Egyszercsak abbahagyta a játékot, rápillant a falon függő arcképre és öröm mosolylyal nyitja föl a száját.
De nem jöhetett hang abból. Az öreg villámgyorsan kapta magához és akkorát csókolt rajta, hogy a szeme is káprázott tőle.
Emel úr akkor tömte a pipáját.
- Hohó, - kiáltott a gyertyához tartva fidibuszszá hajtott hirdetést; nekem is hagyjon abból a gyerekből.
És amíg rózsákat csókolt a kis kölyök arcára, azt sem vette észre, hogy a külső sötétségben egy fiatal nő, mint árnyék áll reszketve az ablak előtt.