Negyvenharmadik
szerző: Balassi Bálint
A fülemilének szól. Altera inventio
azon nótára
1 Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
De viszont azellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.
2 Mennybéli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas.
3 Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban,
Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök, fűlök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én e vasban.
4 Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nékem mind csak az.
5 Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
Engemet viszontag örökké való lang olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.
6 Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miátt,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.
7 Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra vészed gondod.
8 Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennéhány versben rendeltetett kis ének,
Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek.