Negyvenedik
| Negyvenedik szerző: Balassi Bálint |
Cupidónak való könyörgés, okul előhozván az salamandra példáját, azt, hogy vagy lészen őhozzá jó valaha, vagy sem, de mint az salamandra tűz kívül, ő sem élhet soha az Julia szerelme nélkül
az „Csak búbánat” nótájára
1 Engemet régolta sokféle kénokba tartó én édes szívem,
Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképpen:
Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!
2 Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt éngemet,
Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,
Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet!
3 Az sötét éjtszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak,
Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,
Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak.
4 Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,
Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,
Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben.
5 Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét,
Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét,
Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét!
6 De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra tűz kívül, nem élhetek,
Azonnal elvészek, ha azkívül lészek; többet, tudom, nem élek,
Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek.
7 Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött, könyvein, lásd, úgy olvad,
Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad,
De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen fogad.
8 Mint szép virágok, fák meg nem újúlhatnak tavaszi harmat nélkül,
Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nékem is nálad nélkül,
Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!
9 Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz?
Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz?
Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy ádsz?
10 Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen,
Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen;
Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.
11 Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!
Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménség, kegyetlenség?
Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!
12 Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.
13 Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék,
Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék,
Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.