Negyvenötödik

Negyvenötödik szerző: Balassi Bálint

Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről

az „Már szintén az idő” nótájára


1 Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
     Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
     Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2 Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
     Szerelem, siralom hozott ez világra,
     Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna.

3 Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
     Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
     Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4 Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
     Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
     Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5 Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
     Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
     Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.

6 Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
     Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
     Mint élsz? – úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7 Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
     Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
     Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8 Julia szerelmén való búsultomban
     Egy jó barátomnak így felelék szómban,
     Várván Juliától jómat bánatomban.