Negyedik elégia
| Negyedik elégia szerző: Francis Jammes, fordító: Kosztolányi Dezső |
Mikor azt kérted, hogy írjak elégiát
e puszta birtokról, hol a szél egyre sír
s zúg szürke ég alatt a halvány, méla nyír,
már láttam a nyirkos bozót setétjén
a hosszú, szalagos és lankatag ruhát.
Októberi napon a kert hűvös gyöpéről
egy csonka Diana szökőkútként meredt fel.
Rózsák, japán cserjék, vörös mogyoróbokrok,
babérok, hólyagfák a bús és szép fasorban
a szemhatár felé lej tettek messzire
s itt kékelő ködtől fakult az ég szine.
Édesdeden ébredt lelkemben a halál.
Gondoltam órájuk, sok régi sorson át,
a gyermekekre, kik tépték az orgonát,
meg hogy ebédre mint kongott a régi csengő,
károgtak a hollók a nedves, szürke égben,
nyugat felé esőt jelzett a szélkakas.
A lány szobája itt épp délkelet felé volt,
a tiszafák során, nagyon közel a zöld
halastóhoz. Csupa jávorfa-bútor állt benn.
Egy asztalon gyűszű és olló tündökölt,
a tükrön rémlettek homályosan a lombok
s avittas keretén sok kék ámor mosolygott.
Puskát sütöttek el valahol a mezőn
és az ebédlőben színes spanyolfalak.
A porcelánokon kis, sárga madarak.
Szeptember végivel a szigorú ebédek
némák, unalmasak voltak s nagyon setétek
és hogy szobájából végül lejött a lány,
megcsókolá bolond nagyatyját homlokán.
Nyilván ruhájáról álmodtam az előbb
a korhatag padon, mit a moha benőtt.
Még most is itt a pad a fekete fasorban
a tűlevelű és halott fenyők között.
Rákönyökölt a lány szomorúan, sután
merengve a sápadt napon, ebéd után.
Te hívtál, nézzük meg még egyszer azt a házat.
Hiszen te is tudod az ő históriáját,
akit idő előtt emésztett el a bánat
s oly bajba halt meg, aminek nevét
titkolta a család, suttogtak és beszéltek,
de mit se árult el felőle a cseléd.
Hát lassan indultunk, ballagtunk az avarban
egész az ablakig, amelyet kinyitottunk
a vaskallantyuval megrántva asszu fáját.
Álltunk a fekete konyhában is zavartan
s olyan sötét volt itt, minthogyha korom égne
az alvó tűzhelyen, egy nyíláson, az éjbe.
Penész virágzott már lépcsők reves fokán.
Hűs rozsda lepte be az ócska kulcsokat,
mik a zárak mellől lógtak le csöndesen.
Hallgattuk a szelet, künn zúgott viharosan,
mint egy rege nyögött, sóhajtozott a fáradt
vakáció-végi bús szél az iharosban,
mely haldokolva még hajnalszinű ruhát kap.
Te igy szóltál hozzám: „Ez Célia szobája".
Egy tört tükör, melyről hiányzott már a ráma,
volt minden bútora. Ezt mondtad: „Itt lakott.
Nézd a tapétán azt a furcsa alakot."
A kárpiton nehéz római szekerek,
miket nagyon kedvelt a bűnös, zordon Empire,
hogy Nucingen csókolt s szeretett, mint a vámpír.
Egy ablakot tártál, a mannakása nyílt lenn.
Ott a falon aludt már szótlanul a csengő,
melyet a konyhából rángattak hajdanán.
Vigyázva húztad meg drót-sodronyát s a csengő
fájó, lassú szava a jajnál tétovábban,
keservesen sírt-rítt a rég-halott szobában.
Legyen a béke hát, Célia, teveled.
Szedek a kertedben majd rózsalevelet,
fürtös jácintokat, vöröses-sárga mályvát.
Aztán virágaim dombodra rárakom,
hol eltemettek egy októberi napon.
Legyen a béke hát, Célia, teveled.