A lap feldolgozottságának foka

Ne áss a temetőben

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ne áss a temetőben
szerző: Gárdonyi Géza

       Vasuti állomás Pozsonyban. Kőszénbűz, mákospatkó, "Az Est!" Utasok bözsgése.
A felszállók közt szemembe ötlik a tornácon egy cilinderes fiatal ember. A jobb karja fekete selyempólyában. A jobb szemén is fekete kötés. A cilinderén fekete gyászszalag. Sántit is. Látszik a botjára nehezedő karján, hogy az egyik lába fájós. De azért eleven a mozgása. A szeme is eleven, mint a fiataloké szokott lenni. Lehet különben, hogy az utazás izgalmaitól olyan eleven.
A hordár egy nagy sárra bőrkofferrel és egy kisebb fekete bőrtáskával követi. És feltekintgetnek: hol volna még hely?
A párizsi kocsi egyik fülkéjében magam ülök. No tessék: épp az én kocsimba hág fel. Vajjon betegápoló leszek-e az úton?
- Van-e itt hely? - hallom a hangját a folyosón.
- Van, - feleli a konduktor, - itt csak egy magyar úr ül.
- Magyar úr? Más helyet kérek.
- Más hely nincs, uram.
A fülkém ajtaja megnyílik. Először a hordár jelenik meg, aztán ő. Hideg bólintással köszön.
Én még hidegebbel viszonzom. Micsoda fráter ez? Mi kifogása lehet az én magyarságom ellen?
- Szabad kérdeznem, - szólal meg mordul, - messze méltóztatik utazni?
- Még nem határoztam, - felelem félvállról. Tüskés szemmel néz rám:
- Jó: kiszállok, ha Bécsnél is tovább-utazik.
- Kiszállhat, beszállhat, - felelem nyugodtan. Az ön ügye. Nem kérdeztem.
Haragosan villan rám a szeme.
- Csak azért mondom, mert magyarral nem utazok.
Ránéztem. Bolond ez a fiatal ember? Kár érte. Jóképű, huszonnégy éves forma színtelen legény. Az arca idegenesen beretvált. Talán monoklit is visel. Dehát rendesebb gondolkodású is lehetne.
- Nem kértem önt, hogy velem utazzon - felelem végigpillantva. - S ha még vannak efféle megjegyzései, bizonyára helyesen cselekszi, ha kíméli az egészségét.
- Az mindegy, - felelte, és szinte cikázott a szemében a harag. Ha nem tetszik a beszédem, íme a névjegyem...
A zsebébe nyult az ép balkezével, s tárcát vont elő.
Én is elővettem egy névjegyet és eléje tettem a kupénak a lehajtós asztalkájára.
Rátekintett, de egyszerre mintha elakadt volna a lélekzete, behunyta egy percre a szemét. Visszadugta a tárcáját annélkül, hogy a névjegyét kivette volna belőle.
- Mégse adok névjegyet, - mondotta.
És szusszantott.
- Nem adok névjegyet. Elég volt. Csak tessék mondani valami gorombaságot. Akármilyet. Eltűröm.
- Nem mondok semilyen gorombaságot, de ön rápillantott az én névjegyemre. Most már követelem, hogy megnevezze magát.
- Én nem mondom meg a nevemet.
Ez már olyan gyerekes dacossággal történt, hogy csaknem elmosolyodtam. Visszavettem a névjegyemet. Már a nyelvemen volt, hogy mégis valami rövid véleményt mondok a magaviseletére, de aztán arra gondoltam, hogy a pökhendi ficsur maga akar lenni a csárdában. Nem, kedves ifju, most már csak azért se!
S nem szóltam semmit.
Csak magamban tűnődtem: bizonyosan valami oláh gavallér: magyar iskolában járt, és most magyarmarással foglalkozik. Mire jó ez nekik? - nem tudom.
Talán félórát is ültünk egymással szemben, csendesen. Én az ablakon nézegettem a sárguló országhatárt. A Morva szép őszi síkságát, amelyen annyi magyar vér folyt a küzdelmes századokban. A harapós ifju fölkel és balkézzel levenni iparkodik a polcról a kisebbik táskáját. De ahogy húzná, emelné, szisszen. Ujra erőlködik...
Csak nézem: hiszen ha leemeli és valami nehéz táska, úgy megrántódik az a rokkant ember... Hátha orvossága van a táskában? Kötés kell neki? Vagy idegcsillapító?
- Ha óhajtja, segítek, - szólalok meg a komoly szamaritánus hangján.
S leemeltem neki a táskát. Jó tíz kilónyi lehetett.
Ahogy odateszem neki az ülésre, akaratlanul is a táska ezüst névpajzsára pillantok. Címer és név. A címer törökfejet kardon tartó emberkart ábrázol.
A név valami előneves Nagy Pál. Nem láttam az előnevet teljes tisztán, lehet hogy Tarcsányi, lehet hogy Tomcsányi vagy Varsányi, de valami csányi, vagy sányi, - mondom: csak épp egy pillantással kaptam el, szándéktalanul.
Hideg-udvariasan mondott egy köszönöm szót. A táskát megnyitotta. Terebélyes angol lapot vett ki belőle és egy kis matrózpipát. A pipát balkézzel tartotta, és tömte keserves-nehezen. Aztán a szájaszögletébe fogta: rágyujtott. Mégcsak azt se kérdezte, hogy nem bántó-e a füstje?
S kiterjesztette a lapot, a Newyork-Heraldot, és olvasta.
Tehát nem oláh, - gondoltam. Dehát akkor mit oláhkodik! micsoda megvadult hazafi ez?
Hét órakor a bécsi állomásra érkeztünk: vártam, hogy átszáll másik kocsiba. Nem szállt át. Hanem mikor a konduktor bedugta a fejét, annak szólt németül:
- Kérem vegye le egy percre azt a koffert: kivennék valamit belőle. Aztán ismét visszateheti.
- Később, - felelte a konduktor, - most nincs rá időm.
Azonban negyedóra is elmúlt. A fiatal ember nyugtalanul pillantgatott a kofferjára.
- Ha orvosság-félét akar kivenni, - szólaltam meg ismét, - segítek a baján.
- Olyanfélét, - felelte hálásan pislogó szemmel, - a plédemet. A fájós lábam érzékeny a hideg iránt, és már félórája várom a konduktort.
Leemeltem hát a nagy nehéz koffert is. Kulcsot vett elő, s megnyitotta. Skótszín kockás plédet vett ki a ruhái közül. Akkor lépett be a konduktor. Az tette vissza a helyére a koffert.
A fiatal ember a lába köré csavarta a plédet, a hogy a konduktor kiment, megszólalt:
- Bocsásson meg kérem, hogy az út elején kedvetlenséget okoztam önnek. De megfogadtam, hogy magyar emberrel nem ülök többé össze, nem állok többé szóba.
- Hát ön nem magyar?
- Nem. Nem vagyok magyar.
- Csodálom. Ugy beszél magyarul, akárcsak én.
- De önnel beszélek magyarul utoljára. Meddig utazik, ha szabad kérdeznem?
- Talán Münchenig.
- Nohát Münchentől kezdve nem tudok többé magyarul. Soha többé ebben az életben! Talán csak másvilágon megint az apámmal.
- Dehát mit vétett önnek, a mi jámbor hazánk?
- Jámbor?
- Mondjuk, hogy nem jámbor. Dehát mit vétett?
- Mit vétett? Azt, hogy itt a munkának, a becsületnek, józanságnak, emberségnek semmi értéke nincsen. A pápuák megeszik az embert, de csak a testét. A magyarok a lelkét, nevét, becsületét marcangolják szét az embernek. Sohse jártam én azelőtt ebben az országban, nem is itt születtem, de szegény apám... Hacsak azt mondtuk: Bácska vagy Balaton, vagy Alföld, könnyekre fakadt. És én bolond gyerekfejjel sokszor eltűnődtem: micsoda ország lehet az, amelyiknek már csak az említésére is könnyeznek a belőle kivándoroltak?
A fiatalember elnedvesült szemmel tömte tovább a pipáját. Automatikus gyújtót pattantott elő. És tovább beszélt:
- Látja a karomat: fel van kötve. Ezelőtt három héttel vágták keresztül. Épp a bicepszemet, csontig. Látja a lábamat: ezelőtt két héttel a jobb lábikrámon egy pisztolygolyó ment át. A mellem is át van lőve: a golyó hátul jött ki. Hátul uram:
Keresztül vagyok lyukasztva, mint a füstölt hering. A vállamon két kardvágás forradoz. A mellemen egy hosszú vágás: végig a bordákon, minthacsak lénia mellett metszették volna.
Én nem tudok vívni, nálunk csak bokszolnak. És két hónap alatt tizennégy duellumban ontották a véremet.
- Hát mi a kefének köt bele mindenkibe?
- Nem kötöttem én bele uram senkibe, soha. Csak mikor erre a magyar földre léptem... Már harmadnapra verekednem kellett. És miért?
Bocsáson meg, hogy nem mondtam meg a nevemet. De már nem is merem. Eltagadom. Már ezelőtt egy héttel, hogy a kórházból kijöttem, más nevet mondtam a hotelban. Eltagadom a nevemet! El, örökre! Mihelyt hazaérek Amerikába, megváltoztatom.
Szegény jó apám...
Látta volna ön csak egy percre is azt az ősz szakálú, nyugodt-komoly embert. Ha csak egy percre nézett volna is a szemébe, azt mondta volna me, egy becsületes, józan, értelmes magyar ember.
Látta volna a farmunkon, amint fáradhatatlanul dolgozik a munkásokkal. Még hatvanéves korában is közéjök áll olykor a kapásoknak, aratóknak, hogy már magam mondom neki:
- Mi szükség erre apám? Úriember nem kapál!
- Óh, fiam, - feleli, - dolgoztam én szénbányában is.
És ugyanígy felelt tavaly, mikor a cséplőgépünk mellett fölvette a seprűt és a szemet söpörte a cselédjeinkkel.
- Söpörtem én fiam Csikágóban is.
Sohse láttam fölkelni. Mindig talpon volt télen-nyáron, mikor mink kikászolódtunk az ágyból.
Láttam volna, mikor egy nyáron valami nagy cifra kigyó lopódzott be a kamránkba, é sikoltva futott minden cselédünk ki a házból. Az anyám elájult. A férficselédek közül senki se mert bemenni. Azt mondták: mérges kigyó. Apám akkor is a mezőn volt. A hírre hazatért. És ő habozás nélkül bement csak egy bottal a kamrába. A kígyót agyonverte. Mérges kigyó volt.
- Magyar ember nem fél az ördögtől se! - mondotta.
S engem is azért vert meg életemben először, - tán hat éves koromban, - mert egy játszótársammal összekaptam és az megkergetett.
- Az én fiam vagy-e te poltron? Senkitől meg ne hátrálj, ha agyonvernek se!
És következtek a lángra gyujtó elbeszélések Botondról, Lél vezérről, Szent Lászlóról, Hunyadiról, Dobóról, Zrínyiről. Micsoda hősök vére pezsg a magyar érben!
Nem is kergetett aztán meg többé senki. Szembeszálltam akármilyen Góliáttal is. Egy gyors ökölcsapás, és a magyar fiu maradt az úr a harctéren.
Mindössze kétszer vertek meg. Apám akkor is megdicsért:
- Elől van rajtad a verés: az csak szerencse hiánya, nem szégyen.
És még csak egy alkalommal korrigált vesszővel, mikor az uzsonnapénzemet elváltottam és egy hamis centet kaptam a többi között, és eldicsekedtem vele, hogy tovább-adtam rajta.
- Magyar ember, - mondotta, - se nem csal, se nem lop!
- Engem is megcsaltak vele, - mentegetődztem.
- Más ha hitvány, neked nem szabad szintén hitványnak lenned! Azért hogy te Amerika földjén, angol anyától születtél, magyar vagy! Pillanatra se feledd!
Akkor igen haragudott. Egy hétig se szólt utána hozzám.
Még a halálos ágyán is arra intett, hogy kettőt ne felejtsek soha: a becsületet, meg a magyarságomat.
Azon a szomorú napon bízott meg azzal is, hogy küldjek négyszáz dollárt, jobban mondva kétezer koronát egy Szalay Zoltán nevű borkereskedőnek, vagy ha az már meghalt, a családjának. Én mindent megígértem. És mikor a pap azzal búcsuztatta a sírja mellett, hogy tündöklő példaképe volt az emberi erkölcsöknek, éreztem, hogy nem a díjazott frázisokat mondja, hanem a szíve szavát.
No mármost mi következik?
Levélben kellene tudakozódnom a véges óráiban említett Szalay felől. Én azonban arra gondolok, hogy a sok tanulás igen megviselt, - most tettem le a doktorátust a kémiai tudományokból, - rámfér egy kis pihenés. Hol fogok pihenni? Otthon, az igazi hazámban. Megkeresem Szalayt magam. Tiz napi út: mi az? S látom legalább a három hegyet, a négy folyót, az apám szülőföldjét, bejárom könnyes szemmel...
Az apám iratai között egy csomó postai elismervényt találok: különféle apró összegek, s megannyi magyar névre. Megszoktam már gyermekkoromban, hogy küld olykor pénzt Európába. De sohse gondoltam vele, hogy mi pénzek azok?
A zsebembe teszek négyszáz dollárt. A másik zsebembe is vagy ezret utiköltségre.
Jövök. Érkezek.
A magyar konduktort csaknem megcsókolom az ország határán. Érsekujvárott százast adok a cigányoknak. Visegrádnál úgy csepeg a szemem, mint a februáriusi jégcsap. Pest és Buda: még az inam is rezgett, mikor a Vigadó előtt meglátom a budai várat, Gellérthegyet, Duna széles vizét.
Ez az tehát, ez az! Csak épp a turul madár hiányzik, hogy ott lebegjen a Gellért fölött a magasban.
Szegény apám, de nagy mulasztás volt, hogy nem együtt jöttünk, amikor még élt! De hogyan is nem jutott soha eszébe?
Másnap reggel már a szülővárosában szállok le. A málhámat otthagyom az állomáson. Dehogyis költözök fogadóba. Szobácskát bérlek egy hónapra valami tiszta családnál, és ugy lakom ott, mintha odavaló volnék.
S megindulok gyalog: sétálok befelé. Micsoda város! Soha se láttam olyan alacsony várost! Az én hatvanemeletes felhőbontókhoz szokott szememnek, szinte ókori az a csupa földszinti-ház-város. Csak a templom magas, meg a piacon néhány uj ház emeletes, egyemeletes. Kettő közüle fogadó, de na büszkén rá van írva: Hotel Brisztol az egyik es-zé-vel. A másikon Uri kaszinó. Az valamivel köpcösebb.
A régibb házakon megismerem: melyik a parókia, az iskola. Kinizsi-kocsma, patika és cukrászbolt, - mind mind ismerem az apám elbeszéléseiből. És ellágyulok. Az útcák népe, úr, paraszt, apraja, nagyja, mintha valamennyi rokonom volna. Öreg embert, öreg asszonyt, ha Iátok, szeretnék hozzálépni és megszólítani: Emlékszik-e?...
Node ráérünk: itt töltök egy egész hónapot. Ismerni fogom apám városát apróra, s egyenkint megismerem azokat is, akik vele nőttek fel, vagy másképpen emlékeznek reá.
És csak egy kofát szólitok meg:
- Él-e még az öreg Szalay Zoltán?
- Él hát. Hogyne élne, iftyuram.
- A borkereskedő.
- Régen nem kereskedik az már borral.
- No mindegy, hol lakik?
- Amott iftyuram abba a vasrácsos házba, a parókia mellett.
Lépek. Nézem a házat, nézem a parókiát is. Mind a kettő kiskertes elejű. A parókia kertjében, mingyárt a zöldre festett zöld kerítés mellett, egy görhes ősz pap ül. Széles karimájú fekete szalmakalap a fején. Hosszú-szárú pipa mellett olvassa a hírlapot.
Nézem: van ez a pap annyi idős, mint az én megboldogult apám.
És a szívem megdobban: apám ismerőse, talán barátja is! Mintha egy fenmaradt élő része volna szegény boldogult apámnak.
A pap is pislog rám a kalap alól.
Köszönök.
Fogadja.
De olyan elbámulva néz rám...
Megszólalok:
- Bocsánat reverendisszime. Engedje meg, hogy csak így az útcáról bemutassam magamat...
S mondom a nevemet.
A szeme akkorára nyilik, mint egy ezüstforint.
- A Dani fia?
- Az vagyok.
A szeme akkorára nyilik, mint egy ötkoronás.
- Mingyár olyan ismerős vót, - mondja a pipáját megszippogatva. Dehát negyven esztendeje mán... Hát él még a Dani? Tessék: jöjjön be.
És kinyitja, a léc-ajtócskát. Leültet a kerti padra.
Beszélem, hogy szegény apám... A fejét csóválja.
- Hm, hm. És maga a Dani fia? Hiszen maga rendes úri ember...
Ez a mondás furcsa volt.
- Rendes? Hát mért ne volnék rendes?
- És mi volt ott a Dani?
- Farmer. Becsületes, munkás, szorgalmas, farmer.
- Lehetetlen!
Ez a lehetetlen úgy robbant ki belőle, mintha azt mondtam volna valakiről, hogy bablevest főzött a Szent István koronájában.
Csak nézek rá.
- Nem értem, reverendisszime: mi lehetetlen?
- Hogy a Dani dolgozott,
- Dolgozott?
- Hiszen az már tizenhat éves korában nyugalomba lépett.
- Nyugalomba?
- No persze. Mikor az ötödiket kezdtük, nem tanult többet, sőt ki is maradt... Nem lehetett azt többé rávenni semmi munkára.
És úgy nézett rám az öreg, mintha valami hatlábu borjú volnék.
Elkérdezte aztán az apám életét. Elmondtam, amennyit tudtam: hogy fiatalságában vergődött, később beállt Mekszikóban katonának és...
Összecsapta a kezét.
- Katonának?
- Katonának. Mi van ebben csodálatos?
- Nem volt az katonának való!
- Mért ne volt volna?
- Hát... nem olyan volt. Katonának olyanok állnak be, akik legalább is... hát... Mink legalább azt gondoltuk, hogy innen is a fegyver elől szökött meg.
- Fegyver elől? Az én apámnak vitézségi érdemrendje volt. Azzal is temettük el.
- Lehetetlen!
Fölkeltem.
- Bocsánat, - mondottam - nem várom meg, mig ön mégegyszer mondja: lehetetlen. Jónapot! És elléptem onnan. Bizonyosan ellensége volt az apámnak! - fortyogtam az utcán. Gyerünk Szalayhoz. Az majd másképen szól az én megboldogult, derék, jó apámról!
S benyitottam a szomszéd házba, a vasrácsosba.
- Itthon az öreg Szalay úr?
- Itthon, de... Micsoda ügyben tetszik keresni?
- Pénzügyben.
- Bejelentenek. Bebocsátanak.
Egy rogyadozó térdű vén sas csoszog elém, botosban és házi sapkában. Csontkeretű ókula van a szemén, kettő is. A felsőn borsónyi spanyolviaszk ragaszték az orra mellett. De a két pápaszemen át is csak pislog, sunyorog.
- Szalay Zoltán úr?
- Az vagyok.
Boldogan nézek rá. Tehát ez az öregúr... Barátja, iskolapajtása nem lehetett az apámnak, - sokkal idősebb, - de a szeme belenézett valaha az én apám szemébe. A keze melege érintette valaha az én apám kezét.
- Megbízással jöttem Amerikából.
S említem az apám nevét, hogy az ő megbízásából.
Az öregúr megmoccan:
- Hát él még az az akasztófáravaló?
Én csak elzöldülök.
- Hogy mer így beszélni az úr?
- No-no! - mondja a hangomtól elhőkölve. - Hát nem az? Hát nem hamisított váltót a nevemre? Az a kártyás, az a pernahajder.. És mint a pulyka megvörösödik.
Én meg bizonyára olyanná válok, mint a fal. Végre lélekzethez jutok:
- Nem tudom, kiről beszél az úr. Az én apám semmiképen nem az volt, akiről az úr beszél. Az én apám sohse kártyázott! sepedig váltókkal nem manipulált. De bizonyára volt önnél valami elszámolnivalója. A halálos-ágyán bízott meg, hogy
négyszáz dollárt fizessek önnek, vagyis kétezer koronát. Tessék!
Már akkor ott állt a szobában az öregúr mögött egy csodálkozószemű honvédhadnagy is. Csak nézett rám merőn és hallgatott.
Az öreg a kezébe veszi a pénzt. Én várok még, hogy valami írást fog adni: kötelezvényt, vagy nyugtatványt, vagy máseffélét.
Az öreg ránéz a pénzre, aztán visszaadja.
- Nekem ennyivel nem tartozott a Dani. Kétszáz forint volt az. Adjon annyit. Ezt se vártam.
- Az én apám négyszáz dollárt mondott, hogy fizessek önnek. Az kétezer korona. Én tehát annyit fizetek. És ha nem tetszik az úrnak, dobja ki az ablakon.
- Micsoda beszéd ez? - szólal meg a tiszt.
Végignézem:
- Nem tudom kicsoda ön, - felelem. De ha netalán felelősséget vállal Szalay úrnak a beszédeiért, tessék a névjegyem. A Brisztol-hotelban lakom.
És már összeszorítottam az öklömet, hogy ha valami sértő szót mond, amerikaiasan válaszolok reá. Azonban nem mondott semmit. Belenyúlt a zsebébe és egy zsírfoltos névjegyet adott. Elvettem. Némán köszöntem. Sarkon fordultam. No tessék, micsoda komédiába kerülök! Dehát apám becsületét nem engedem tapodni senkinek! És kavargó gondolatokkal ődöngök át a piacon, - a Brisztol felé, - mert-hiszen szállást kell ott bérelnem. Már nem kívánom megszólítani az öregurakat, öregasszonyságokat. Nem, én itt nem vagyok istenhozott.
Ahogy egy rendőr mellett szédelgek el, félfüllel hallom, amint valakinek azt mondja:
- Láttam, kapitány uram.
A mondás azért téríti oda egy percre a figyelmet, mert a kapitánynak szólított úr tarka-kockás nyári civilruhában van, és a fején fehérposztó pörgekalap. Szőke lógóbajszos, harmincéves ember.
Nyugalmazott kapitány lehet, gondolom: korán kicsöppent az ármádiából. De azért a járásán látszik, hogy katona volt.
Rendelek szobát, emeletit. Hát kínál is a tengerész-sapkás hoteles-gazda mindenféle szobát egyik szagosabb, mint a másik.
- Hát nincs úri embernek való szobája? A levegőbe néz egy percre.
- Kérem:van!
És sebesen előre megy. Megáll egy kettős ajtó előtt.
- Kérem, most éppen nincs benne ágy. Azonnal teszünk bele egy finom ágyat. Szekrényt is, mindent. De tizenöt korona egy napra, és negyven fillér.
S kinyit egy akkora szobát, hogy csaknem húsz méteres.
No drága. De mindegy. Az én elmém jobban azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy kit kérjek segédemnek? Lehet-e katonatiszteket kérnem, katonatiszt ellen? Nem ismerem az európai szokásokat. Visszatérek a piacra. Járkálok, meg-megállok. Ahogy egyszer megállok egy görögdinnye-halom mellett, boltajtónak a csendülése hallatszik. Odapillantok: a patika.
A patikus a világ minden részében úri tempójú ember. S ha véletlenül nem is az, mesterségével jár, hogy tanácsokat oszszon.
Benyitok.
Egy magasgalléros fiatal ember fekete lüszterkabátban. Pisze orrú és kopasz, kerekképű. Egy mezítlábas fiúcskának kever valamit. Kérdőn tekeri felém a fejét.
- Csak tessék elvégezni, - mondom. Én nem üzleti ügyben jöttem.
Végez.
A gyerek elmegy. Előveszek egy névjegyet.
- Ez vagyok, - mondom. Merőben ismeretlen az itteni urakkal. És egy kis petekbe habarodtam az imént. Nem tudom: kérhetek-e katona tisztet segédemül? Nálunk Amerikában nincs anynyi cerimonia, de ha éppen kell, minden úriember kötelességének ismeri, hogy...
- Oh kérem, igen szívesen, - mondogatja meghajlással a segéd.
Kezet is nyujt közben. De csak egyre a névjegyemet szemléli a beszédem alatt, de olyan gondolkodva, mintha valami rébusz volna.
Végre a homlokára bök:
- Igaz, igaz! Mingyár olyan ősmerős név volt ez. Egy ilyenféle nevü huncut... Nagy lányszöktető!... Hahaha... De kiillant az Amerikába.
A huncut szóra lobbot vet bennem a harag.
- Egy huncut?
- Az, - rebegi meghőkölve, - egy hu-huncut... Kiszökött Amerikába.
Mikor így ujból mondta az Amerikát, én tettem rá a pontot egy ökölcsapással, - csakúgy potyogtak a tégelyek a fejére, ahogy hanyatt-esett.
- A Brisztolban lakom, - harsogtam a szeme közé.
S vártam egy percet, hogy viszonozni szándékolja-e az ökölcsapást? De az csak az orrát markolta, a nézett rám, mint a vízből kirántott harcsa. Elléptem.
No tessék, most már két ügyet kell lebonyolítanom.
És ismét megállok a piac közepén. Gondolkodok. Egyrészt a patikus mondása zuborog a fejemben: huncut.., nagy lányszöktető... Mi az ördög ez? Másrészt azon jár az eszem: kiket nevezzek meg segédeimnek?
Másik patikát keressek-e?
A nap tüzesen süt a hátamra. Egy akácfa alá vonulok. A rendőr is ott áll. Nini hiszen az előbb a rendőr valami kapitánynyal beszélt. Hátha azt a nyugalmazott kapitányt kérném meg? Az aztán majd keres másikat.
A rendőrre nézek. Nem az, amelyik az imént itt állt.
Mégis megszólítottam volna, de épp veszekedés keletkezik egy gyümölcsös sátor körül. Valami cigánynyal, patvarkodnak. A rendőr odasiet.
Sétálok, kóválygok az útcák árnyékos felén. fejemben mintha tengeri viharzás volna, és a hullámok hánykolódásából a Böklin rútul vigyorgó tengeri szörnyetegeiként bukdosnak fel az apámat gyalázó kifejezések: hamis váltó, lányszöktetés, pernahajder, huncut...
Az én apámra!
Szeretném valamiképpen csillapítani a lelkem háborgását: az apró boltok kirakatait szemlélem, mindenféle rőfösöket és rőfteleneket. A rozoga fiakert, amely talán egymagában vagy másodmagával bonyolítja le az idegen forgalmat. De csak háborog-zavarog a tenger, vigyorognak a rút szörnyetegek. ÉShát hol a segéd? a segéd, aki az ilyen ügyben pokolian szükséges? Az útcán csak nem szólíthatok meg akárkit?!
Visszatérek a piacra. A toronyban a delet harangozzák. A cukrászbolt ernyője le van bocsátva. S íme ott virít alatta az én keresett kapitányom, ül negyedmagával valami konyakos vagy likőrös üveg mellett.
Rámbámulnak, hogy belépek. De már szinte megszoktam, hogy mindenki megbámul. Gondolom, a szürke cilinderemet bámulták, mert az volt aznap a fejemen.
Leülök a másik sarokba egy üres asztalkához. Rendelek egy pohár limonádét. Névjegyet veszek elő. Ráirom:
Bocsánat: mielőtt elmenne, egy szóra kérem, fontos magánügyben.
Intek a szolgáló-kisasszonynak:
- Kérem, szíveskedjék ezt odaadnia kapitány úrnak.
A kapitány a névjegyemre bámul. Aztán rám.
Elvörösödik,
Fölkel.
Jön.
Elébe lépek.
- Ugye nem haragszik a bizalomért? -mondom. De az ügy olyan természetű, hogy azok előtt az urak előtt nem mondhattam volna el. Nekem itt nincs ismerősöm senki, aki meg van kettő, éppen azzal a kettővel meg kell verekednem.
- A manót! - mondja a kapitány.
És pislog. Látszik rajta, hogy igen érdeklődik. Elmondom neki röviden, hog az én megboldogult apám emlékét sértették. Én nem vagyok kötekedő ember, de fiui kötelességem... Elmosolyodik, elvörösödik. Az állát vakarja.
- Köszönöm a bizalmat, - mondja végre. De nem értem, hogy éppen énhozzám fordul az úr.
- Bocsánat, - felelem, - ha terhére van, de én azt gondoltam, hogy...
- Dehiszen nekem éppen az a kötelességem, hogy az efféle ügyeket meg ne engedjem, megakadályozzam, ha kell, fegyveres közbelépéssel is.
- Fegyveres közbe...
- Hát nem tudja, hogy én rendőrkapitány vagyok? No azért nem baj. Menni fog minden mint a patyolat. Hivatalosan nincs róla tudomásom, tehát felőlem nyugodt lehet. Segédségre persze nem vállalkozhatok. De van itt négy úri ember, aki a becsületbíróságot, és a lovagias ügyeket úgy intézi, mint a patyolat. Balogh takarékpénztári igazgató az egyik, - tessék felírni, - Szilvássy ügyvéd a második, Csanády mérnök a harmadik, és Bokor szintén ügyvéd a negyedik. Volna még egy: a szappanos, de az csak afféle diákpárbajokban szerepel, ha az említettek nem vállalkoznak. Elég ez a négy név. Azok kezében megy minden, mint a patyolat.
- És hol találom őket?
- A kaszinóbán. Mind a négy legényember. Ott ebédelnek. Ajánlom, hogy ebédeljen ön is ott, mert a Brisztolban szakálas szakács főz.
Hát én mingyárt lépek a Brisztolba, hogy megmondjam: ha valaki keres, mikor leszek otthon.
- Már keresték az urat négyen is, - feleli hajlongva a tengerész-sapkás vendéglős. Tessék a névjegyek.
Nézem: két katonatiszt, továbbá: Bokor ügyvéd és Csanády mérnök. Az egyik tiszt névjegyére rá van írva:
Szalay úr megbízásából: két órakor ismét eljövünk.
Ugyanilyen írás három órára a patikus megbízásából.
Kitörlöm a két nevet a feljegyzett nevekből. (Tehát marad Balogh és Szilvássy.) S fordulok a kaszinóba.
Azt gondoltam az a kaszinó is nyilvános ebédlőhely. Hát csak nézgelődök: merre az ebédlő? Fölmegyek az emeletre. Látom az egyik ajtón az írást:
ÉTTEREM.
Letelepedek egy üres asztalhoz.
Ülnek, ebédelnek ott már a nagy hagyma- és pecsenyeszagban három asztalnál is.
A belépésemre persze mindenki rámtekint, - noha a cilinder csak a kezemben van. Én azonban nem törődök velök.
Ülök nyugodtan: várom a legényt, hogy szolgáljon, éshogy kisvártatva megkérdezzem: melyik úr a Balogh? s melyik a Szilvássy? Az idősebbiknek küldöm át majd a névjegyemet.
A helyi urak lármás beszélgetéssel ebédelnek. Az egyiknek úgy recseg a hangja, mint a repedt trombita. A pincér ásítozva hordozza az ételt.
A falon Kossuth Lajos és Ferenc József arcképe egymás mellett egyszabásu rámában.
Egy pocakos tokás úr odaszól gőgösen a pincérnek:
- Ki az az úr?
Érzem, hogy rólam van szó. megdöbbenek.
Micsoda kocsis-tempó! De csak épp hogy odapillantok.
- Már minden vigécet beeresztenek ide? - mondja a repedt trombita-hang.
Rátekintek. Egy nyakatlan kis kövér ember vörhenyes szőke kefebajusz, sündisznó-haj. Fölkelek. Odalépek az asztalhoz, az elé, aki a vigéc szóval tisztelt meg. A szemébe mereszkedek - Rólam mondta ezt az úr?


Délután két órára öt ügyem volt lebonyolítandó, s kettő éppen a két reménybeli segéd ellen.
Mármost nincs más hátra, csak a szappanos. De ki az? melyik? hogy hívják? hol lakik?
Mégegyszer kell beszélnem azzal a kapitánynyal.
S lódultam is négy órakor egyenesen a hivatalába.
- Már bocsásson meg kapitány uram! De megint csak ne vegye hivatalosan tudomásul... Elvörösödik. Hosszuszárú tajtékpipát vesz fel az asztaláról és rágyujt. Hallotta már mi történt a kaszinóban. Az elnöknél kellett volna jelentkeznem előbb, - elfeledte mondani. Az elnök is ott ebédelt. Bizonyosan az szólt a pincérnek.
- Dehát most már mindegy. A szappanos neve Braun és a Három-tehén-utcában lakik, mingyár a piac mellett. Különben elvezetem oda magam.
- Igen lekötelez a szívességével kapitány úr.
- Majd keresünk aztán másodikat. Kit is lehetne?
S leteszi a pipát, gondolkodón nyul a kalapjáért. Azonban egy rendőr lép be. Akta van nála. A kapitány ujra fölveszi a pipáját. Még ég.
- Tessék leülni kissé. Tessék rágyujtani. Mingyárt elvégzem.
S aláír az aktának. A rendőrt elbocsátja. Szívja jóizün a pipáját. Gondolkodik.
- Öt lovagias ügy egyszerre, - szólal meg csillogó szemmel, - még ilyen kutyabál nem volt a városunkban!
- Sajnálom, - felelem. - Én magam se tudom, hogy keveredek bele. Az én apám olyan becsületes, tiszta ember volt, és itt mindenféle kormot rákennek. Ön persze nem ismerte...
- Nem. De én is sok mindent hallottam.
Az öregek szeretnek anekdótázni. Hát fiatal embervolt, hiszen az érthető.
Egy korán elhízott feketeruhás úriember cammogott felénk a rendetlen-kockás kövezeten. Elefánt nadrág rajta és élrecsapott pörge kolibri-kalap. A bajusza merevre viaszkolt. A kezében vastag kampós gyökér-bot.
Megállt, megvárt bennünket, legyintett:
- Hiába mentek oda: a foga fáj. Épp az imént beszéltem vele. Azt mondja, hogy olyan dagadt pofával nem vállalkozhatik.
A kapitány vállat vont.
- Holnapra csak elmúlik. Otthon van?
- Persze, hogy otthon?
Tovább léptünk. Magamban csodálkoztam, hogy a magyarországi emberek nemcsak egymást ismerik, hanem még egymásnak a szándékait is.
A kapitány utána pillantott a cammogó úrnak és mosolygott.
- Ez már előre örül a húszkoronásnak.
- Micsoda húszkoronásnak?
- Hát amit kap majd. Orvos. Annyit szoktak neki fizetni, mikor duellumhoz hívják.
Aztán folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta:
- Sok mindenféle anekdótát hallottam én a boldogult édesatyjáról. A Doktor Boriska megszöktetése, hát az fenomenális volt! Most is nevetjük. A bátyja ugratta meg boldogult édesatyját. Hiszen tudja talán, hogy értök ment, mihelyt értesültek...
- Én nem tudok semmit. Én nem is akarok tudni. Meg vagyok arról győződve, hogy az én apám, ha fiatal volt is, legfeljebb pajkosságból, éretlenségből követhetett el romantikus dolgokat, de... Miért mosolyog ön, kapitány úr? és mért von vállat? Bocsásson meg, de én jobban ismertem, mint ön. Húszonhat éves vagyok ma, azt hiszem ebben a korban már tisztán látunk. Az én apám becsületes, munkás és bátor ember volt. Azt nem lehet megugratni. Bocsánat, hogy korrigálom a kifejezését.
A kapitány megállt. Elvörösödött.
- Engem bizony ne korrigáljon az úr, - pattant rám pipacsszín arccal. Az ön atyja igenis megugrott!
- Nem ugrott meg!
- Megugrott. És ha nem tetszik a kifejezésem...
- Nem tetszik!
- Helytállok érte.
- Helyes!
Elsápadt.
Megfordult.
Otthagyott.
Még aznap este elmentem újból a plébánoshoz. Megkérleltem, hogy ne haragudjon a délelőtti nyerseségemért, hiszen koros ember: megérti, hogy bennem a fiúi kegyelet sértődött meg. De nem térhetek nyugvóra annélkül, hogy meg ne tudjam apróra, miket beszélnek itt az apámról? Mert én nem hiszem azokat a különös beszédeket. Nem hiszem! Tartozom apám emlékének azzal, hogy a multját tisztázzam.
A pap hümmögött.
- Hát, fiam... Minek a? Ne ássunk a temetőben. Ami vót, vót. Nyugodjanak, akik meghaltak.. Azoknak az élete már befolyt a nagy Örökkévalóságba. Nekik az már mindegy...
- De nekem nem mindegy! Én nem tűrhetem, hogy apám nevét szennyesbe keverjék.
- Hát, fiam, én ismerem mindazokat a beszédeket és anekdótákat: magam is megigazítom olykor: mi igaz, mi nem.
- Köszönöm, plébános úram. Dehát úgye nem igaz...
A pap felvonta a vállát:
- Hát bizony afféle jópipa volt a Dani, azt már eltagadni nem lehet. A szülői korán meghaltak időnek előtte elragadta a fiatalság sodra. Ő bizony hamar kiszedte Szalaytól a hagyatékot...
- Joga volt rá! Mindenki azt cselekszi a vagyonával, ami neki tetszik!
- Hát igaz. Neki főképpen a ferbli tetszett, meg a lányok, cigányricsaj.
- Nem okozhatott kárt senkinek.
- Hát okozni okozott, bizony akkor. Mert fűnek-fának eladósodott, de amint hallottam: soknak megfizette később Amerikából.
- Mindenkinek!
- Mindenkinek? Lehet. Ámbár alig. Mert a Doktor Boriska kárát bizony...,
- Ki az a Doktor Boriska? Én fizetem meg a kárát...
- Azt már nem lehet.
És igen komolyan rázta a fejét:
- Nem, azt nem lehet.
- Hát ki az, mi az?
- Hát ma már vén-kisasszony szegény, ha ugyan él még. Pesten vagy hol lakik. Elköltöztek, elmúltak azok innen, éppen azért.
- Dehát miért?
- Hát mikor még fiatal lány volt, megszökött Danival, - azért. A majálisról szöktek meg, és Boriska úgy ahogy volt, a rózsaszín tüllruhájában ült a vonatra. A legszebb úrilány volt akkoriban. Festenivaló! Phajjaj!
S a keze emelintésével pislantott a mennyezetre.
- Tehát egy lány, egy szép leány. Bizonyára az bolondította rá a szökésre az apámat.
- Lehet. De mégse gondolom. Merthiszen hatszor se beszéltek azok egymással. A doktor nem engedte Danit be a házába. Másnak szánták Boriskát, Paulovics Bandinak. El is jegyezkedtek már. Az a Paulovics gazdag birtokos úr. Ma is él. Éshát a lány sokkal szemérmesebb természetű volt, hogysem neki jutott volna efféle az eszébe. Az igaz, hogy afféle fantazta volt.
- Még ebben mindig nem látok semmi gazságot.
- Hát nem igen volt, hát... Szóval: hogy a leány eltűnik az erdőben, keresik, mindenfelé keresik. Reggel mondja az állomáson posztolt rendőr, hogy látta őket, amint felszálltak a vonatra. A leánynak az egyik bátyja, a Dezső rögtön telegrafált a rendőrségeknek szanaszét az állomásokra. Meg is találták őket egy hét mulva Komáromban. Nohát persze ez nagy megbotránkozást keltett. A városban még a kofák is arról beszéltek. A doktor háza olyanná vált, mint a siralomház. Az anya belebetegedett. A doktor csaknem agyonlőtte magát. A leánynak a bátyja, a Dezső utazott el a hugáért, és bizony Danit irtózatosan elagyabugyálta, - ott a leány előtt.
- Lehetetlen!
- Ugy volt.
- Az én apám azt nem állhatta csak úgy...
Ha akkora is volt az a Dezső, mint az Eiffel-tornya...
- Még akkora se volt, mint Dani, se olyan erős.
- Akkor meg éppen hazugság!
- Pedig ugy volt: Dezső tanukat vitt magával a hotelbe, és írást vett tőlük. Hiszen éppen az volt a legcsodálatosabb, hogy Dani nem is védekezett. Csak annyit mondott: Ne izélj Dezső. Lehet, hogy meglepődött, vagy mi.
- De aztán...
- Hát aztán Dezső hazatért a lánynyal. Éjjel jöttek, hogy senkise lássa őket.
- De apám, bizonyára ő is visszatért, és...
- Nem tért az. Sohse láttuk többé.
- Lehetetlen!
- Ez így van. Én idős ember vagyok, pap is vagyok: nem hazudok. A leányt hát hazahozták, de egynehány hónap mulva már azért várták Danit, hogy elvetessék vele. Kerestették, kurrentáltatták, a lapokban bocsánatot ígérő hazahívások jelentek meg. Dezső nyilvános bocsánatkérést ígért neki a lapokban, hogy ugyanazon tanuk előtt... Semmi és semmi hír! Húsz év multával tudtuk meg, hogy Amerikában van, de már akkor persze késő volt. A szegény Boriskán rajtamaradt a csúfság. Az ablakon se mert kinézni többé. A gyermeke volt néhány évig a vigasztalása. De azt bizony elvitte szegénykét a difteritisz.
A pap elbeszélése alatt égett az arcom. Őt már nem vonhattam korrekció alá.
- És a hamis váltó, vagy váltók? - nyögtem megtörten.
- Az a pénz a szöktetésre kellett neki. Szalaynál már akkor nem volt semmije. Hiszem, hogy visszafizette volna neki.
- Visszafizette! Én magam hoztam meg. És még ma közzéteszem a helynapban, hogy akinek követelése maradt az apámon, jelentkezzék nálam:
- Fiatal barátom, - mondotta a pap, - nincs ezen semmi keseregnivaló. A legpirosabb cseresnye is zöld és fanyar éretlen korában. Szent Pálból sohse lett volna az a nemes kiválóság, ha nem volt volna előbb Saul. Micsoda emberré vált volna Dani, ha itthon marad?
Én már akkor sírtam dühömben:
- Ha gyámja volt, bizonyosan volt rajta követelni-valója. Fiatal észszel igy vélt hozzájutni. És ha megverte az az ember, és ő nem védekezett, ez is arra vall, hogy becsületesen gondolkodott: hibásnak érezte magát. Hogy térhetett volna vissza, mikor tudta, hogy a lányt nem adják neki: De mindezen nincs semmi mulatnivaló! Megölöm az egész világot!
Viharzó agygyal térek vissza a hotelembe. Mért nem irt az apám annak a lánynak? Lehet hogy irt, de elveszett a levele, vagy tűzbedobták. Lehet, hogy nem is szerette, csak diákcsínynek követte el azt a szöktetést. Hiszen húsz éves volt akkor.
A szobámat zártan találom. A zsidó nagy hajlongva emelgeti a tengerész-sapkáját, és értesít, hogy másik olcsóbb szobába helyezett át.
- Olcsóbb szobába? Ki kért magától olcsóbb szobát?
- Hja kérrem, az holnaptól kezdve ki van bérelve: húsz korona mindennapra.
- És ha húsz korona is? Én nem megyek semmiféle piszkos szobájába.
Akkor vallja meg, hogy a segédek bérelték ki bizonytalan időre a tánctermet.
Fölösleges elmondanom, hogy milyen kadrilt jártunk a táncteremben, és hogy milyen az illata a hazai puskapornak. Elég annyi, hogy nemcsak én sántítok a mulatság után.
Nem paríroztam én semmi vágást. Gondoltam vívni nem tudok, tehát akár parírozok, akár nem, megvágnak. De a Ponciusát: én is vágok ám, ugyanakkor! Hát nemcsak én járok most fekete kötésben.
Még csak egy epizódot említek meg.
Mikor átlőttek és a ronda kis kórházban feküdtem belé hat hetet, az utolsó napokban azt mondja az orvos:
- Most már fölkelhet, fogadhat látogatót.
- Ki a manó látogatna meg engem?
- Hát a bajtársak?
- Nincs velök semmi ügyem. Eddig sem ismertem őket, ezután se érdekelnek.
Csak az öreg pap látogatását fogadtam el. Meg valami Kászonyi nevü tiszttartó volt nálam. Harminc koronát hozott. A helyi lapokban már rég megjelent a hirdetésem, és nem jelentkezett csak ő egymaga.
- Nem értem ezt a pénzt, - mondotta, - nekem a Dani nem tartozott.
- Bizonyára tartozott, csakhogy ön elfeledte.
- Akkor se tartozhatott ennyivel, mert én ennyit sohse kölcsönöztem akkor senkinek. Legfeljebb öt forintot.
- Akkorhát értem. Öt forintnak a kamatos kamatja tizenöt forint.
A fejét rázta, de azért megtartotta a pénzt. Sokáig feküdtem ott és unatkoztam. A hírlapokat olvastam, amelyekben le volt írva minden harcom, sőt egy pesti krajcáros újságban le is voltam rajzolva, - ma se értem: hol szerezték rneg a fényképemet. Tán Kodakkal volt ott valamelyik segéd. A manó vigye el: talán csak nem csináltak rólam mozgófényképet is?
Azután már csak két duellumom volt. No meg Pesten még egy ráadásul, ahol a balszememet csaknem kilőtte egy kötekedő hazafi.
Ezzel aztán el is végeztem az üdülést, a magyarországi pihenést. Nem fogom megismételni többé.
Hanemhát majd el is felejtem:
Már fennjáró beteg voltam a kórházban, és a magam ruhájában sétálgathattam a kiskertben, mikor egyszer egy nőlátogatót is jelentenek.
- Ki az? Hogy hívják?
- Nem tudjuk. Már három hete jár ide, de nem eresztettük be.
- Ki lehet? Talán valami szegény távoli rokonom? Jöjjön.
Belép a kertbe egy kis görhehátú, vén, ráncosképű hölgy. Szimpla, de elegáns. Fekete ruha, fekete kalap, fekete keztyű. Néz és tipeg.
Megáll előttem. A fejét ingatja és könnybelábadt szemmel mosolyog reám. Szemlélget jobbra hajló fejjel, balra hajló fejjel, szemlélget gyönyörködve.
- Óh, - mondja - óh...
- Kicsoda ön?
- A Boriska, - rebegi, - én vagyok a Doktor Boriska. Óh... Szakasztott apja... Csakugyan szakasztott apja... Engedje meg, hogy megcsókoljam.