Naplójegyzetek
szerző: Bálint György
Európában egy külön háború folyik hosszabb idő óta, meglehetősen széles fronton: a pesszimisták és az optimisták háborúja. Nehéz a lelkiismeretes állásfoglalás ebben a harcban. Talán a legjobb, ha Harold Nicolsont, a kitűnő angol írót és politikust követjük, aki szerint egyformán gyanús az optimizmus – mely nem akar tudomást venni a valóságról – és a pesszimizmus, mely defetista módon hirdeti, hogy a mai valóság helyrehozhatatlan. Egy bizonyos: a valóság lehetne rosszabb is. Az élet csodálatosan rugalmas, és Európa túlnyomó része még ma is aránylag lakható terület. Nem éppen lakályos, de lakható – 1939 telén ez is nagy dolog. Az élet tiszteletre méltó makacssággal ragaszkodik önmagához. A nyugati nagyvárosok esténként sötétek, de az emberek apró zseblámpákkal a kezükben magánéletet élnek, majdnem úgy, mint azelőtt. A szellemi örömök sem tűntek el, az európaiak nagy része ma is követheti ízlése parancsait, Beethoven, és Zukor Adolf művei egyaránt rendelkezésére állnak. Könyvek is vannak bőven, legfeljebb nehezen mennek át egyik országból a másikba. A múzsák dacolnak a klasszikus mondással, és a fegyverek között sem hallgatnak. Lehet, hogy ebben a modern technika is segíti őket, de ez még nem volna elég. Előbb-utóbb elhallgatnának, ha nem volna rájuk szükség. Az emberek ragaszkodnak hozzájuk, mint ahogy általában mindenhez ragaszkodnak, amiért a múltban érdemes volt élni. Láttam egy levelet, mely Bázelből jött Budapestre. Írója mindennap hallja az ágyúdörgést a nyugati frontról. Ha kisétál a város határába, mely egyben hármas országhatár is, néha érdekes légi csatákat láthat. Mindez nem befolyásolja különösebben: mindennap órákat tölt zongorája mellett, dolgozik úgy, mint azelőtt, pedig hangversenykörútja az idén füstbe ment. Felesége rendületlenül festi tovább a képeit, csendéleteket és aktkompozíciókat. Úgy élnek, mint a magányos angol tigrisvadász, aki esténként szmokingot ölt a dzsungelben. Nem is lehet másképp élni – így viszont, sajnos, sokszor nagyon nehéz.
*
„Technikai okokból egy idő óta nem lakom együtt a könyveimmel – meséli valaki. – Lakásomban rokonszenves külföldiek laknak, akik könyveim jó részét nem tudják elolvasni. Ezek a könyvek steril magányban élnek, a többiek viszont megcsalnak a mostani lakókkal. Tudom, hogy az én hibám, én lettem hűtlen hozzájuk, mégis fáj, ha eszembe jut. Néha meglátogatom őket. Mint jól nevelt vendéghez illik, kissé szórakozott érdeklődéssel nézek végig rajtuk, de ha senki sem látja, egyiket-másikat lopva megigazítom a polcon. Egy-egy könyvet néha magammal viszek rövidebb-hosszabb időre, aztán lelkiismeretesen és kissé mélabúsan visszaviszem, mint elvált szülők a gyermekeiket. Tegnap éjjel felriadtam; rájöttem, hogy nem látom már magam előtt a könyvek rendjét a polcon, nem tudok tájékozódni köztük a távolból, elfelejtettem régi és megszentelt földrajzi fekvésüket. Kínlódva törtem a fejemet, hogy merre van Schopenhauer. Halványan rémlett, hogy valahol Nietzsche és a fűtőtest között lehet, fent az első vagy második sorban, az afrikai álarc alatt, de nem tudtam pontosan megállapítani. Igen, ez a legszomorúbb, hogy már nem látom őket csukott szemmel, messziről. Természetesen, járhattam volna sokkal rosszabbul is. A lengyelek például sohasem láthatják viszont a könyveiket. De azért a helyzet mégis fájdalmas. Sohasem hittem volna, hogy egyszer majd honvágyat érzek Schopenhauer után.”
*
Az európai háború negyedik hónapjában váratlanul és ijedten gondoltam arra, hogy megőrizték-e hagyományos udvariasságukat a kínaiak és japánok? A Távol-Keleten már harmadik éve folyik a háború, a korszerű technika minden eszközével. Vajon meddig áll ellen az áramvonalas hadviselésnek a keleti udvariasság? Mi, európaiak már régóta udvariatlanok vagyunk egymáshoz minden vonatkozásban, de a keletiekben még bízom. Ha a kínaiak és japánok egymással szemben nem is őrizhetik meg a formákat, remélem, hogy otthon, egymás között, még udvariasak. Szörnyű volna, ha az utasok gorombáskodnának egymással a tokiói villamoson, és a kínai hadiözvegyek nem köszönnék meg többé lekötelező mosollyal a részvétnyilvánításokat. Az udvariasság forma, de nem üres forma. Mély etikai értéke van, mert megkísérli, hogy elviselhetővé tegye az emberi együttélést. Kíméli az érzékenységet, kellemes, jótékony szigetelőként áll indulat és indulat között, megnyugtató, semleges hangulatot teremt. Az emberek általában ingerülten élnek egymás mellett, de az udvarias emberek elrejtik ingerültségüket. Az udvariasság kölcsönös leszerelési egyezmény az egyének között, tehát a béke ügyét szolgálja. Legyünk őszinték, az emberek túlnyomó része nem szereti egymást. Az udvarias nem mutatja ezt, de nem is színleli az ellentétét. Nem szereti, de mindenesetre kíméli a másikat. „Nem szeretem, de azért ő is ember” – gondolja és eszerint viselkedik, simán, barátságosan, személytelenül. Az udvariasság magasrendű erkölcsi teljesítmény, talán a legtöbb, amit ember embernek adhat. Legrégibb és egyben legutolsó fellegvára Kelet-Ázsia volt. Remélhetőleg még ellenáll, és nem veszi fel a közvetlen és őszinte európai modort.
*
„Hisz a reinkarnációban?" – kérdezte egy rendkívül kellemes női hang az utcán, a legnagyobb forgalom idején. A kérdés sokáig a fülembe csengett. Mit felelnék, ha tőlem kérdeznének ilyesmit? Az ilyen kérdések ritkák és készületlenül érik az embert. Be kellene vallanom, hogy egyáltalában semmi véleményem nincs a lélekvándorlásról és egyéb transzcendentális kérdésekről. A középkor egyes szakaszaiban az átlagembereket is szenvedélyesen foglalkoztatták a természetfeletti problémák. Keleten egyes helyeken ma is. Bizonyára sok keleti ember megvetne, ha tudná, hogy nincs véleményem a reinkarnációról. Valószínűleg nagyon sokan élnek körülöttem, akik időnként titokban eltűnődnek ezeken a kérdéseken. Én, attól tartok, reménytelen eset vagyok. A napokban valaki megmutatta horoszkópját, melyet egy kiváló külföldi szakember készített. Hosszú és bonyolult jellemrajz volt, tele gondos intelmekkel a jövőre nézve. A csillagjós figyelme még arra is kiterjedt, hogy ügyfelét óva intse a vese- és hólyagműtétektől. Ezt mindenesetre helyeslem, a többi azonban nem érdekel. Még ha e titokzatos feltevések mind igazak lennének is, akkor sem volnának érdekesek. Csak a megfogható és érzékelhető világ érdekes, csak annak vannak izgalmas titkai. Alig tudunk még valamit e reális világról, alig ismerjük törvényeit. „Az örök dolgok ráérnek” – mondta egyszer André Gide. A mulandó dolgok viszont nem érnek rá, a mulandó világ lenyűgözően gazdag, és kérdései parancsolóan sürgősek. Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él. Megérteni és megváltoztatni az emberek életét, íme: a „jó mulatság, férfimunka” – melyet Vörösmarty említ. Minden egyéb csak menekülés.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!