Napkelte
Virad, de félve, kétesen
Jelenti csak jöttét a hajnal,
A lélek látja, nem a szem,
Ez óra még se éj, se nappal.
Úgy tetszik, a föld várja már
A napközel csókját epedve;
Mint éltünk fordulón ha áll,
Vagy fölrettenünk meglepetve.
Már hívó hangja nem visong
Egy-egy bagolynak, denevérnek,
De még az a moraj se zsong,
Ha minden élők hangja ébred.
Alig szól még egy-egy kakas,
Füst még alig kanyarg az égre,
Oly szintelen fenn a magas,
Azt sem tudod, fehér-e, kék-e?
Az úton hosszan elnyuló
Foszlányokban gomolyg a pára,
Álom gyanánt, mely oly muló,
S elszáll az első napsugárra.
A harmat, melynek gyöngyeit
Sugár nem szikráztatja égve,
Hamvas, finom fátylat terít
A szunnyadó mezőre, rétre.
Mint a menyasszony tükre, hol
Liljomok rezgő képe látszik,
Az ég sápadt rózsáitól
A forrás gyöngyházfénybe játszik.
A lány, a zöld zsaluk megett,
Fölébred, s látván, itt a reggel,
Szomszéd lányokhoz átnevet
Félig nyilt, mámoros szemekkel.
De szellő támad, és a nap
Kivillan fényes diadallal,
Az ég homálya felszakad,
Ezer madár köszönti dallal,
S alant a rózsaszín rögön,
Míg a pacsirták égbe hatnak,
Arany szarvakkal fejökön
Biborszínű ökrök haladnak.