Napkelet
szerző: Kosztolányi Dezső
Napkeletet eddig pusztán mesékből ismertük. A tevehajcsárt meg a csalárd, ravasz szőnyegkereskedőt, az asszonyát meg a rózsaolaját, amelybe egész rózsaerdők lelke van beléfojtva, a kígyóit, a skorpióit s a hályogos szemű kutyáját, amely a bazáros utcákon koncsorog, és olyan lompos, ordas, cammogó, hogy a farkashoz vagy a hiénához hasonlatos. Most a háború alatt ismételten megmutatkozik valódi mivoltában is. Ha az ember a zsöllyéjébe dőlve, kávénál, szivarszónál olvassa a török államférfiak és hadvezérek szikrázó beszédeit, visszahanyatlik, a halántékához kap és megdörzsöli a szemét. Egész bizonyos, hogy ilyen hangokat nem tudna megütni nyugat-európai államférfi. Napkelet beszél így hozzánk.
Mi pedig, európaiak, műveltek, csiszolt körműek, akiknek rugóra, patentgombra jár a kultúránk, és ─ zsebünkben egy kézi villamoslámpával, két töltőtollal és három tintaceruzával ─ liften emelkedünk az álmok régióiba is, káprázó lélekkel bámulunk. „Nem meghajlott, nem megalázott homlokkal állunk itt, hanem dicsőségesen. Dicsőségesen mi, akiket még a kis hatalmak is megmosolyogtak.” Lehet így is? „Egyik legfontosabb eredménye a háborúnak egy félelmetes hatalmi csoport megteremtése lesz, amely az Északi-tengertől az Indiai-óceánig fog terjedni.” Panoráma, amilyent az ezeregyéjszakában látunk, benne pedig nevek, állomások, valóságok, Hamburg, Königsberg, Budapest, Konstantinápoly, Bagdad, Basszora, Aden, Szuez. Végül csak egy mondatot: „Száz éven felüli ulémák is táborba szálltak, és Irak védelmén seregesen estek el török asszonyok is.” Áldja meg az Isten azt, aki ezt mondotta, hogy ily egyszerűen, műveletlenül, parasztosan tudta, merte, akarta mondani. Ha műveltebb, szegény, akkor kijelentéseket tesz, föltéve, de meg nem engedve, s nem zárkózhatik el ennek is, annak is a megállapításától, mint a többi politikus csizmadia.
Ez a háború sok mindent megbuktatott, de mindenekelőtt megbuktatta a kopár és torz europizmust, azt a kultúrát, amely csak vékonyka papírmasé fallal van elválasztva az őserdőtől. Múltkor egy okos és csöndes török járt nálunk, aki nagyon szeret bennünket. Végigvezettük a városon. Akkor aztán kibökkentette a véleményét. Az a véleményem, uram, hogy önök nagyon is el vannak európaiasodva. Szomorúan állapította ezt meg, mint aki azt mondja, hogy valaki el van züllve, de még talán-talán lehet segíteni rajta. El vagyunk európaiasodva? Ő úgy értette, hogy le vagyunk európaiasodva. Mert az európai kultúra ma már nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az automatagyufa, a b.u.é.k.-névjegy, az irodalmi főpróba, a five o'clock tea. Az europizmus nem shakespeare-i és goethei mondatokban testesül meg, de ilyen felírásokban: „Színház után X. kávéházban találkozunk...”; „Tilos a fűre lépni...”; „Zálogcédulákat veszek...”; „Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók...”; „Ebekkel nem szabad a vendéglőbe lépni...”; „A növényeket a n.é. közönség figyelmébe ajánljuk...”; „Kétévi jótállással...” Csupa máz, tartalom nélkül, afféle kényelmes világhazugság, amelyet kéretlenül mindenkire rá akarunk erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultúra. Meztelen láb lakkcipőben. A mai ember nem akar megszabadulni a hazugságtól, csak a látszatától, azt akarja, hogy valahogy megnyugtassák, akár hamis érvekkel is. Tudja például, hogy rossz órát vesz, de megköveteli, hogy legalább két évig jótálljanak érte.
Goethe öregkorában kelet felé fordult, gyakran olvasta a Koránt, a nyájas és könyörületes isten könyvét, amelyet a világirodalom nagy alkotásának tartott. Itt áll ez a mondat: „Csak az ember tud szenvedni, csak ő képes erre a nagyszerűségre.” Mohamed, a szerény és lángeszű analfabéta, aki reszkető kézzel gyújtogatta szavai tüzes bokrát, váltig csodálkozna, hogy a trottoir roulant-on és egyebeken hová haladt azóta az ember. Soha nyárspolgáribb, szellemnélkülibb, mocsarasabb nem volt az európai kultúra, mint a háború előtt. Kodifikálták, nyílt arccal, az olasz jelszót: szent önzés. Ez indítja meg képzeletünket napkelet felé. Az a korszak, amely jön, nem lehet a rothadásig érett, széthulló európai kultúra folytatása, hiszen ez már betöltötte hivatását a XVIII. században, de várakozó idő, amelyben újra prófétát, apostolt, megváltót lesünk, és újra hiszünk majd az emberben. Ha a számítók, hidegek, okosak csalatkoztak, akkor bíznunk kell a napkeleti leprásokban, a köldökszemlélőkben, a nyavalyatörősekben, a kígyóbűvölők tőr-éles szemében. Mert nem az lesz a megváltó, aki majd feltalál egy új acélhengert, egy eltörhetetlen fésűt, egy villamos hátvakarót vagy egy új gyorsvonatot, amely majd óránként kétszáz kilométerrel száguld, de aki megnyergeli a legendás ezüstszürke lovat, a Korán Elborákját, amely a nyugodalom és az erkölcs-mennyországába visz.
Jöjjön el minél előbb ez a napkeleti megváltó, s szabadítsa meg a világot minden gonosztól. Mindenekelőtt pedig a kákabélű és nyavalyás „modern európai kultúrá”-tól.