Nala és Damajánti

Nala és Damajánti, hindu rege
szerző: Fiók Károly

1884

NALA ÉS DAMAJÁNTI

HINDU REGE A MAHÂ-BHÂRATÁBÓL

Lugossy József emlékének, a hálás tanítvány

ELŐSZÓ

E rege a Mahâ-bhâratából{1} van véve, a gazdag szanszkrit irodalom naiv eposzainak egyikéből, mely nem kevesebb, mint 107 389 slókát vagyis hosszú párverset foglal magában tizenhét könyvben, vagy ha a toldalék-könyvet a Harivansa-parvát is felvesszük – tizennyolcban. Mint epizód van beszőve az eposz cselekvényének folyamába s olvasható a III. könyv (ú. n. Vana-parva, Erdő-könyv) 6-ik fejezetében. Szerzőjéül, valamint az egész Mahâ-bhârata szerzőjéül említtetik Krizsna Dvaipájana, más néven Vjásza, ki a hagyomány szerint a Védákat, sőt a Puránákat is rendezte. Semmi esetre el nem fogadható azonban, hogy a Védák és a Mahâ-bhârata egy és ugyanazon szerző művei volnának, nemcsak azért, mert e hagyomány szerint Vjásza az eposz főhőseinek nagyapja, hanem főleg azért, mert valamint a Védák egyes himnuszainak, úgy a Mahâ-bhârata egyes részeinek, egyes epizódjainak – pedig az óriás terjedelmű műnek háromnegyedét epizódok foglalják el – keletkezési idejét több századnyi időközök választják el egymástól. Sokkal több alapja van azon okoskodásnak, hogy Vjásza nem tulajdonnév, hanem általánosságban jelenti a gyűjtő nevét. Vjásza származik egy szanszkrit igétől s jelentése = gyűjtő, rendező; éppen úgy, mint a Homer név állítólag a δµοῦ és ἄρω-tól jő. A Nala története nem képezi részét az eposz fő cselekményének és valószínűleg a hindu történelem sokkal régibb korszakára vonatkozik. A nagy eposz fő tárgyát a Dhritarázstra király 100 fia, az úgynevezett Kuru-fiúk,{2} és unokatestvéreik, az úgynevezett Pándu-fiúk közt lefolyt s ez utóbbiak győzelmével végződött nagy harc alkotja. Ez a vezérfonal a Mahâ-bhâratában; de e vezérfonal mellé az epizódoknak, legendáknak, hagyományoknak roppant száma fűződik, melyek közt a főtárgy sokszor egészen elvész. A Nala és Damajanti története következőleg csatlakozik a fő cselekményhez: Mikor Pandu király, a Pandavák atyja, átengedte az uralmat testvérének, Dhritarázstrának, elvonult a hegyek közé és meghalt. Öt fiát nagybátyjuk, Dhritarázstra fogadta örökbe és saját 100 fiával együtt neveltette. Miután a Pandavák unokatestvéreik rosszakarata következtében sok veszélynek voltak kitéve, Dhritarázstra végre elhatározta, hogy kétfelé osztja az uralmat köztük. Judhisthira, a Pandavák legidősebbike négy testvérével uralkodott Indrapraszthában (a mai Delhi), Durjodhána, a 100 fiú legidősebbike pedig testvéreivel uralkodott a szomszédos Hasztinapurában. A Pandavák, kiknek jelleme ép oly szeretetreméltónak, megnyerőnek van rajzolva, mint amily gonosznak unokatestvéreiké, igen szerencsés hódításokat tettek a szomszédos tartományokban és unokatestvéreik folytonos cselei, ellenségeskedései dacára, tetemes vagyonra, jólétre tettek szert. De egyszer nagy szerencsétlenség érte őket. Engedve a hinduknál divatos gyengeségnek, vagy tán királyi erénynek, Judhisthira kockajátékba elegyedett Durjodhánával; hazárdjátékban feltette és elvesztette mindenét. Ekkor négy öccsével együtt elvonult, tizenkét évet kellett töltenie száműzetésben, az erdőségekben. Vele ment bujdosásba a bölcs Vrihadásva is, és ez beszélte el Judhisthirának oly célból, hogy őt fájdalmában vigasztalja és jobb jövő reményével földerítse, a Nala történetét, ki őhozzá hasonlóan derék uralkodó volt, de kocka-harcon elveszítette mindenét, száműzetésbe ment, végre sok baj és hányódás után ismét visszanyerte királyságát, nejét, vagyonát. E rege, mely kétségen kívül történeti tényeken és azon korbeli adatokon alapul, igen kedvelt tárgy a hindu költők előtt. Nemcsak mint a Mahâ-bhârata epizódja ismeretes, hanem egyszersmind tárgyául szolgál két más jeles költeménynek. Egyik a Nalodaja, melyet állítólag Kálidásza, a Sakuntala szerzője írt; másik a Naizsadha Sri-Harzsától. Szomadéva Bhatta regegyűjteményében is fellelhető, természetesen más alakítással. Sőt alapul szolgált több félpróza, félversben szerkesztett költeménynek, ú. n. Csampunak. Tamil nyelven Nalarâdsâ cím alatt, Telugu nyelven Rághava költő feldolgozásában ismeretes. Mindezek nem a szanszkritnak fordításai, hanem önálló alkotások. Röviden ennyit kellett előre bocsátanom a Nala regéjéről és ennek a Mahâ-bhâratához való viszonyáról. Gazdagabb tanulmány található e tárgyban a Szász K. Világirodalom Eposzai I. kötetében. Szólnom kell valamit még az eredeti szövegeiről és versmértékemről. – Nala regéjének szövege oly gazdag kritikában részesült az európai tudósok részéről, minővel kevés mű dicsekedhetik. Különféle kéziratokon alapuló, különféle kiadásai mellett nagy gondot fordítottak magyarázói, fordítói az ép, brahmánok által el nem ferdített szövegnek helyreállítására. Annyit első tekintetre lehet látni, hogy e darabba – s még inkább a Mahâ-bhârata többi részeibe – illetéktelen kezek, méltóságukat ez úton is emelni törekvő brahmánok sok, az elbeszélés lényegéhez nem tartozó versszakot csúsztattak be; a szöveget erősen megrongálták. De én e megrongált szövegek helyreállítására tett kísérletek egyikét sem fogadhattam el. Éppen sokféleségük gyengíti tekintélyüket a kéziratokon alapuló kiadásokkal szemben. Követtem mindenütt Bopp III. kiadásának (Berolini 1868) a szövegét, alig pár helyet kivéve, hol Monier Williams kiadásának (Oxford 1860) szövegéhez csatlakoztam, kinek bevezetését is felhasználtam. De ez a csere a tartalomban nagyobb változást nem idézett elő. A XXIV. ének 18 slókájának első felében egy mondatszerkezetet változtat meg; a XXIV. 48 slókáját pedig esztétikai okból kihagytam. Két helyen a szöveget megrövidítettem csupán a magyar Nala és Damajánti kedvéért, mindkét helyen e változtatást megjegyeztem. Azt hiszem e rövidítést jó nevén veszi az olvasó. Versmértéke az eredetinek rímetlen nyolclábú jambus; tehát 16 szótag képezi azt a hosszú verssort, melyből kettő egy slókát (dalt, versszakot) alkot. Azonban a slókának valamint jambusa, úgy sorainak száma is nagy költői szabadságokat enged meg. – Ugyanis a nyolc jambus versláb közül csak a két utolsó tartozik jambicus lejtésű lenni, a többiek cseréltethetnek úgy szólva bármelyik két szótagú verslábbal. Ami pedig a slóka sorainak számát illeti, ez szabály szerint kettő volna, de nem ritkán találunk 3 és 1 sorból álló slókákat is. Sőt a XXIV. ének végső két sorában bővített slókával is találkozunk, melynek egy-egy sora 22 szótagból áll. A slóka sornak szilárdabb jellemvonása a jambicus lejtésnél az ütem. Minden sor középen ketté van vágva 2 nyolc szótagú részre s így a kétsoros slókák minden erőltetés nélkül alakíthatók négy rövid sorból álló versszakká úgy amint én fordításomban tettem is. S hogy az ily beosztás nem puszta szabadsága, hanem tán kötelessége is a fordítónak, mutatja az a körülmény, hogy ahol az eredetinek slókáiban rím fordul elő, ott mindig a sor közepe rímel a sor végivel, nem pedig egyik sor a másikkal. A nyolc szótagú négysoros versszakot alkalmaztam tehát általában, de sok szabadalommal mind a sorok mennyiségére, mind a rímek elhelyezésére nézve; azokat a költői szabadságokat, miket az eredetiben láttam, a magyar vers követelményeihez képest más alakban érvényesítettem. Fő törekvésem volt azt a végtelenül igénytelen egyszerűséget, verselési szabályokat sokszor elvető, de amellett folyékony elbeszélő hangot, melyet az eredeti szanszkrit szöveg felmutat, a magyarban is megközelíteni, mennyiben sikerült ez – ítélje meg az olvasó. Berlin, 1884. október 14. F. K. Az előadás folyamában előforduló megszólítások, mint Kunti sarja, Pandáva, oh királyom stb. mind az elbeszélő Vrihadásva megszólításai Judhisthirához.

I. RÉSZ

ELSŐ ÉNEK

Volt egy rádzsa,{3} Nál királyfi,
Víraszéna hős fia,
Szép erénnyel dúsan áldott,
Jó lovas, szép dalia.
Nagy királyok rendin első,
Mint az istenek királya;
Fönt, fölötte mindeneknek
Tündökölt, mint nap sugára.
Hű, kegyes, Védákban{4} jártas,
Fejedelme nizsadháknak,{5}
Igaz-szóló, kockajátszó,
Feje sok népnek s csatáknak.
Deli nőknek szíve vágya
Úr a szíven s szenvedélyen.
Nyíl-lövés és íjazásban
Oly dicső, mint Manu{6} épen.

• 
  

Vidarbhában,{7} ép e tájban
Szörnyű Bhíma volt király.
Mindennel megáldva volt ő,
Csak utódokat kivánt.
Megtett mindent magzatért, hogy
Ég kegyéből azt kinyerje.
Egy ízben betére hozzá
Dámana, a Brahma szentje.{8}
Palotájában nejével
Vendégelte, ünnepelte
Fiat-kérő Bhíma őtet…
S Dámanának kedvét lelte.
És viszonzásul nagy áldást
Szórt a szent rá és nejére:
Külde nékik gyöngy-leánykát
S három hős utódot érte:
Damajántit, Dama, Danta,
S Dámanát; mind deli, délceg,
Dús erényű; a fiúk meg
Rémei az ellenségnek.

• 
  

És a lányka csoda-báját,
Damajánti karcsúságát,
Fénye, sorsa boldogságát
A világon szanaszerte
A hir mindenütt fecsegte.
Deli szűzzé hogy kifejlett,
Járt körötte száz nő-szolga,
Körös-körbe száz barátnő
Mint Sacsit,{9} úgy udvarolta.
Tündökölt ott Bhíma lánya
Minden bájjal, ékkel rakva
Barátnőinek körében,
Mint felhőn villám szalagja.
Buja szépség ömle rajt’ el,
Hosszú, nagy szemű volt, mint Sri.{10}
Jaksák{11} s istenek között nem
Volt ilyen remek, de senki.
Szem nem láta, fül se hallá
Emberek közt soha szebbet;
Lénye megzavarta szívét
Meg maguknak isteneknek.

• 
  

Nálnak az erős királynak
Földön nem volt szinte párja,
Olyan volt alakra, mint a
Földi testbe szállt Kandárpa.{12}
És a lánynak Nál királyfit
Magasztalták lelkesedve,
Nál előtt meg Damajántit
Ünnepelték mindig egyre.
S szíveikben szavaikra
Olthatatlan szerelem kel;
Egymást nem is látva égtek
Már is égő szerelemmel.

• 
  

Nál nem bírva nagy szerelmét
Elviselni már szivében
Sokszor ült titkon lemenve
Künt a hárem erdejében.
Egyszer itt a zöld ligetben
Aranyos-szép hattyúkat lát;
Észrevétlen elfog egyet
Magukat míg ott mulatják.
Szólt aztán az égi vándor
Ily szavakkal: „Szép királyfi!
Nem kén’ engemet megölnöd,
Meg fogom nagyon hálálni.
Damajánti színe előtt
Szóba hozlak, feldicsérlek,
Lelke gondja csak feléd száll,
Másra tudom sohse téved!”
Így beszélt ez s elbocsátá
A hattyút a föld királya
S a madárnép szárnyra kelve
Szállt a Vidarbhák honába.
Vidarbhába érve lassan
Le a földre ereszkedtek
Damajánti megpillantá
Csakhamar a hattyuserget.
Csoda-fényű, szép alakjok
Társival hogy észrevette,
Nosza fogni kedvök indúl,
Űzni kezdik nagy-sietve.
Ám azok a kéjligetben
Erre arra szétszaladnak,
És a lányok itt is, ott is
Nyomában a madaraknak.
De a hattyú visszafordul,
Melyet Damajánti kerget,
Megszólal s mond a leányhoz
Tiszta hangján embereknek:
„Damajánti! Nál királyfi
Nagy király a nizsadhákon
Gyönyörű, mint az Asvínok,{13}
Nincs hasonló a világon.
Oh! ha ennek drága nője
Te lennél dicsők dicsője,
Bájad, születésed perce
Áldott lenne mindörökre!
Mert mi istent, Gandharvákat,{14}
Embert, kigyót,{15} Ráksaszákat{16}
Összenéztünk színről színre
S nem találtunk még ilyenre.
Gyöngy vagy te az asszonyoknál,
Gyöngy a férfiak között Nál:
Kitűnőnek, kitűnővel
Frigyök áldva voln’ idővel!”
És a hattyúnak szavára
Damajánti szíve titkát
Igy sugá meg a madárnak:
„Menj s beszélj igy Nálnak is hát!”
„Igy, igy!” szólt a légi vándor
Akkor a vidarbha lánynak,
S visszaszállva Nizsadhába
Mindent elbeszéle Nálnak.

MÁSODIK ÉNEK
Hogy a hattyúnak beszédét
Meghallá Vidarbha gyöngye,{17}
Nem volt aztán önmagánál;
Nál királyé volt örökre.
Elmerült bús gondba mélyen
És lett rózsaarca halvány,
Hervadott a szép leányka,
Sóhaj ért sóhajt az ajkán.
Téveteg kisírt szemével
Égre nézett s elmerenge
Sáppadó arcára titkon
Bús-jegyet vont bús szerelme.
Nyugovást nem nyújta álma,
Üdülést nem semmi étel,
Éjjel-nappal nincs nyugalma:
Csak zokog, csak jajveszékel.
Látták lánybaráti menten,
Hogy sorsa viselhetetlen;
S a vidarbha fejdelemnek
Mindent amint lőn jelentnek:
Hogy a lánya nincs magánál
Szívét, lelkét elrablá Nál!
Ezt hogy hallá s tudtul vette
A vidarbhák fejedelme.
Lelkében töprenge váltig,
Mi baj érte Damajántit:
„Mért is oly levert lányom ma,
Hogy merül ily fájdalomba?”
És kifejlett ifjuságát
Damajántijának látva
szóla: „meg kell tartani e
Lánynak a szvajamvarát{18} ma!”
És a földnek őreit meg-
Hivta a népek királya:
„Jertek össze büszke hősök
Jertek a szvajamvarára;”
Damajánti férjlátóját
Hallva a királyok s hősek,
Bhíma parancsára Bhíma
Udvarába összejöttek.
A föld öblét ló-, elefánt-,
És kocsi-zörgés tölte meg;
Ment utánok koszorús nép,
Tarka zászlós had tömérdek.
Nagyhatalmú Bhíma őket
Illő tisztelettel látta.
Sok dicső király s királyfi
Nagy pompában éle nála.

• 
  

Épen ekkor két dicső pap
Isten legtökéletesbje,
Földről vándorolva útját
Indra országába vette.
Nárada bölcs Parvatával
Szent fogadalmok megállva,
Nagy fény s tisztelet között fel
Mentek Indra{19} fénylakába.
Maghaván{20} köszöntve őket
Megkérdezte: hogy mint vannak;
Hogy van boldogságok, üdvök,
Mely soha el nem hervadhat?
NÁRADA szólt:
Oh mi jól vagyunk uristen;
Részünk minden üdvben, jóban.
És a föld királyi, felség?
– Boldogok mind, mind valóban.
Vrihadasva szólt:
Nárada szavára kérdi
Bala s Vritra leverője{21}
Hát a föld igaz királyi,
Kik a véres harcmezőre
Életök megvetve szállnak
S sírba térnek rendületlen?…
Ez örök világ övéké,
Mint enyém a Kámadhuk{22} fen.
Hol vannak e hős leventék,
Nem látom sehol ma erre
Járni a föld daliáit,
Hű vendégim{23} szanaszerte?
Indra istenség szavára
Nárada felelt imígyen:
„Halld Maghaván a királyok
Mért nem láthatók ma itten:
A magasztalt Damajánti
Vidarbha-király leánya
Minden asszonyát e földnek
Messze túlhaladja bájra.
Ennek lesz szvajamvarája
Mostanában égi felség;
Oda gyűltek mindenünnen
A királyok és leventék.
Meg szeretnék nyerni őt, ki
E világnak tiszta gyöngye;
Érte égnek a királyok,
Bala s Vritra megölője!”
Amig ők ott így beszélnek,
Agni{24} s többek oda jöttek
Az égnek királya mellé,
Istenek közt a dicsőbbek.
Hogy magasztaló beszédét
Meghallották Náradának
„Dejszen elmegyünk mi is mind!”
Nagy-vidámon felkiáltnak.
És mindnyájan szolga-néppel
Kisérettel és fogattal
Vidarbhák honába mentek
Együtt a királyfiakkal.
Nál király is – Kunti sarja! –
Királyok gyűlését hallva,
Ment vig szívvel Vidarbhába
Damajantiért sovárgva.
S meglátták az istenek Nált
Útban, a mint föld színén állt
Mint Manmatha földi testben,
Bűvölőbben ékesebben.
Fénylő napként tündökölni
Látva őt az égi tábor
Ennyi kellem, ennyi bájon
Önfeledten összebámul.
Majd megállaták a hintót
Légben fönt az ég lakói
S ég szinéről földre szállva
Kezdtek Nál királyhoz szólni:
„Hajh! Nál, nizsadhák királya,
Szent igazság hű barátja!
Egy kis szívességre kérünk,
Légy szószólónk, tedd meg értünk!”



HARMADIK ÉNEK
„Szívesen teszem!” e szókkal
Nala tüstént megigérte
Majd kezét kulcsolta össze
Tisztelettel és ezt kérdte:
„Kicsodák felségtek, és ki
Óhajt követéül engem?
Mit tegyek szolgálatára?
Kérem őszintén feleljen!”
Igy beszélt a hős nizsádha
S Indra szólt a kérdésére:
„Halhatatlanok vagyunk mi,
Damajántiért jövénk le.
Indra én – ez itten Agni,
Ez meg a vizek királya,{25}
Az meg ott a földi éltet
Romboló, a szörnyű Jáma.{26}
Menj tehát és jövetünket
Damajántinak jelentsd be:
Több-magával a nagy Indra
Jő, hogy bájad megtekintse.
Istenek vágynak kezedre:
Varun, Indra, Jáma, Agni.
Egyet ím ez istenekből
Férjedül kell még ma látni!”
Nala Indrának szavára
Összetett kézzel rebeg:
„Engem is e cél vezérel…
Irgalom… ne küldjetek!
Férfi tiszta józan ésszel
Hogy birná, viselhetné el,
Nőhöz szólni más nevében:
Kegyelem, kímélet nékem!”
„Szívesen teszem! szavakkal
Épen az imént igérted
S már nem tennéd?… mit vonakszol?
Menni fogsz, de rögtön!… érted?”
Szózatára isteneknek
Válaszolt Naizsádha{27} újra:
„Őrökkel rakott a kastély
Ki voln’ az, ki ott bejutna?”
Ismét szóla Indra: „Bé fogsz
Jutni, csak ne hímezz-hámozz!”
S ment a hős már e szavaknál
Damajánti hajlokához.
Barátnői gyűrűjében
Látja ottan Damajántit
Teste boldog fénye által
A dicső hogy kicsillámlik.
Termete oly könnyű, gyöngéd
Teste karcsú, szeme égő,
Mellette a holdnak arca
Elhalványul szégyenétől.
Látva ez szelid mosolyját
Nőtt szivlángja tűzfolyóvá,
De az igazságra{28} hajlott
S szenvedélyét visszafojtá.
És a társnők Nala láttán
Megrendűlve felszökeltek,
Arca fényén sok sugár lányt
Zavar s döbbenet lepett meg.
Dicsekedve mint örültek
Bámulattól áthatottan
Megszólítni egy se birta
Csak imádták igy magokban:
Mily alak és mennyi szépség!
Mily erély e hős nemesben!
Ember-é ő? Nem! bizonnyal,
Jaksa lesz tán avagy isten!
Szóhoz jutni nem tudának,
Nem találtak egy igét se!
Elpirulva állt a szépnem
Szépségétől megigézve.
A mosolygó délceg ifjút
Damajánti nézte hosszan;
Szép arcán boldog mosoly kelt
S szóla hozzá ily szavakban:
„Ki vagy mondhatatlan fényű
Gyújtó láng szivem szerelmén?
Égi lényként tünsz nekem fel
Hadd ismerlek, szólj dicső lény.
Mondd, miként jövel be hozzám?
Hogyhogy nem vett észre senki?
Szigorú király-atyám, és
Lakomat sok harcos őrzi!”
Damajántinak szavára
Nál királyfi ezt felelte:
„Nál vagyok szép szűz! és jöttem
Mint az istenek követje.
Istenek vágynak kezedre
Indra, Varun, Agni, Jáma
Válassz egyet férjedül ki
Szép anyának szép leánya!
Ezeknek hatalma folytán
Jöttem ide észrevétlen,
Jöttömet nem látta senki
Utamat sem állta nékem.
Boldog lányka! lásd ez okból
Küldtek engem égiek be!
Im ez a cél? légy eszednél,
Válassz és töltsd kedvedet te.”

NEGYEDIK ÉNEK
Meghajolt az „isteneknek”
S szólt Nalának felkacagva:
„Vallj szerelmet… szólj őszintén!
Mit tegyek parancs-szavadra?
Szép-magam, javam, szerelmem
A mi csak van birtokomban
A tiéd mind!… szólj te is hát
Mit gondolsz… én már kimondtam.
A hattyuknak édes hangja
Éget engem olthatatlan;
Ezt a sok hőst, szép királyfit
Össze csak érted hivattam.
És ha tán… ha büszke férfi
Szerelmem te megvetnéd… meg:
Akkor majd nekem helyetted
Sorsom lesz tűz, víz, vagy méreg!”
A vidarbha Damajánti
Bus szavára Nála szóla:
„Mikor istenek szeretnek
Hogy gondolsz te halandóra?
Magasztos, bölcs, nagy teremtők!
Nem vagyok én lábporokhoz
Sem méltó e szellemeknek!
Oh szép! ezekről gondolkozz!
A ki isten kedve ellen
Jár és tesz – halál fia.
Ments meg engem drága tündér!
Válassz egy istent ki ma!
Oh örülj az égi dísznek
Cifra égi koszorúknak;
Mikor istent s fényruhát nyersz
Vágyaid hozzám mért húznak?…
Ki e földet elnyeli majd
Úgy mint egykor megteremté –
Áldozatos Agni istent
Van-e nő, ki nem szeretné!
Kinek botja kényszerétől
Minden élők szép sereggé
Párosúlnak, szépre jóra{29} –
Van-e nő, ki nem szeretné?
És a jognak nagy királyát,
Ki hatalommal letepré
A Daitják s Dánavákat,{30}
Kit más istenek szolgálnak –
Van-e nő, ki nem szeretné?
Minden ingadozás nélkül
Válassz, hogyha jónak látod
Férjet itt ez istenekből –
Halld s fogadd a jó tanácsot!”
Beszédére Nál királynak
Megeredt a bánat gyöngye
Damajántinak szemén s szólt
Törve zokogásba könnybe.
„Tisztelek én minden istent
Távol ország fejedelme!
De csak téged veszlek férjűl
Esküszöm szavam s hitemre!”
Míg a lány kezét tördelte
Nál királyfi szóla halkan
„Jöttem más ügyében és itt
Magamért szót nem szólhattam!
Amikor igéretem le
Tettem épen isteneknek,
S fáradoztam más nevében –
Szót magamért hogy tehessek?
Most így kelle. Majd ha később
Én magam is szóba forgok,
Magamért is síkra lépek
Igy vedd fontolóra, boldog!”
Szakadozó zokogás közt,
Zápor könnye omolván ki,
Lassu-halkan szólt Nalához
Szépmosolyú Damajánti:
„Jó menekvést mondanék én
Oh dicső nép fejedelme!
Nem gonosz terv s érte téged
Semmi vétek nem terhelne.
Indra és más istenekkel
Te is, férfiak virága,
Csatlakozva jertek el mind,
Jertek el szvajamvarámra!
Ottan én az isteneknek
Szeme láttán tégedet meg
Hívlak férjeműl, királyom.
Semmi bűn reád ne szálljon!”
A szépséges Damajánti
Így beszéle ott Nalának
Ez pedig ment vissza ismét
Hol az istenek valának.
Megpillanták jönni őt az
Istenek a nagy felségek
Körbe fogták s tőle mindent
Faggatózva kérdezének:
„Láttad-é hát… Mit üzent a
Szűz-mosolyú Damajánti?
Kérésünkre mit felelt, mondd
Feddhetetlen hős királyfi?”
„Parancsára felségteknek
Nagy kapukon behatoltam
Damajánthoz; mennyin álltak
Nagybotos vén őrök ottan!
Hatalmából felségteknek
A kapukon hogy bementem,
Csak is az a szép királylány –
Más nem látott senki engem.
Láttam ott a lánycsoportot,
Később ők is észrevettek
S látásomra mind, amennyi
Néma bámulatba estek.
Én felségtek égi voltát
És magas fényét rajzolván,
Kimondá, hogy engemet vár
A bájos lény, a bohó lány.
Ily szavakkal szólt a lányka:
Király-atyám udvaránál
Állj elő az istenekkel
Majd ha a szvajamvarám áll.
Akkor én az isteneknek
Színe előtt, tégedet meg
Hivlak férjeműl királyom,
Semmi bűn reád ne szálljon!
Nos hát eddig a követség
Ugy esett, a mint beszéltem. –
Döntsetek ti, kik lakoztok
És uralgtok földön-égen!” –


ÖTÖDIK ÉNEK
Hogy jött fénylő csillagú nap
Áldott napnak tiszta perce,
Férjlátóra hívta Bhíma
A föld nagy királyit össze.
Szerelemtől égve, törve
Jöttek mind a hír szavára
Gyűltek a királyok gyorsan
Damajántiért sovárgva.
Fényes arany-oszlopos ház
Nagy kapuin jöttek sorba
Ama hősök, mint királyi
Oroszlánok bérc-vadonba.
Ültek ottan szanaszerte
Koszorús illatos fővel,
Bokrétákkal s füleikben
Tiszta vizű gyöngyfüggővel. –
Sok kövér kar tündökölt ott,
Buzogányhoz hasonlóak.
Gömbölyűek, gyönyörűek,
Mint az ötfejű kigyó-nyak.
Dús hajuk a vállra omlott
Szép volt orr, szem, száj, szemöldök; –
Mint az égi csillag-tenger
Arcokon oly fény özönlött. –
Összejöttek szent gyűlésre
Mint a kigyók Bhógavatba;
Daliákkal tölt a ház meg,
Mint tigrissel hegynek odva.
S ím belebben rózsa-arccal
Damajánti a terembe,
Tündér-báján rajt’ veszett a
Nagy királyok szeme, lelke. –
Tagjaira villan a szem,
Szeme isten s embereknek,
El nem moccan a világért,
Megül ott sugara veszteg. –
Megkiálták most a kérők
Neveit, óh Kunti sarja!
S íme lát öt Nált Bhaimí
Mind egyenlőt arc- s alakra!
Nézve nézi sorra mindet
Köztök nincs különbség semmi,
Kétségében hánykolódva
Fel nem bírta Nált ismerni.
Bármelyiket nézegette,
Mindet Nálnak hitte vette.
Ekkor a bús, bánatos szűz
Ily gondok között töprengett;
Mily jelről tudom meg istent,
S Nált mi jelről ismerem meg?
Néma-búsan igy evődött
A boldogtalan leányka
S a rég hallott isteni jelt
Lelkében vetette-hányta.
Sok jelét az isteneknek
Hallám hajdan öregektől,
De kik itt a földön állnak,
Rajtok egyet sem lelek föl!
Ezt fontolgatá ezerszer. –
Tünődött soká merengve
Úgy itélte: istenekhez
Menekülni itt a perce.
Lelke szűz imára gondolt;
Kezeit hát összetette;
Istenekhez reszkető, bús,
Félénk hangon ezt rebegte:
„Mint a hattyunak szavára
Nyerte Nála meg szivem:
Mutassátok istenek meg
Nékem őt olyan híven. –
Mint se szó- se gondolatban
Nem tett soha bűnt szivem:
Mutassátok istenek meg
Nékem őt olyan híven. –
Mint az isten végzetéből
Fűződött Nálhoz szivem:
Mutassátok istenek meg
Nékem őt olyan híven.
Mint egyedűl Nált szeretni
Nagy fogadást tőn szivem:
Mutassátok istenek meg
Nékem őt olyan híven.
Öltsétek fel nagy felségek
Megdicsőült fényalaktok,
Hadd ismerjem Punjaslókát{31}
Kétségben ti nem hagyhattok.”
S hogy az istenek megérték
Mély panaszát, nagy keservét,
Hű és régi eljegyzését,
Naizsadhához nagy szerelmét,
Lelke szűzi tisztaságát
Nál iránt örök vonzalmát: –
Mind megadták mért esengett,
Isteni jelök mutatták.
Látta ott most mind az istent;
Veritékkel el nem födve,
Por nélkül, virágfüzérrel,
Lábhegyök sem ért a földre.
Nál is ott volt árny-másával,
Veritékkel porral lepve,
Nyomot hagyva föld porában,
Hervadt fűzérrel remegve.
Látva bizton minden istent
S Punjaslókát a leányka,
Nált választá el magának
Boldog férjűl óh Pandáva!
Megfogá palást-szegélyét
Szégyenlősen elpirúlva
És a hős vállára hullott
Gyönyörű nász-koszorúja. –
Igy választá hát Nalát el
Irigyellett férjül a lány.
S ott körül az isteneknek
„Ejnye, lám no!” tört ki ajkán!
A főbölcsek is királyom
„Helyes, éljen!” ezt kiálták
S ünnepelték bámulattal
Nált, a nizsadhák királyát. –
Viraszéna sarja ekkor
Karcsu bájú Damajantnak
Kezét fogva lelkesűlten
Tőn ilyen szent fogadalmat:
„Megtiszteltél szép szűz engem
Istenek hely’tt földi embert
Tarts meg hát hű férjűl engem
Frigyben, mit szavad megszentelt.
El nem hagylak szép mosolygó
Szűz, míg bennem él a lélek.
Itt maradok oldaladnál
Esküszöm mindenre néked!”
Igy miután Damajántit
Megnyugtatta szép szavával,
Fordulának istenekhez,
Kiknek élén Agni járdal;
Hű védelemért nekik
Szent imájok rebegik.
S hogy kiválasztá a lányt Nál
Örök őri a világnak
Nálnak nászi adományul
Nyolc ajándékot adának:
Áldozatnál láthatatlan
Szent titokba bölcs belátást
Adott Laksmí férje, Indra
És daliás könnyű járást.
Agni saját lénye felett{32}
Ad hatalmat bárhol jön-megy
És ama sok fényvilágon
Mik örökre tündökölnek.
Minden erény nagy tökélyét,
S étek-ízlést nyujta Jáma.
Varuna meg víz hatalmát
Bárhol szükség lenne rája!
Koszorut is adtak és mind
Megáldák szép pár ikerrel. –
Így megáldva őket, égbe
Szálltak ujra istenek fel.
S Damajánti csoda-nászát
Látva a dus fejedelmek
Amint jöttek nagyvidámon
Szétoszoltak haza mentek.
Bhíma pedig, a királyok
Még alig hogy távozának,
Nagy lakomát űle vígan
Damajánti és Nalának. –
Itt mulatott Nál nejével
Kénye szerint s nagysokára
Elbocsátá Bhíma őket
Vissza saját városába.
Boldog időt éle otthon
Szép nejével Punjaslóka
Kéj s gyönyörben, mint Sacsíval
Bala s Vritra sujtolója. –
Jámbor s boldog volt felettébb
Tündökölt mint nap az égen
Igazság és jog szavával
Őrködött a földi népen.
Áldozott nagy asvamédhát{33}
Isteneknek, mint Jajátis{34}
Kedvező, jó pillanatban
Tőn még sok más áldozást is.
S összejárt Nál gyöngy-nejével
Árnyas erdőt, sűrű berket,
Tarka kertet, dus-virágost;
S mint egy isten úgy örvendett.
S két gyönyörű gyermeket szűlt
Damajánti Nál királynak;
Indraszéna s Indraszéniá
Lett neve az ikerpárnak.
Igy élt a nép jó királya
Áldozgatva és örülve
Őrizé a kincses földet
Fény és áldás járt körülte.


II. RÉSZ

HATODIK ÉNEK
Hogy megnyerte Nált a lányka
S elmentek az ég dicsői,
Ím útközben Kálit{35} látják
Dváparával{36} arra jőni.
„Merre mégysz jó Káli, mondsza!
Dváparával merre?” – Szóla
Végignézve rajtok Indra
Bala s Vritra sujtolója.
Válaszolt rá Káli fennen:
„Jöttem a szvajamvarára.
Nőül kérem Bhíma lányát
Nagy szerelmem gyúlt iránta!”
Indra válaszolt mosolygva
„Vége a szvajamvarának. –
Ott szemünk láttára vette
Férjűl Nált a szép magának!”
Indra szava hallatára
Harag járta Kálit által
Minden istent üdvözölve
Ezt monda a düh hangjával:
„Mivel ő az istenek hely’tt
Férjeűl egy földi lényt kért,
Méltó lett a büntetésre
S meg is kapja ily bűnéért!”
Kálinak kaján dühére
Így felelt az égi tábor
„Választá Nált Damajánti
Isteneknek jó-szántából.
Van-e Nált ki nem szeretné,
Őt ki erényekkel ékes,
Áldott minden nagy tökéllyel
S híven élni oly készséges?
Ki a négy Védát olvassa
Ötödikűl szent hagyományt;{37}
Kinél láta minden isten
Áldozatot s szent adományt;
Ki igaz, jámbor, kegyelmes
Jól megálló fogadalmit;
Kiben hűség, tisztaság, jog,
Jellem, vezeklés, erély, hit, –
S bőkezűség volt örökké
Párosúlva hősiséggel;
Boldog nép királya s majdnem
Egyenlő az istenséggel; –
Ki ilyenre fél-bolondul
Sujtó átkot mer dobálni:
Átkozza meg ön-személyét,
Ölje meg magát az, Káli!
Ennyi erényt s ily nemes hőst
Ki átokkal mer dobálni
Sűlyedjen a mély pokolba!
Nyeljék el annak mocsári!”
Így beszéltek Kálinak hát
S vele együtt Dváparának
A világ nagy őrizői
S ismét föl az égbe szálltak.
S Káli beszélt Dváparához
Ott maradva lent a földön:
„Nem bírok már, nem dühömmel –
Megyek s Nálba fészkelődöm. –
Királyszékiből kidöntöm
Nem kéjelg soká ott nékem
Bhaimíval. – Te kockákba
Bujsz titokban s lész segédem!” –


HETEDIK ÉNEK
Igy miután Dváparával
Egyességre lépe Káli
Nizsadhák hónába indult
Hol Nál éle s Damajánti.
Nizsadháknál élt sokáig
Jó alkalmat lesve-várva.
Várt tizenkét hosszú évet
S alkalmat lelt valahára.
Sarkaival szennybe hágott{38}
Nál s gyanútlan ült estenden,
Feledé a lábmosást és
Bele szökkent Káli menten.
S hogy elönté Nál királyt, ment
Puskarához{39} rögtön által
S ingerelve így sugallta:
„Menj kockázni, játssz Nalával.
Kockaharcon megvered Nált
Biztosan, én majd segítlek.
Nált leverve ura lettél
Sok népnek s tengernyi kincsnek!”
Puskara hát jött Nalához
Káli szaván fölhevűlve.
Káli lett a kocka-démon
S Puskarában telepűlt le.
És Nalához lép Puskára,
Ellenhősök pusztítója.
„Játsszunk testvér fő bikára!”{40}
Így ösztönzi százszor újra!
Nemes lelkű Nala végre
Nem tudott már ellenállni.
Napot tűztek kocka-harcra
Ő s a bájos Damajánti.
Kincs-aranyra, dísz-ruhákra
S paripákra folyt a játszma.
Káli mindig úgy okozta,
Nala ellen dőlt a kocka.
S bele bódult, ittasúlt Nál
A kockába; úgy hogy senki
Egy barátja sem volt képes
Játék mellől félre vonni.
Jöttek a jó polgárok mind,
Velök együtt sok tanácsos,
Vágyva látni s kockától el
Hivni megvert, bús királyok.
Ekkor a jó kocsihajtó{41}
Damajántinak jelenté:
„Künt a hű nép álldogálva
Vár régen szép fejdelemné.
Azt üzennék Nál királynak:
Hű jobbágyi itten állnak,
Ennyi búját, sorsa súlyát
Elviselni alig tudják.”
Fájdalomtól átnyilallva
Szaggatózó zokogással
Szólt a szép nő, a fájdalmas,
Rezgő hangon Nál királlyal:
„Jó királyom! künt a nép vár;
Téged óhajt látni rég már.
Eljöve sok jó tanácsos,
Üdvözölni jó királyok.
Jer ki, nézd meg, itten állnak!”
Igy beszéle többször Nálnak.
És a bűvös szemsugárú
Nőnek esdő bús szavára
– Káli dúlva lelke mélyét –
Egy betűt se szólt Nalája.
És a sok tanácsos monda,
Búsan mondák ott a népek:
„Nál király ez?… Nem az ő már!”
S szégyenűlten haza tértek.
Játszott Nala Puskarával
Versenyen több hónapig még
Nagy betétre – oh királyom!
S Punjaslóka{42} veszte mindég.

NYOLCADIK ÉNEK
Damajánti nézte folyvást
Punjaszlókát nézte váltig.
Hogy bolondul bele jobban
Szép eszétől hogy megválik.
Félelemben kínban égve
Gondolá a Bhíma lánya:
Mily veszély van kitörőben,
Mily csapás vár Nál királyra!
Rettegett is Nál bűnétől
Jót is vágyott tenni érte
Látva, hogy már mindenétől
Meg van fosztva, igy beszéle –
Vrihatszéna dajka-nőhöz
Aki hozzá oly hű, oly jó,
Ügyes minden tettre, szóra.
Megbízásban ékesszóló:
„Vrihatszéna! menj és hivd meg
A tanácsot Nál nevében.
Mondd el nékik mi veszett el
S mi maradt még eddig épen!”
És a tanács minden tagja
Felkiáltott Nál nevére:
„Sorsa légyen a mi sorsunk!”
S mentek újra Nál elébe.
És a hű nép véne, ifja
Másod-izben újra ott áll.
Jelenté ezt Bhíma lánya,
De az rá se hallgatott már!
Damajánti nézi férjét
Ki már többé rá sem ismer,
Szégyenűlten s fájdalommal
Haza ballag onnan ismét.
Látva, hogy a kocka-játszmák
Mindig férje ellen esnek,
S minden övét elveszíté, –
Dajkájának újra esdett:
„Vrihatszéna menj el újfent
Varsnéjához Nál nevében,
Hivd be a hű kocsi-hajtót;
Nagy dolgot kell tenni nékem!”
Vrihatszéna rögtön indúlt
Damajánti szavát hallva
S tettre kész, jó emberekkel
Kocsihajtót béhivatta.
Kellő perczben megjelent a
Hű Varsnéja Bhaimínál,
S gyöngéd hangon szóla hozzá
A dicsőbb nő mindannyinál:
„Mint tudod jól, vala Nálnak
Benned mindig nagy bizalma;
Most veszélyben van királyod
Védni és segítni kell ma!
Nézd – a királyt, Nált az öccse
Minél több ízben veré le,
Annál inkább nő fokonként
Játékszomja, szenvedélye.
S minél inkább dől a kocka
Puskarának itt javára,
Annyival dühösb rohammal
Sújt a sors szegény Nalára.
Sem barátja, sem családja
Kérelme nem hatja már meg
Sőt dühödve, mint az őrűlt,
Én szavam sem hallja már meg.
Nem hiszem – mert Nál nemes, hű –
Nem, hogy ez a bűne volna,
Hogy az én szavam se hallja.
…Elméje van megbomolva!
Tőled várok menedéket,
Tedd meg azt, amire kérlek.
Nem derűl fel lelkem soha
Sőt belevész ide s tova.
Szép lovait fogd be Nálnak
Melyek, mint a szélvész szállnak;
Tedd kocsira két kis ikrem
Kundinába vidd el innen.
Két fiam apámnak add át,
Szint’ a lovat és fogatját.
Lakj meg ott, ha kedved ott tart,
Vagy menj, merre lelked óhajt.”
Damajántinak beszédét
Varsnéja, a Nál kocsissa,
Tudatá a fő rendekkel
S őket nagy tanácsba hitta.
Összejöttek, értekeztek
S mindent akként jónak látva,
Föltéve a két kis ikret,
Elment vidarbhák honába.
Ott a lovat és a hintót
Átad mindent úgy amint volt;
Indraszénát a fiucskát
S Indraszenát a leánykát.
Bhíma királyt üdvözölte,
Nál sorsát búsan közölte.
Elment innen Ajódhjába,{43}
Rituparna városába.
Rituparna udvarába
Elszegődött kocsisságra,
Búslakodva Nál királyon
Nappal éjjel – nagy királyom!

KILENCEDIK ÉNEK
Varsnéja elmente óta
Játszott s vesztett Punjaslóka.
Oda volt már szép országa,
Oda minden drágasága.
Trónja-vesztett Nál királyra
Rámosolygva szól Puskára:
„Hadd forogjon! Van-e kedved?
És van-e még mit feltenned?
Ohó! meg van szép királynéd,
Minden mást elnyelt a játék!
Most a sor rá hadd kerüljön.
Damajántért hadd perdűljön!”
Puskarának ily szavára
Megrendűle Punjaslóka,
Elfacsarúlt szíve-lelke,
Egy hangot-betűt se szóla.
Nagy-szomorú tört szemekkel
Végig mérte Puskarát ott;
Lehányt minden testi ékszert
A fény- s boldogsággal áldott.
S szál ruhával elfedezve,
Hajlékából számkivetve,
Társinak mély kínt szerezve,
Kelt és ment Nál. Elhagyá hát
Régi fényét, boldogságát.
S Damajánti, szál-ruhában,
Bármerre ment – ment nyomában.
Így bolyongtak szerte-széjjel
Három nap és három éjjel.
És Puskára – nagy királyom! –
Meghirdette minden tájon:
„Aki jót mer tenni Nállal
Meglakol rögtön halállal.”
És Puskára bősz szavára
– Szörnyű lévén nagy haragja –
Jó királyuk’ senki, senki
Hajlékába nem fogadta.
Így a város közelében,
Meg nem szánva, nagy-szegényen,
Bújdokoltak három éjen.
Szánalomra a legméltóbb:
Puszta vizen tengve élt ott.
Ha az éhség meggyötörte,
Volt fagyökér vagy gyümölcse. –
Végre elment a királyfi
S elment véle Damajánti.
Napokig, hogy bújdokoltak,
S éhségtől megtörve voltak,
Nagy madárrajt láta Nála,
Mindnek arany szárnya vala.
Gondolá a hős Nizsádha,
Az erős Nál: jó lesz mára
ízletesebb ételül ez;
Mostan ez is nagybecsű lesz.
Bő palástját rá hajítja,
A madárrajt megborítja.
S íme azok a palásttal
Elrepűltek nagy zúgással.
A magasból visszanéztek
S Nál királyhoz igy beszéltek –
Aki ott megszégyenítve
És mezítlen föltekinte:
„Oh bolond Nál! hisz a kockák,
Melyek vesztedet okozták,
Mi vagyunk; fájt nekünk, látod,
Hogy maradt még egy palástod!”
Látva ekkor a kockát is,
Meztelenül önmagát is,
Elbúsulva Punjaslóka
Damajánthoz ily szót szóla:
„Feddhetlen hű tiszta angyal!
Az, ki elrabolta trónom,
Élelmem’ is elszedé lásd,
Éh s nyomor között kínlódom.
És akiért szánalomra
Nizsadháknál sem találok –
Lett madárrá s elragadta
Rólam ez egy szál palástot.
Hallatlan nyomorba estem,
Én levert, tört, esze-vesztett,
Férjed én, én – de figyelj rám,
Halld a jó szót és jegyezd meg:
Számos ösvény vezet ime
Jobb felől, nézd, dél iránnyal;
Ez visz az Avanti bércen,
Az a Riksavanton által.
Szirtes Vindhja nyúlik ott föl,
Itt Pajosni foly tengerbe,
Bölcs vezeklők szent magánya,
Dús gyümölcsös fekszik erre.
Vidarbháké ez az ösvény,
Imhol az visz Kósalába;
Túl van rajta az az ország,
Jobbra folyton – dél irányba.”
Nál e szókat – Damajántit
Féltve – többször elrebegte.
S míg mutatgat, szép nejének
Néma búval tölt a lelke.
S Damajánti Nál királynak,
Elborítva fájdalomtól,
Könnybe fúló tört szavakkal
Ily panaszos szózatot szól:
„Minden ízem összeborzad,
Reszket szívem minden húrja,
Oh király! ha szörnyű terved
Meggondolom újra s újra!
Kincsed-, országodtól fosztva,
Szomjas-éhest igy mezetlen
Hogy hagynálak téged el most,
Itt e puszta rengetegben?
Hogyha lankadsz, sujtol inség,
S lelked szebb napokra téved,
Itt ez iszonyú vadonban
Én törlöm le verítéked’!
Mert nincs balzsam e világon
Nincs orvos-szer oly kitűnő –
Égő sebre, fájdalomra
Nincs oly gyógy-ír, mint a hű nő!”
Nál felelt:
Úgy van, úgy, szép Damajánti.
Nincsen balzsam oly kitünő
Szenvedő férj fájdalmára
Nincs oly gyógy-ír, mint a hű nő!
Nem akarlak én elhagyni.
Mit remegsz félénk szerelmem?
Elhagyhatnám önmagam tán –
Esküszöm, hogy tégedet nem!
Damajánti szólott:
Ha te engem nem akarsz el
Hagyni itten, oh királyom!
A vidarbhák útja-mentét
Mit mutatod minden áron?
Értem is, hogy nem akarsz el
Hagyni mostan egymagamra.
Elvetemült lenne mélyen,
Aki engem itt elhagyna!
De az utat, ezt az ösvényt
Hogy mutatod ennyiszer meg, –
Ez költ bennem, oh nemes hős!
Aggodalmat és keservet.
Ha pedig ezt gondolod tán:
– Bár elmenne rokonához –
Jól van, menjünk Vidarbhába
Mind a ketten! Nos határozz!
Jer no uram! Hogy szeret majd
A vidarbhák fejedelme
Téged, engem; ott minálunk
Élünk boldogan, szeretve!

TIZEDIK ÉNEK
„Mint atyádé az az ország –
Úgy enyém is – ezt nem kétlem.
De nyomorban menni hozzá…
Nem megyek, nem, semmiképpen!
Mentem egykor boldogan, mint
Örömednek növelője –
Menjek-e most koldusán, mint
Gyötrelemnek növelője?”
Igy beszélte Nál király ezt
Damajántnak többször ismét,
Vigasztalta gyönge párját,
Félpalásttal födve testét.
Egy köpenybe burkolózva
Erre-arra jártak-keltek,
Étlen, szomjan, sáppadozva
Végre egy kunyhóra leltek.
A kunyhóba hogy beértek,
Nizsadháknak fejedelme
Damajánttal, szép nejével,
Lehevert a puszta földre.
Úgy ruhátlan, nyoszolyátlan,
Porral, sárral béfödöttön,
Csakhamar elszenderült Nál
Ott az isten-adta földön.
A szépséges Damajántin
Szinte erőt vett az álom.
Ott aludt a bánat karján
A legjobb nő a világon.
De míg Damajánti szunnyadt,
Nál fölérzett – oh felségem! –
Lelke kínban sajgott, rengett,
Nem alhatik úgy, mint régen!
Elgondolja trónja vesztét,
Baráti elpártolását,
Mély vadonban bújdosását…
Ilyen gondok környékezték:
„Mi lesz velem, ha megteszem?
Mi lesz velem, ha nem teszem?
Nem volna-e jobb meghalni
Embert, bút, bajt mind elhagyni?
Ez, kinek szent esküm adtam:
Mennyi kínt lát én miattam!
Nélkülem tán – úgy lehetne –
Övéihez elmehetne!
Ha velem jár – semmi kétség –
Vár rá sok kín s szenvedés még!
Hogyha elhagyom – ki tudja?
Tán örömre viszi útja!”
Meggondolta ezt nem egyszer;
Megforgatta száz-ezerszer!
Csak azt hitte: jobb elhagyni –
Boldog lesz még Damajánti.
„Útja közben baj nem éri.
Tiszta lelke védi, őrzi!
Oly dicső, oly szende, szép, jó,
Hű, szelíd… jobb sorsra méltó!”
Hánykolódott igy sokáig;
Bánta-szánta Damajántit,
Hajh! de Káli lakta lelkét –
El kell hagyni szép szerelmét!
Látva, hogy ő áll ruhátlan,
S neje alszik egy palástban,
Gondola, hogy elmetéli;
Majd elég lesz fele néki!
„Oh de hogy tegyem, mint szeljem
Kedvesem hogy föl ne keljen?”
Igy borongva Nál királya
Kis kunyhót körül bejárta.
Amint járdal jobbra-balra
Nézdel erre, nézdel arra:
A kunyhónál ott közelben
Kardpengét lel hüvelyetlen.
A ruhát elmetszi azzal,
Fel is ölti lopva halkkal,
S alvó nejét oda hagyva
Bomlott ésszel tova nyargal.
Majd megfordúlt szenvedéllyel
A kunyhóhoz visszalépdel;
Nézte hosszan Damajántit…
Könnye indult… sírt sokáig.
„Kit a fúvó szél se’ bántott,
Kit a napsugár se’ látott,
Alszik itt a ronda földön,
Gyámol nélkül, elgyötörtön!
Én kacagó szende szentem!
Hogy szunnyad itt félrongy mezben!
Mint a bolond – a szépséges!
Mi vár rá ha majd fölérez?
Hogy bolyong egyedül, árván,
Irtózatos erdőt járván
Hol csak tigris lakja fészkit,
Kigyó s fenevad tenyészik!
Oh dicső lény, óvjanak hát
Az Áditják,{44} Vaszuk, Rudrák!
A két Asvin s a Marut-had,{45}
Szép erényed védje útad!”
Igy esd a gyönyörű nőért,
Ott a földön heverőért;
S eszét vesztve Káli által
Elfut őrűlt rohanással.
Elment… s megtért Nála újra.
Elment… de itt vala újra.
Többször Káli tova űzte,
De szerelme oda fűzte.
Szíve két vonzás között reng
Két irányba verve töpreng;
Tova-vissza – mint az inga,
Kunyhóhoz – majd tova inga.
Végre Káli győze rajta…
S mint az őrült elrohanva,
Sírva-bőgve, elhagyá hát
Életének gyönge párját!
Elkárhozott kósza lelke
Űzte… s csak azt mérlegelte,
Annak képe ég agyában,
A kit ott hagyott magában.

TIZENEGYEDIK ÉNEK
Nala eltűnt, mint egy őrűlt;
Damajánti is felüdűlt;
Lassan ébred s összerezzen
Ott a kihalt rengetegben.
Nézi férjét… nincs mellette…
Sejtelemtől kíntól lepve
Reszkető hangon kiáltoz
Mindenfelé Nál királyhoz:
„Férjem, uram!… oh királyom!
Hova lettél védőm, gyámom?…
Jaj! végem van menthetetlen,
Meghalok én félelemben!
Nem vagy-e most tiszted’ értő?
Igazmondó, gyönge-védő!
Nem te mondád: igy lesz, igy kell!
S most az alvót hagyod itt el?
Hogy hagyod el hitves társad’,
Ki oly hű, oly jó irántad,
Ki egy szóval sem is sértett!
?Más valaki bántott téged!
Szavadat igy kell megállnod?
Fogadalmad eddig állott,
Amit tettél nekem régen
Istenek jelenlétében?
Látom, nem hal meg az ember,
Míg a perc, mit a sors rendel,
Nem jön; jaj hogy elhagyva itt
Élek csak egy pillanatig!
Elég, sőt sok már belőle;
Emberek nagy fejedelme,
Ellenség nagy veszedelme,
Félek én itt, jőjj élőmbe!
Látlak, látlak! igen, ott vagy!
Látlak Nala, hiszen ott vagy!
Oda buvtál a csalitba;
Nem felelsz a szavaimra?
Ez nem illik, nem bizonnyal;
Csúfság, hogy én bánatommal
Sírok itt nagy félelemben,
S nem jösz vígasztalni engem;
Pedig nem is magam’ szánom,
Sem mást senkit e világon.
De mi sorsod lesz magadnak?…
Téged Nál, téged siratlak!
Oh hogy élsz itt elhagyottan,
Kíntól, gondtól zaklatottan!
Este űlsz a fák tövében,
Keresel, de nem lelsz engem!”
Azután mély bútól tépve
Kin tüzében mintegy égve,
Futkos erre, futkos arra
Sírva-ríva, jobbra-balra.
Most felugrik fájdalomban,
Majd erőtlen földre dobban.
Itt elájul félelemben,
Ott zokog, sír véghetetlen!
Nagy keserve legmagossán
Sűrű sóhaj közt zokogván,
Sírva gondol Nál királyra
S ily panasz jön ajakára:
„Kinek átka Nál királyt ily
Fájdalomba, búba verte:
Szálljon arra százszorozva
Mind a kettőnknek keserve!
Ki a tiszta lelkű Nált ily
Aljas tettre ösztönözte:
Lásson ennél még nagyobb kint
Soh’se leljen ép örömre!”
Igy jajongott átkozódott,
Szegény felesége Nálnak,
Érte sirva a vadonban,
Hol csak szörny-vadak tanyáznak.
Mint eszelős felvisongott
Bhíma lánya újra s újra:
„Jaj király! jaj!” így kiálta
Többször erre-arra futva.
Mig így vijjog nyög felettébb,
Ijjedező bús sirálykép’ –
Férjét nézi, kérdi újra –
Tört panaszát fújja, fújja –
Bhíma lányát, hogy ott futkos –
…Épen közelébe jött most…
Egy nagy kigyó észrevétlen
Megragadja hevenyében.
S még kigyótól átcsavarva,
Fájdalomtól átnyilalva
Sem siránkozik magáért –
Egy siralma van: Naláért.
„Gyámom, jaj fogságba estem;
Kigyó martalékja lettem!
Itt e rémes bus vadonban
Menteni nem jösz sehonnan?
Oh mi gyász ér majd ha vissza
Emlékszel Damajántidra.
Majd ha szerte foszlik átkod,
Visszanyersz észt és országot!
Majd ha fáradtan, ehülten,
Földre lankadsz kimerülten,
Ki nyújt fájdalmadra enyhet
Óh dicső! ki törli könnyed’?”
Egy vadász ott jára épen
Őserdőnek sűrűjében;
Meghallotta nagy siralmát,
Arra vette gyorsan útját.
Látva, hogy a szépszeműt e
Nagy kigyó már átgyűrűzte,
Tüskön, bokron átszökemlett,
S ott termett a lányka mellett.
Rárohant az első percbe’,
Éles nyíllal átszegezte.
És a karcsú kigyó rögtön
Összeomlott ott a földön.
A vadász, hogy őt megmenté
Tiszta vízzel mosta, önté,
Megitatta, megetette,
Vigasztalta s így kérdezte:
„Kié vagy te, őzszemű szép?
Hogy bolyongasz itt szanaszét?
Oh dicső szűz! mondd el sorra,
Hogy jutottál ily nyomorra?”
Kérdésére a vadásznak
Félruhájú Damajánti
Elbeszélte mind mi történt,
S mért, hogy itt kell néki járni.
Látva ez igy félmezítlen
A szép gazdag bokor emlőt,
Csodabáju karcsu testét,
Tele holdként messze fénylőt,
Görbe ívű szeme szárnyát
Méz beszéde édes árját:
Nézte hosszan – nézi s lelkén
Nagy szerelem nyila száll át.
Szép-szelíden lágy szavakkal
Biztatgatta, vigasztalta
Szerelemnek láng hevével.
…Észrevette ezt a lányka!
Látva a hű Damajánti
Hogy gonosz terv forr agyában:
Szörnyű szégyen és harag közt
Méltatlankodott magában.
Az pedig a bűnös, aljas
Nem birt férni a leányhoz,
Nézte csak mint gyúl ki arca
Hasonlóan égő lánghoz.
Ennyi búban Damajánti
Férjét, honját elveszítve,
S látva, hogy itt szó hiába –
Megátkozta őt örökre:
„Mint én Nálhoz, mig csak élek
Hű maradok régi hittel:
Ez a hitvány, gaz vadász úgy,
Oly igazán vesszen itt el!”
És a vadász összeomlott
Egy igére, egy szavára;
Élet nélkül hullt a földre,
Mint villám-sújtotta nyárfa.

TIZENKETTEDIK ÉNEK
Zergevadászt igy lesújtva
Ment a lótusz-szemű újra;
Járt a rémes rengetegben,
Hol tücsökdal zeng szünetlen.
Hol oroszlán, tigris, medve
Párduc kullog fenekedve,
Röpdes tarka folt-madár fel,
Rabló és vadember jár-kel.
Itt virul a fige-pálina,
Mangó, lótusz, mézga, sála,
Nyíl’ a dsambu szép virága,
Megborúl a vibhitáka.{46}
Bérceket lát arra-erre;
Bérc gyomrában ércek ezre;
Rajta cserje, víg madárraj,
Csodabarlang szörnyű szájjal.
Itt folyam fut, ott tó tesped,
Partján madarak repesnek,
Vízi manók, csoda-szörnyek,
Kigyók, Raksák{47} kelnek, szöknek.
Minden felől bércek orma,
Közte kristály halas tócsa.
Nagy folyam lejt arrább jóval,
Bámulatos vizzugóval.
Fut tovább a Bhíma lánya,
S lát vonúlni itt-ott nyájba’
Vadbölényt, vadkant, sok medvét
Utjai kígyókkal fedvék.
És az egykor boldog, ékes,
Hű, dicső, jó és szépséges
Bús nő egymagára bolygván,
Nál nevével egyre ajkán –
Nem félt járni a királylány
Rémes erdők néma árnyán;
Csak sirt jajgatott – királyom! –
Legszomorúbb a világon.
A vidarbhák nemes lánya
Fájdalmától elcsigázva,
Tenger-búban elmerülve,
Szólt egy szirt alatt leülve:
„Oh hatalmas, hős királyom
Ki vagy úr a nizsadhákon
Nézd, magamban járok erre,
Mért nem sietsz védelmemre?
Asvamédhát s más szentséget
– Mondva örök szent hűséget
Hogy fogadtál nagy háládul,
S igy bánsz most velem csalárdul?
Emlékezz’ csak ama szókra
Nala férfiak legjobbja!
Mit fogadtál régen, régen,
Királyok királya! nékem. –
Mit beszélt a hattyutábor
Mennyi szépet Nál királyról,
S én előttem mit fogadtál,
Mint esküdtél… feleded már?
Olvasod a négy Védákat{48}
Az Angát s az Upángákat
Mind egyenlőn azt tanítják:
Egy tökély van s egy igazság!
Légy igaz hát kérlek íme,
Légy ez igazságnak híve;
Teljesűljön amit nékem
Úgy igértél akkor régen.
Nem szeretsz tán, oh nemes Nál!
Úgy miként rég rég imádtál,
Vagy miért nem szólsz szavamra
Mért hagysz ide egymagamra?
Felfal engem menthetetlen
A vad itt e rengetegben,
Fel az erdő szörnykirálya;
S nem jösz megszabaditásra?
Kedvesebb vagy életemnél,
Életemnél mindenemnél!
Hányszor mondtad – s eddig állott
Már feledted fogadásod’.
Tébolyodottként bolyongok,
Érted égek és jajongok;
Hívlak, uram, elepedve
S nem méltatsz egy feleletre.
Így elaszva, nyomorúltan,
Elsáppadva, sártól rútan,
Félmezítlen, mintegy árván,
Védtelenül sírdogálván,
Mint a félénk őz űnője
Nyája közül elvetődve –
Nem szánsz, nem becsülsz te engem
Oh királyom ! oh szerelmem!
Puszta erdő rémes árnyán
Sírok egymagamban árván.
Én kiáltlak, Damajánti –
Mért késel rá válaszolni?
Oh nemes, jó, hős, erényes
Nékem gyönyörű, szépséges,
Látlak-e ma vagy nem látlak
Meddig sírok még utánad?
Látlak-é e zord vadonba’
Ülve, állva vagy bolyongva;
Hol a tigris és oroszlán
Jár űvöltve rémes pusztán?
Keressz-é, jösz-é előmbe,
Bánatomnak növelője?
Kit kérdezzek bánatomban
Kihez szóljak, kinek mondjam:
Nem láttad-e Nál királyfit?
Nem tudod-e merre járt itt?
Ki jelenti meg ma nékem,
Merre lehet az én férjem?
Oh mi édes szózat volna,
Ha valaki most igy szólna:
Lótusz-szemű szép! a férjed
Nala itt áll, mire kérded?
Ah! az erdő nagy királya
…Négy agyarú szörnyű szája…
Itt a tigris, itt jön épen,
Megyek hozzá, nincs mit félnem!
Felség! rengeteg királya!
A vidarbhák királylánya
Damajánti jön elődbe,
Tudd meg vadak legdicsőbbje,
Elszökött a férje, Nál ma,
Azt keresi most az árva.
Nem láttad-é a királyfit?
Nem tudod-e merre járt itt?
Vigasztalj meg, hogyha láttad
Nált, királyi büszke állat!
Vagy ha Nálról hírt nem adhatsz,
Vadkirály, ha rám se’ hallgatsz:
Falj föl engem, tégy velem jól,
Szabadíts ki bánatomból!
Maga a szörny meghatottan
Hallja e hely’tt nagy siralmam’
Nem is bánt; elfordul íme,
S megy a tiszta folyam-vízre.

• 
  

Itt van egy bérc, kék fejével
Fölnyúlik s az égbe vész el;
Ezer szinű bájos orma,
Legmagasb a hegycsoportba’.
Minden ércben gazdag öble,
Benne sziklák drága gyöngye,
Tetejében szálas erdő,
Lobogóként messze lengő.
Elefánt, oroszlán, vadkan,
Tigris, medve laknak ottan.
Sok madarak, szép szavúak,
Rajta örökös dalt fúnak.
Rajta díszlik plaksa, dháva,
Kinsukának vér-virága,
Karnikára és asoka,
Punnága és dzsambu-rózsa.{49} –
Daltól zengő fris patakkal.
Égig érő ormozattal,
Ez a bércek nagy királya:
Ettől kérdem: merre Nála?
Felség! ki fölérsz az égig,
Arcod, mint a menybolt fénylik,
Adsz ezreknek menedéket:
– Jöttem üdvözölni téged!
Üdvözöllek erre járván;
Tudd meg, vagyok én királylány
Király menye és királyi
Hölgy, a nevem Damajánti.
Apám vidarbhák királya,
Messze földön nincsen párja;
Neve Bhíma, büszke, gazdag,
Őrizője a négy kasztnak.{50}
Asvamédhát, rádzsaszúját{51}
Áldozatok minden faját
Hinte mindig bőkezüleg
Két keze a szépszeműnek.
Istenes, hű, jámbor éltű,
Igazmondó, szűzbeszédű,
Tiszta lelkű, ritka bátor,
Egy a boldogok sorából.
Vidarbháknak fejedelme
Ellenségnek veszedelme –
Ily apának lánya lettem
Én, ki most elődbe jöttem.
S nizsadháknál, oh nagy szikla!
Jó királyok legjobbikja
Viraszéna ipam nékem,
Neve ismert földön, égen.
E királynak drága fia
Rettegett hős, szép dalia,
Atyja trónját elnyeré már
S most király ott a derék Nál.
Neve barna Punjaslóka
Ellenségnek pusztítója.
Istenes hős, védaértő,
Szóma-ivó,{52} szenttűz szerző.
Áldozó és adakozó
Nagy vezér és hadakozó;
Ily fiúnak neje lettem,
Én, ki most elődbe jöttem.
Sorsom űldöz, férjem eltűnt,
Árván hajt a fájdalom künt.
Férjem’ nézem szanaszerte:
Hol a jóknak fejedelme?
Oh bérc! égig ér föl ormod!
Fejed’ csillagok közt hordod!
Tán te láttad e vadonban,
Szólj, felelj hát, Nala hol van?
Mint elefántok királya,
Oly hatalmas, bölcs, hű Nála,
Bátor, erős, fogadalmas,
Dicsőséges, nagyhatalmas,
Nizsadháknak fejedelme…
Nem láttad-e valamerre ? –
Bús panaszom egyre hangzik,
Nagy siralmam egyre hallszik.
Mint ten-lányod kérleli íme –
És nem adsz írt sebeimre !

• 
  

És te Nál, te feddhetetlen.
Mit fogadtál te, kegyetlen?
Ha itt jársz e zord erdőbe’,
Futva mért nem jösz előmbe!
Mikor hallom édes, kedves,
Felhőéként dörgedelmes
Hangodat felém rivalgni:
Itt vagyok szép Damajanti!
Amritaként{53} édes hangod,
Mellyel nékem e szót mondod.
Védák szellemét sugalja
Bánatfelhőm szétfuvallja.
Oh király, igy félve-fázva
Mért hagysz engem ide gyászba?”
Így beszélt a bércnek alján
A szomorú, szép királylyány;
S észak fele vette útját,
Vitte tovább lelke búját.
Ment a szép hölgy, sok veszéllyel.
Három nap és három éjjel,
Talált egy gyönyörű berket,
Bájost, mint az égi kertek.
Itten sok remetét látni,
Kegyesek, mint Brigu{54} Atri,
Élnek nagy önfékezéssel,
Szentül, nagy szűk étkezéssel.
Vizet isznak, szelet esznek,
Falombbal megelégesznek,
Mind elfojtja indulatját,
Keresi az égnek utját.
Bőr ruhája vagy fakéreg
A lemondó remetének.
Vezeklőkkel szent magányra
Lelt amint ott fel s le jára.
A tisztás kört sok vad lakta,
Virgonc majmok víg csapatja.
Tárta, lakta sok vezeklő.
Ide ért s fellélekzett ő.
Szép a fűrte, szép szemölde,
Szeme égett tündökölve,
Így sugárzik foga, szája
Szétfoly egész testén bája.
Így belép a szentelt helyre
Viraszén’ fia szerelme,
A nők gyöngye, a királyi
Hölgy, a dicső Damajánti.
Meghajolt ott, amint illett,
Megköszönté a sok szentet,
„Neked is üdv!” igy kiáltnak
Szent lakói a magánynak.
Illően hogy üdvözölte
A vezeklő sok remete,
Megkínálták: ülj le nálunk
Mit kivánsz, mivel szolgáljunk?
Szólt a szép nő lágy szavakkal:
„Béke van-e itt magokkal?
Bőjtölésben, járdalásban,
Tűzben, vadban, fogadásban?
Boldogok-é nagy szentségtek?
Járva ösvényén az égnek!?”
Igy szóltak szavára épen:
„Béke van a földön-égen!
De te szólj csak, karcsu lányka:
Ki vagy, és mi szíved vágya?
Látva ennyi deliséget,
Arcodon e fényt s szépséget,
Nagy csodálkozás lepett meg,
Jöjj magadhoz és ne rettegj.
Tán e bércnek vagy nemtője,
Vagy az erdő istennője?
Szólj igazat, feddhetetlen:
Tündér vagy tán e vizekben?”
„Sem az erdők istennője,
Sem e büszke bérc nemtője,
Sem tündérnő a vizekben
Nem vagyok én, szóla menten.
Vagyok én csak földi ember
Verve búval, gyötrelemmel.
Nézzetek csak földi nőnek.
Oh vezeklők, oh dicsőek!
Elmondom hát sorra bőven,
Amit mondhatok felőlem.
Bhíma őrzi a vidarbhák
Nagyhatárú birodalmát.
Ennek vagyok én a lánya,
Tudd meg brahmánok virága.
Nizsadháknak hős királya
Hírhedett bölcs, büszke Nála
Férjem, gyámolom, szerelmem,
Viadalban győzhetetlen;
Isteneknek tisztelője,
Brahmánok vendégelője;
Nizsadháknak nagy királya,
Messze fénylő országlása;
Szava szent, kötelmet értő,
Igéretét meg nem sértő.
Istenes, kegyes, kegyelmes,
Ellenfélre veszedelmes.
Nál a királyok királya;
Fényre csak is Indra párja.
Nagyszerű, szép az én férjem,
Arca mint a tölt hold épen.
Végzi buzgón áldozatját,
Olvas Védát és Vedángát.{55}
Pusztítója bősz ellennek
Halvány a hold arca mellett –
Elvetemült emberektől
Kocka-harcra kéretett föl.
Az erénynek tiszta hősét
Gonosz emberek legyőzék;
Drága kincsét, birodalmát,
Kockacsalók elrabolták.
Ennek vagyok én a nője,
Jó királyom keresője.
A nevem szép Damajánti;
Szinte égek férjem’ látni.
Ezt a bércet, ezt az erdőt,
Ezt a berket, daltól zengőt,
Tót, patakot, hegycsoportot,
Minden útat, minden bokrot
Összejártam s kérdve kértem
Mindeniktől Nált, a férjem’.
Itt bolyongok, de hiába,
Oh én boldogtalan árva!
Itt e kies, szent ligetben
Nem járt-e a győzhetetlen?
Volt-e erre bölcsek, Nál a
Nizsadhák híres királya?
Érte járom ezt az útlan
Szörnyű erdőt gyászban, búban.
Tigris ijjeszt minden lépten,
Iszony s rém kiséri léptem’.
Nap vagy éjjel, hogyha Nálom
Mostanába’ meg nem látom:
Földi testtől, bútól válva
Átmegyek a boldogságra!
Meghalok. Mert mit is érhet
Nélkűled, Nalám, ez élet?
Élhetek-e még utánad?
Megöl engem a búbánat!”
Rengetegben Bhíma lánya
Bús panaszos szózatára
A jövendőt látó vének
Bölcs remeték felelének:
„Eljön időd, Bhíma lánya,
Szép napod lesz nem sokára!
Látjuk mi vezeklés által:
Találkozni fogsz Naláddal.
Meg fogod őt látni újra,
Minden bajtól megtisztulva,
A nizsadhák fejedelmét,
Az ellenség ijjedelmét!
Régi bűnét elveszítve,
Drága gyönggyel ékesítve,
Azt a népet őrzi épen,
Amelyen uralgott régen.
Ellenségnek lesz a réme,
Jó barátnak menedéke,
Oh dicső hölgy, hős királyod
Nem sokára újra látod!”
Így beszéltek ott szegényhez,
Nál király hű szerelméhez,
S perc alatt mind szerte tűnt el
Kert, vezeklő, jós és tűzhely.
Ottan álla elcsodálva
Damajánti egymagába’ –
Tündér lánya hős Bhímának,
Menye Víraszén’ királynak.
Álom-é ez vagy igézet?
Mily játékot űz a végzet?
Hova lett a sok remete?
S a remeték szent ligete?
Hova tűnt a tiszta patak?
Csengő szavú szép madarak?
Kellemes fák lombos ággal,
Fris gyümölccsel, dús virággal?
Ily gond zaklatá sokáig
Szépmosolyú Damajántit,
Férje után néma búban
Sáppadt arccal, nyomorúan.
Ment megint; ment más vidékre;
Zokogásba tört beszéde.
Két szemén űlt könnynek árja,
Igy lelt az asóka fára.
Rengetegnek közepében
Diszlett az asóka{56} szépen
Bimbós csillogó virággal,
Bokrain dalos madárral.
„Hejh te boldog, bútalan fa,
Itt a zordon bús vadonba!
Fénylik fejed koronája,
Mint a havasok királya.
Oh gyönyörű »bánatoldó« 
Ments ki engem bánatomból:
Mondd meg nékem Vítasóka
Nem járt erre Punjaslóka?
Damajánti férje, Nál, a
Nizsadháknak hős királya;
Nem láttad-e itt a férjem?
Én gyönyöröm’ – mond’ meg nékem!
Félpalásttal volt födözve,
Hideg ellen sem födözte,
Bolyg emésztő fájdalomban
Itt valahol a vadonban.
Vigasztalj, hogy bútalanul,
Mehessek el lombod alúl;
Akkor lesz neved asóka:
Búnak, bajnak oszlatója!”
Az asókát – dalát fújva –
Körűljárta többször újra
S indult Nál gyönyörűsége
Még pusztább, vadabb vidékre.
Sok fa hallá zengni búját,
Sok folyó átszegte útját,
Sok magas hegy állt előtte,
Sok madár s vad járt körötte.
Hány barlangot, bércet, lejtőt,
Folyamot csodásan lejtőt,
Látott Bhíma lánya szerte,
Merre hitvesét kereste.
Messze földet járt meg újra,
Messzire meghordta útja.
Nagy karavánt láta végre,
Elefántoktól kisérve.
Tiszta vizű szép folyamon
Épen átalmentek azon.
Széles volt a folyam medre
Sűrű vadvenyige szegte.
Vad sirály sikolt fölötte,
Kerge-ruca ússza körbe,
Teknős és hal lakja bőven,
Nagy sziget van közepében.
A karavánt hogy meglátja
Nál királynak élte párja,
Embereknek megörűlve
Ment azonnal közelökbe.
Mint eszelős félmezetlen,
Összeaszva, éhezetten;
Halvány arca bútól törve,
Porral csapzott feje fürte.
Hogy a nép őt észrevette
Elszaladt sok megrettenve,
Mások ámulatba estek,
Zugni kiabálni kezdtek.
Szóla egyik gúnyolódva,
Másik szidva, átkozódva.
Volt ki szánalomra ébredt
S tőle ilyen szókat kérdett:
„Szólj ki vagy te tündér-lányka?
Mit keressz e zord magányba?
Elcsodáltunk látva téged. –
Ember vagy-e mondd meg kérlek?
Tán e rémes, bús vadonnak
E vidéknek, e halomnak,
E bércnek vagy istennője?
Esdve járulunk elődbe!
Légy bár Jaksa vagy Raksásza
Légy bár isteneknek lánya –
Áldj meg minket égi szellem!
Védelmezz meg, feddhetetlen!
Vedd kegyedbe emberinket,
Bízton, épen vígy ki innet,
Adj szerencsét boldogságot,
Bárhol járjuk e világot!” –
A csoportnak szép szavára
Megszólalt a király-lányka,
Férje-síró Damajánti
Így jelenté válaszát ki
A csapatnak, a vezérnek,
Mindnek, kik köré gyűlének,
Fiatalnak és öregnek,
Gyermekeknek így felelt meg:
„Ember vagyok én, tudjátok,
Nagy szüléknek bus leányok,
Király menye, király nője,
Férjem-uram keresője.
Apám vidarbhák királya. –
Férjem nizsadhák királya;
Magas sorsu, Nál a neve;
Ezt keresem mindenfele.
Óh! mondjátok ha szerelmem
Láttátok e rengetegben
Nált az embereknek őrét
Ellensége megtörőjét!” –
Szólt szavára a leánynak
Vezére a karavánnak:
„Oh királyi szende szép lány
Szép-mosolyú! hallgass én rám!
Én vagyok e kalmár-népnek
Vezetője; de a kérdted
Nál királyt mi nem találtuk,
Embernek színét se láttuk.
Vad-elefánt, tarka tigris,
Őz, bölény, oroszlán, medve
Jár csapatban e lakatlan,
Rémséges, bus rengetegbe’, –
Hanem embert te kivűled
Nem láttunk ez erdőségben
Fejedelme a Jaksáknak,
Manibhadra{57} ugy segéljen!”
És a bús nő szóla ekkor
Karavánnak és vezérnek:
„Merre indul most e tábor,
Azt add értésemre kérlek!”
A KARAVÁNVEZÉR szólt:
Csédi-ország fejedelme
Igazságos hős Szubáha!
Nyereségre adni-venni
Térűnk most az ő honába.

TIZENHARMADIK ÉNEK
Ment a főnök ily szavára
Nál gyönyörű felesége,
Járt a karaváncsapattal
Csak férjéért sírva, égve.
Nagysokára, hogy a rémes
Rengetegben jártak, keltek,
Mély vadonban egy mosolygó
Üde, tiszta tóra leltek.
Kék vizű tó illatozó
Partját lenge lótusz fedte;
Virágos, gyümölcsös fákon
Víg madárfolt zeng felette.
Szegte buja pázsit-szőnyeg,
Fodorúló hűs hulláma
Játszott szívet igézőleg.
Vágyva vágytak itt meghálni
Fáradt lovuk megkínálni.
És beléptek a tóparton
Enyhet adó hűs ligetbe.
A nyugati part mentében
Ott aludtak megpihenve.
Im azonban éjfél-tájban,
Harmatozó halk órában,
Míg aludtak egy csoportba
Jött egy vad-elefánt csorda.
Szomjuk olták hűvös árral,
Bérutíták azt madával;{58}
Gázolták kasul-keresztül,
Felkavarták fenekestül.
Észrevették majd a tábort
S a sok szelíd elefántot! –
Hajrá! a vad-erdő nyája
Rá a szelid elefántra!
Nyargaltak nyáluk lövellve
Ölni mind a szelidekre.
Támadása a futóknak
Zúdúlt föl nem tarthatólag,
Mint leomló bérc tetője,
Mely robajjal hull a földre.
Dőlt az erdő, tört a sok fa,
Az útat elvágta, fogta.
– Lótusz-tónál útlan erdőn
Tagjai a karavánnak
Ott pihentek mit se sejtőn.
A vadnyáj betört körökbe
Szétgázolta zúzta, törte.
Lett siralom, jajgatás ott,
Menekült, ki merre látott.
Vakon rettegés- s alvástól
Ki bokorban, ki meg máshol
Bútt meg; mennyin megölettek
Ormánnyal, láb- és agyarral
Szétzuzattak és törettek.
Sok lovát, tevéjét veszté,
Vegyült a gyalognép közzé.
Lelkendezve jobbra-balra
Futnak egymást ölve-marva.
Iszonyú zaj s rémület közt
Omlottak a puszta földre;
Némelyek nagy fákra kúsztak
S visszaestek összetörve. –
Ezerféle vész- s nyomorban,
Mit reájok mért a végzet,
Vad-elefántok miatt a
Szép karaván semmivé lett.
Volt rialom, rémület, zaj;
A három világ{59} megrengett. –
„Iszonyú tűz van! jövel – fuss!
Fuss! Mit álltok? – jobb, ha mentek!
Tiszta gyöngyünk mind kiömlött!
Mit szaladtok? hova, merre? –
Ne taposd! Szedd! Ez közös kincs,
Mindnyájunké, istenemre!”
Igy kiáltott egy a másnak
Mind futott szét szanaszerte. –
„Majd eszedbe juttatom még!
Hejh fölszednéd! gyáva serge!”
És mig a vész igy dühöngött,
Gyilkolás és rém körüle –
Ébredezett Damajánti,
Rettegés közt égve, hűlve. –
Látta a vad pusztítást, mely
Megrendíté a világot,
Minőt lótusz-kék szemével
Még azelőtt sohse látott.
Felszökött lehellet fojtva
Megbújt egy közel-bokorba.
És akik a karavánból
Megmaradtak épen élve
Összebúvtak mind: „Vajon e
Pusztulás fejünk’ hogy érte?
Ugy kell lenni – Manibhadrát
Sok közülünk nem dicsérte!
Manibhadrát, Jaksa-rádzsát,
Felséges Vaisravánát!
Fél-imádság nem dicséret;
Mit sem ér az, ha a lélek
Benne gyakran el nem mélyed.
Tán baljós madár csapott el
S ontott ránk bajt és keservet…
Vagy bal-csillagzat sugára –
Vagy mi volt hát – óh mi vert meg?”
Szólt a többi nyomorult is
Ki rokont, vagyont veszíte:
„Az az asszony, az a rongyos,
Aki tegnap jött közinkbe. –
Milyen csúf volt rémes arca!
Nem is ember, rút kisértet…
Ő csinálta mind. E bánat,
S szörnyű gyász miatta értek. –
Ráksaszí{60} volt vagy Pisácsí
Bús, rongyos váz ijesztője!
Ő reá hull vétek, átok…
Semmi kétség nincs felőle. –
Hejh! kerűlne szem elébe
Ki reánk e vészt, bajt mérte,
Összevernők kővel, sárral
Megvesszőznők bambusznáddal.
Csontját zúznók össze mindet,
Ha ő igy megronta minket.
Damajánti pedig ottan
Hallgatá ezt a bokorban;
Szégyenében, réműltébe
Ment belebb a sűrűségbe. –
Ártatlan bűnén pirulva
Keserűen fölsírt újra:
„Oh én balsors üldözöttje!
Igy tart hát ez már örökre?
Jó sorsom letűnt, elvesztém…
Mivel érdemeltem ezt én?
Nem tudok, nincs semmi vétkem;
Nem is volt… nem soha nékem!
Hisz talán csak emlékezném!
…Mivel érdemeltem ezt én?
Más alakban, más életben
Kelle nagy bűnt elkövetnem,{61}
Hogy fejemre ennyi bánat,
Végtelen kín és bú támad.
Férjem birodalma veszve
Ő maga is eltűnt messze…
Rokonimtól elszakadva
Gyermekimtől elragadva
Nincs egy védőm segedelmem
Kigyó-fészkin, rengetegben!” –
Hogy másnapra fölvirradtak,
Akik életben maradtak, –
Elsiratva a csapást ott,
Jó apát, fiút, barátot –
Kit milyen gyász s bánat ére –
…Elvonultak más vidékre. –
Elmaradva a királylány
Fölsírt újra bokra árnyán:
„Mi lehet nagy, szörnyű vétkem,
Hogy a nép is, melyre leltem,
Itt a néma rengetegben,
Elefánttól pusztul el mind?
A haragos végzet értem –
Értem ont reájok ily kínt. –
Hosszú, hosszú gyötrelem
Lesz még osztályom nekem!
Napja előtt nem hal ember!
A bölcs megmondotta régen. –
Oh hogy az az elefántnyáj
Nem tapodott szét ma éngem!
Nincs embernek semmi tette
Mit a sors számon ne venne!
Ámde gyermekségem óta
Nem követtem bűnt el én
Szóban, tettben, gondolatban
Mivel ezt érdemleném.
Mégis ah!… férj választáskor
Istenek jöttek le hozzám; –
És én őket megvetettem,
Férjemül Nalát választám.
Nagy hatalmok sújt bizonnyal
Engem ennyi fájdalommal!”…
A gyönyörű, a fájdalmas
Nő, a levert Damajánti,
Férjéhez hű, bús királynő
Igy zokogá panaszát ki.
S véda-értő brahmánokkal
Kiket a halál megóva,
Elvonúlt oly fényesen, mint
Őszi holdnak fénysarlója.
Ment tovább és már estére
Egy hatalmas várhoz ére:
Csédi-király bölcs Szubáha
Gyönyörű, nagy városába.
Félruhában, fél ruhátlan
Megjelent a büszke várban. –
Elcsigázva, szétszórt hajjal,
Halvány, félénk, vézna arccal,
Bús őrültként tántorogni
Látták őt a vár lakói.
Hogy bement így egymagába
Csédi-király városába,
Víg gyereknép gyűlt körébe,
Gúnyolódva úgy kisérte.
Ment a bús nő körbe véve
A királyi lak elébe. –
Látta a királynak anyja
Palotája födelén,
Dajkájának szólt: „Eredj csak,
Azt az asszonyt hozd elém!
Bántja ott az utca népe
Szegény nem tud mit csinálni;
Pedig látom bája, éke
Palotámnak büszkesége –
S nagy díszére fogna válni
Rongy ruhában is úgy néz ki,
Mint a hosszú szemű szép Sri!”

• 
  

Utca népét visszahajtva
Fölvezette őt a dajka.
A királyné elcsodálva
Annyi bájon szólt hozzája:
„Megviselt a fájdalom bár
Mégis olyan deli, szép vagy
Mint villám-csík barna felhőn;
Mondd nekem hát: ki s kié vagy?
Nincs rajtad gyöngy s ékszer semmi,
Lényed mégis földfeletti!
Nem félsz egymagadban járva,
Kedves angyal, égi lányka?”
Szólt szavára a királyi
Hölgy, a kedves Damajánti:
„Nő vagyok én s földi ember –
Férjhez fűzve szerelemmel.
Szolganő, bár nagy ház sarja
Ott lakom, hol kedvem tartja.
Fagyümölcs- s gyökérrel élek.
Házam ott van, hol az éj lep!
Páratlan nemes volt férjem
Szeretett is híven engem.
S én imádtam… úgy kisértem
Mint utast az árnya délben.
Játékhoz nagy szenvedélye
Volt; és ez is lőn veszélye.
Kocka-harcon leveretve
Elbújdoklott rengetegbe.
Egyedül csak, egy ruhában
Zavarodva – félőrülten –
Beteg férjem vigasztalni
Én is vele mentem… tűrtem.
Egy helyen, egy alkalommal,
Mélyen bent a rengetegbe’
Ugy bódúltan szál-ruháját
– Tán letette – elvesztette.
Tenger búban, bánatában
Mint őrültet úgy kísértem.
Virasztottam lelke éjén,
Nem aludtam sok, sok éjen.
Végre egyszer, valahol, míg
Szunnyadoztam tova ment.
Félruhámat is lemetszve
Ott hagyott magamra… messze –
Engem, gyönge bűntelent!
Őt keresve szűntelen
Égek nappal, éjjelen!
Képe, mint a lótusz kelyhe
Tündökölve ég szivembe.
Oh de istenült valója…
Életemnek fénye, napja
Eltűnt, engem ide hagyva!”
Szeme fényes könnyel tölt meg,
Szava zokogásba tört meg…
A szomorú, bús lánynak szólt
Az, ki nála még búsabb volt:
„Szép leány maradj te vélem,
Legnagyobb örömöm nékem!
Felkeresik emberim még
Férjed is; ne menj te innét!
A világot bárhol futja,
Hozza ide őt is útja.
Lakjál nálam; csak maradj itt;
Megtalálod férjed újra!
A királyné jó szavára
Imígy szóla Damajánti:
„Hősök anyja, némi feltét
Mellett itt fogok szolgálni.
Lábmosást nem végezek; nem
Kell maradékféle étek;
Férfiúval, idegennel
Semmi áron nem beszélek.
Sőt a balga is lakoljon
Akinek rám lobban vágya,
Életével kell fizetni
Fogadalmam igy kívánja.
Szólok csak is szent brahmánnal
Járják a világot által
Férjemért. – Ha ezt megteszed
Leszek hű s jó lánycseléded.
Más különben nékem nem kell
Nem sehol, se lak-, se menhely!”
Szólt szavára a királyné
Szólt örülve nagy vidámon
„Ég vezérelt! igy szeretlek!
Mit fogadtál, megcsinálom!”
Anyja a Csédi-királynak
Igy beszélt hát Damajántnak.
És lányának Szunandának
Monda aztán: „Drága gyermek!
Itt van bájos szolga-lányod
Szép Szunandám! jer ismerd meg!
Úgy fogadd, mint jó barátnét,
Korra véled szint’ egyenlő:
Játszatok, mulass – legyen ment
Aggodalmak- s félelemtől!”
És Szunanda felvidúlva
Elvivé saját lakába;
Odavette Damajántit
Barátnéi szép sorába.

III. RÉSZ

TIZENNEGYEDIK ÉNEK
Mikor elhagyá nejét Nál
S ment ment futva messze onnan,
Nagy tűzet vett egyszer észre
Bent a sűrű mély vadonban.
És kiáltás jött a tűzből,
Mintha ember hangja szólna:
„Jer siess Nál!” csenge tisztán,
„Erre, erre! Punjaslóka!
Jer ne félj!” Nál ment a hangra.
Látta égni ott a tűzbe’
A kigyókirályt középen
Karikába begyűrűzve.
És a kígyó nagyremegve
Szóla Nálhoz: „Jó király
Én kiáltlak, Karkotáka,
A levert kígyókirály!
A vezeklő nagy mahárzsit
Náradát egykor megcsaltam
Átkot monda rám dűhében
S megfogant az átka rajtam!
Égj itt – monda – mozdulatlan,
Nál királyfi míg ki nem vesz!
Sorsa egykor erre hajtja.
Addig átkom fejeden lesz!
Átka miatt égek itten
Nem bírok mozdulni, járni;
Nagy szerencse lesz jutalma
Ments ki kérlek, jó királyfi!
Lennék mindig jó segítőd;
Nincs kigyó hasonló hozzám;
Könnyű is lennék; emelj ki
Vess ki – és menj tova aztán.”
A kígyókirály beszélt így
S oly kicsiny lőn, mint az ujjam.
Nál kezébe kapta – vitte
Hol a tűz nem ége onnan.
Hogy a tiszta légre értek
Tűz hevéből szabadúlva
Le akarta földre tenni
S Karkotáka monda újra:
„Menj derék Nál, lépj ki bátran;
Számolj, olvasd lépteid meg.
Én eközben nagy szerencse –
S ritka kegyben részesítlek!”
Nál ment; tízig olvasott el
S itt a kígyó megharapta. –
Harapásra perc alatt el
Változott daljás alakja.
Megdöbbenve Nál csak ámúlt
Torzulását fájva nézte.
Karkotákát ott megette
Régi nagyság – s új alakban vette észre.{62}
Kígyókirály Karkotáka
Vigasztalva monda néki:
„Alakod szét én romboltam;
Ez volt vágyad, jól gondoltam,
Hogy ne ismerjen meg senki! –
Azt, ki miatt annyi bú ért,
S lelked most is annyit szenved,
Mérgemtől magát is égő
Gyötrelem kínozza benned.{63}
Addig égeti e méreg
Mig neked nyugtot nem enged:
S addig – jó királyfi! kínos
Lakozása lesz te benned. –
Azt, kiért ártatlanul bár
Vége nincs fájdalmaidnak,
Átkozám meg most haraggal
S tégedet megszabadítlak. –
Ellenségtől, vadkanoktól
Semmi okod félni többé;
Mert kegyemből rajtad átok
Nem fog – semmi bráhmabölcsé. –
Ez a mérgem jó királyfi
Fájdalommal soha nem ver.
Harcaidban meg fog óvni,
S meghoz mindig győzelemmel.
Menj most Ajódhjába és szólj:
Kocsis Váhuka nevem,
Rituparna kockaharchoz
Úgy ért amint senki nem.
Menj tehát szép Ajódhjába{64}
Rituparna városába.
Lóhajtásért ő cserében
Megtanít a kocka-harcra;
Jó barátod lesz örökre
Nagy Iksváku{65} bűszke sarja.
Kocka-harcot eltanúlva
Boldogságod megjön újra.
Visszanyered feleséged
Országod és gyermeked;
Ne emésszen hát a bánat. –
– Igazat szólok neked!
És ha egykor visszavágyol
Régi alakodba, hát
Emlékezz’ rám egyszerűen
S öltsd magadra e ruhát.
És mihelyt e ruha elfed
Volt alakod visszanyerted!”
E szavakkal fényes, égi
Szép ruha-párt nyújta néki!
Így oktatta Nált tehát
S általadta a ruhát.
És egy perc alatt – Kauráva!{66}
Eltűnt a kígyók királya!

TIZENÖTÖDIK ÉNEK
Eltűnt a kígyók királya
S Nál indúlt újból útjára.
Tizedik napon béére
Rituparna városába.
A királyhoz ment: „Nevem – mond –
Váhuka a kocsihajtó;
Lóhajtásban e világon
Senki nincs hozzám hasonló.
Jó tanáccsal is szolgálok
Sok ügyes-bajos dologban;
Tudok aztán bárkinél is
Ételt főzni, sütni jobban.
Bármi terhest, amihez csak
Mesterség, erő, fogás kell
A világon – megpróbálok;
Rituparna nos fogadj fel!
RITUPARNA szólt:
Jó Váhuka, üdvözöllek!
Mit igértél váltsd be szépen.
Lóiramlás vala mindig
Főgyönyöröm, szenvedélyem!
Tedd lovaim gyorsfutókká,
Erre fordítsd most a gondod;
Fölfogadlak főkocsisnak,
Százszor száz pénz lesz a zsoldod.
Lesz melletted két segéd is
Jó Varsnéja és Dzsivála,
Köztök elmulatsz vidámon
Csak maradj nálam Váhuka!
Igy beszéle Nálhoz és ez
Ott lakott nagy tiszteletben.
Jó Varsnéja ós Dzsivála
Megbecsülték mindaketten. –
Itt lakott ő. – Olykor olykor
Visszagondolt Damajántra.
Egy dalt zengett estelenként,
Ezt a bús dalt fújdogálta:
„Hol van ő most szomjan, éhen
Hol van fájdalmas, hű szentem?
Gondol-é rám esztelenre?
Jaj! ki védi bú-baj ellen?”
Egyszer éjjel bús dalára
Megkérdezte őt Dzsivála:
„Mondd Váhuka, kit siratsz te
Szakadatlan annyi éjen?
Kinek jó nejét sohajtod?
Vágyom tudni, mondd el nékem!”
„Egy bolondnak vala hajdan –
Ezt felelte Nál királyfi –
Jó kegyes, hű, drága nője
S ő nem birt szavának állni.
Egy siralmas alkalomból
Elveszíté ezt a balga,
És azóta félőrülten
Jár a földön sirva bolygva.
Jár szűnetlen nappal-éjjel
Fájdalomtól törve, dúlva
Hű nejére visszagondol
S azt az egy dalt zengi, fújja,
Megjárta a nagy világot
S tán valami helyre jutva
Megpihent már s csak nejének
Fájdalmára gondol ujra…
Ez pedig ment a vadonban,
Nyomor közt is, merre férje…
És ő ott hagyá galádul…
Bajos tudni vajjon él-e?
Árva nő… jobb sorsra méltó!
Rengetegben útja vétve,
Éhség, szomjuság-gyötörten…
Bajos tudni vajjon él-e?
Ragadozó vad tanyáján
Borzalmas, mély rengetegben
Odahagyta az az őrült
Isten átkától leverten!”
Ezt regélte Nál király el
Damajántiért sovárgva…
Úgy lakott ott ismeretlen
Rituparna udvarába’. –

TIZENHATODIK ÉNEK
Mikor Nál országát veszté
S ment nejével bújdokolni,
Brahmánokat külde Bhíma
Szét utána tudakolni. –
Kincset bőven osztva köztök
A parancsát így adá ki:
„Tudjátok meg merre tűnt Nál
És leányom Damajánti.
Nál királyt ki megleli és
A parancsom végrehajtja,
Elém ide hozza őket,
Ezer tehén lesz jutalma.
És adok szép birodalmat
Városhoz hasonló falvat.
De ha Damajántit Nállal
Hozzám nem vezethetnék is:
Hozzanak csak hírt s adandok
Tízszer száz tehént én mégis!”
Ment a sok brahmán örömmel
Minden irányban legottan;
Keresék Nalát nejével
Országokban, városokban.
Hajh de sehol nem találják
Sem Nált sem a Bhíma lányát.
A gyönyörű Csédi-purban
Járt egy szent brahmán Szudéva.
Megpillantá Damajántit
A királyi várkastélyba’.
Ünnepet hirdettek épen
S ő ott állt Szunanda mellett
Minden ék és pompa nélkül
Messze feltűnt, messze fénylett,
Mint sugárzó nap, ha körzi
Fátyolozó szürke felleg.
Hogy meglátta állni ott a
Szépszemű lányt porba-szennybe
Igy sóhajtott: ez Bhaimi!
És magában ezt rebegte:
Szudéva szólt:
Amilyennek rég ismertem
Oly szépen néz mostan is ki.
Célom értem látva őtet
Ki oly bájos, szende, mint Sri.
Teli holdhoz oly hasonló
Gömbölyű szép keble halma;
Arca fényén a világból
A sötétség mind kihalna.
Két szeme két lótusz kelyhe
Mint Manmatha szép nejének.{67}
Gyönyöre a nagy világnak
Fénylő holdja voln’ az égnek.
Szép vidarbha-tó vizéből
Kiszakítva végzet által;
Mint letört lótusz virága
Födve porral, födve sárral.
Olyan mint tölt holdnak éje
Ha holdját Rahu{68} elnyelte,
Mint száraz medrű patakcsa –
Olyan férjeért kesergve.
Lótusz bokra, lombja nélkűl;
Összerezzent kis madárka;
Kristálytócsa – elefánttól
Fölkavarva összejárva.
Félénk, gyönge, karcsú nőcske,
Érdemes gyöngy-foglalatba,
Lankadó tört lótusz ága
Égető naptól hervadva.
Szépséggel, jó szívvel áldva
Gyöngyre méltó s oly mezetlen…
Mint az újhold görbe íve
Eltakarva fellegekben. –
Hű szerelme gyönyörétől,
Rokonoktól esve távol
Alig birja gyönge testét
Férje után vágyódástól. –
Gyöngye, éke hogyha nincs is:
Gyöngye lesz a férj a hölgynek.
Elhagyatva – bármi fényben
Csak halványan tündökölhet.
Mondhatatlan, mennyi bú-bajt
Szenved Nál is fosztva ettől,
Hogy vonszolja árva éltét!
Kín alatt hogy össze nem dől!
Oh ha ezt a barna fürtűt,
Lótusz-szeműt látom búba,
Ki örömre volna méltó: –
Sír a lelkem elborulva.
Mikor ér el szenvedése
Tengerének túlpartjára?…
Mint a holdhoz Róhiní{69} jő,
Hozzá mikor jő a párja.
Oh ha Nál őt visszakapja,
Mint örűl majd felvidulva!
Birodalmát visszavenné
A föld ura lenne újra…
Kor-, nemesség- és erényre
Oly egyenlők, összeillők
Bhaimíra érdemes Nál
És érdemli Bhaimí őt.
Vígasztalnom kell a bús nőt!
A nemes hős daliának,
A dicsőnek feleségét,
Kit férjéért öl a bánat.
A holdarcú, bájos asszonyt
Meg kell vígasztalni, meg kell…
Ki fájdalmat még nem érzett
És most fájdalmán mereng el!
Vrihadasva szólt:
Mikor igy megismeré őt
Különféle jelbűl, okból
Bhaimíhoz lép Szudéva
És hozzá ily szavakat szól:
„Damajánti! én, Szudéva,
Testvérednek jó barátja,
Téged fölkeresni jöttem
Bhíma király parancsára.
Jó apád, anyád, testvérid
Mind jó egészségben vagynak.
Hosszú élet látszik arcán
Játszadozó két fiadnak.
Érted ül csak könny-özönben,
Gyászban az egész rokonság,
Kereső kegyes brahmánok
A világot bébolyongják!”
És – királyom! – hogy Szudévát
Fölismerte Damajánti
Sorba kérdte, hogy-mint vannak
Ismerősi, jó baráti?
Sírt, zokogva, fuldokolva,
Nem tarthatta könnye árját,
Hogy Szudévát újra látta –
Testvérének hű barátját.

• 
  

Távolról Szunanda nézte
Mint húllt könnye zápor módra
Mint hajolt meg fájdalomban
Míg a szent brahmánnal szóla.
„Nézd csak! – anyjához beszéle –
Sír a szolganőm erősen,
Ott beszélget egy brahmánnal;
Azt hiszem, hogy ismerőse.”
Csédi-király édes anyja
Kastélyából ment azonnal
Oda hol a szolganője
Állt s beszélt a szent brahmánnal.
Jól kikérdezé Szudévát
Félre híván őt magához:
„Kinek felesége e nő?
És ki lánya ez a bájos?
Hogy szakadt el rokonoktól
S férjétől a kedves árva?
Hogy ismertél jó brahmán rá
Ha rég eltűnt – ily sokára?
Tudni vágyom pontosan mind:
Add elő hát, légy olyan jó,
Szólj e tündér lányról, aki
Istennőkhöz oly hasonló!”
Legszentebb brahmán, Szudéva
A királyné kérésére
Leült s Damajánti sorsát
Sorba híven elbeszélte.

TIZENHETEDIK ÉNEK
Szudéva szólt:
Bhíma a vidarbha-földnek
Nagyhatalmú, bölcs királya.
Annak gyermeke, a bájos
Damajánti ez a lányka!
Felesége Víraszena
Hős fiának, deli Nálnak –
Punjaslókának a bölcsnek –
Büszke nizsadha királynak.
Öccse ezt trónjától fosztá
Kockajátékban legyőzve.
Ekkor eltűnt szép nejével
S mitse hallottunk felőle.
Mi Damajántit keresve
Járunk szerte a világon
S ím a kedves nőt fiadnak
Városában itt találom.
Bájra és termetre véle
Emberi lény nincs egyenlő
Görbe ívű két szemölde
Közt ragyog egy barna szeplő.
Megláttam jegyét, habár mint
Hulló lótusz kelyhe halvány,
S verítékben elmosódik,
Mint hold sűrű felleg alján.
Azt a szeplőt bájos arcán
Remekűl teremté Bráhma;
Nem ragyog most, mint az új hold
Félénk, halavány sugára.
De bár födje szenny s veríték
Karcsúsága mitse veszte;
Mint hasított csík aranyban,
Úgy ég, csillog karcsú teste!
Az a nő, ki ily termettel
Ily szépség-szeplővel áldott
Király-lánynak úgy kitetszik,
Mint hamu közt a zsarátnok.
Vrihadasva szólt:
És Szudévának szavára
Damajántinak szemölde
Közt a rejtő verítéket
Szép Szunanda letörölte.
Verítékét hogy letörlék
Feltűnt a szeplő legottan;
Mint a hold midőn az égen
Sűrű felhőkből kibukkan.
A királyné és Szunanda
Bhaimí jegyét meglátva
Darabig meglepve álltak,
Sírva húlltak majd nyakába.
Könnyük hullt némán sokáig.
Végre a királyné szóla:
„Testvéremnek vagy te lánya!
Itt a jegy, ismerlek róla.
Én s anyád leányi voltunk
Egy apának, egy királynak,
A Dasárnában országló
Nagyhatalmú Szudamánnak.
Bhímának lett neje ő; én
Vírabáhut választottam
Férjül. Téged láttalak már
Dasárnában kis korodban.
Mint atyádnak birodalma
Szép Damajántim! tiéd is:
Úgy országom trónja, kincse
Légyen egyszersmind tiéd is!”
Szép szavára Damajánti
Megörült, örült felette,
Édes anyja testvérének
Meghajolva ezt felelte:
„Hozzád jöttem ismeretlen,
S jól fogadtál mégis engem!
Minden vágyamat betöltéd,
Megvédted az árva-gyöngét!
Jól tudom: kedves lakodnál
Most még kellemesbet adnál!
Oh de rég száműzve, árván…
Én csak… én csak haza vágynám!
Két kicsiny fiam van ottan,
Atyja nélkül, elhagyottan!
Búsulnak, sírnak szegények
Anya nélkül, oh hogy élnek!?
De ha mégis volna kedved
Tenni vélem jót: azt tedd meg.
Rendelj egy kocsit számomra,
Mennem kell Vidarbha-honba!”
„Ám legyen; meglesz bizonnyal!”
Szólt a királyné azonnal.
És királyom! nagy sereggel
Hozzá illő őrizettel
Elbocsátá a királynő
Csédi-honból a vidám nőt;
Jól ellátta ét-itallal,
Egész útján úgy vonatta
Kocsiját is férfiakkal.
Újra Vidarbhába ért így
Nem sokára Damajánti
Nagy örömmel ünnepelték
Rokonai, jó baráti.
Boldogan s örömben érte
Ismerőit, sok rokonját,
Apját, anyját, két kicsinyjét,
S barátnői szép csoportját.
Hálát monda isteneknek
Megvendégelt sok brahmánt, kik
Őt keresték. – Bőkezűleg
Szórta kincsét Damajánti.
Ezer tehénnel fizette
Bhíma Szudevát azonnal;
Adott lányaért cserében
Néki falvat szép vagyonnal.
Király-atyja városában
Damajánti s gondja véle –
Megpihent egy éjjel ott és
Reggel anyjához beszéle:
„Anyám! istenekre mondom
Ha óhajtod azt, hogy éljek
Fölkerestesd Nál királyt is
És hozasd előmbe, kérlek!”
Damajánti ily szavára
A királyné bús, levert lőn!
Nem tudott egy szót se szólni,
Csak sírt, sírt kétségbeejtőn.
Hogy meglátták hárem-női
Ily kinos, bús állapotban
„Jaj, jaj!” fenhangon zokogtak
Jajveszékeltek legottan.
Ekkor Bhíma nagy királyhoz
Szólt a felesége ilykép:
„Damajánti: a leányod
Férjét, Nált siratja mindég!
Minden szégyent félre vetve
Hozzám ily szavakkal szóla:
Szolgáiddal fölkerestesd
Bárhol is van Punjaslóka!”
Neje kérésére Bhíma
Brahmánokat külde szerte:
„Járjatok be, nézzetek meg
Minden földet Nált keresve!”
Bhímának parancsszavára
Összegyűltek a brahmánok
Bhaimíhoz is beszóltak:
„Összejárjuk a világot!”
Monda Damajánti nékik:
„Menjetek hát minden tájra
Ország-, város-, és falukban
Ezt mondjátok újra s újra:
Merre szöktél kocka-játszó
Ruhám elmetszett felében;
Hű nőd elhagyod kietlen
Erdőben szunnyadva mélyen?
Ő, miként meghagytad, ott űl
Űl és vár… vár téged egyre;
Ég emésztő aggodalmak
Közt egy félruhával fedve.
Sír az árva bánatában
Könnyben úszik két orcája;
Légy kegyes, kegyelmes oh hős!
Szólj, felelj hívó szavára!
Ezt mondjátok s több ilyet még,
Indítsátok szánalomra!
Szél ha szítja – őserdőt is
Összeont a tűz halomra.
Védelmet és ápolást vár
Joggal férjétől a nője
Mért vonod meg mind a kettőt
Te, kötelmek ismerője!
Bölcs, nemes valál te; minden
Ember részvevőnek mondott;
Félek részvétlen levél most,
Hogy szerencsém összeomlott.
Indúlj szánalomra hát most
Hű nőd szerencséje vesztén;
Legmagasb erény a részvét!
Így hallottam tőled ezt én.
Ezt kiáltva, valahol ha
Hallotok rá válaszolni:
Nál lesz ottan az – vigyázva
Nézzétek meg jól: ki, hol s mi?
És ha szavatokra ekkor
Így vagy úgy – de válaszolna:
Tartsátok meg, jó brahmánok!
És adjátok majd tudtomra.
Mégis úgy, hogy ő ne sejtse
Hogy ti parancsomra szóltok;
Jertek vissza csak sietve,
Kövessétek ezt a módot!
Ússzék boldogság s örömben –
Vagy küzdjön végső nyomorral,
S vágyakozzék kincsre, jóra –
Tudjatok ki mindent sorral!”
És parancs-szavára mentek
A brahmánok szerte mindütt
Felkutatni Nál királyt, kit
Sorsa annyi bajba döntött.
Várost, falvat, pásztorkunyhót,
Remeték rideg magányát
– Nált keresve országszerte –
Szent brahmánok összejárják.
Szavait el nem felejték
Minden tájon megkiáltni.
Zengett mindenütt a szózat,
Amit monda Damajánti!

TIZENNYOLCADIK ÉNEK
Sok időre egy kegyes pap,
Neve volt bölcs Parnada,
Visszatérve Bhaimíhoz
Neki ily választ ada:
„Damajánti! én, hű szolgád
Nál királyt keresni voltam,
Bhángászuri{70} városába,
Ajodhjába is beszóltam.
Úgy miként te azt ohajtád
Nemes lelkű, szép királylány!
Rituparna nagy királynak
Szózatodat megkiáltám.
Ám az emberek királya,
Magas sorsu Rituparna
Sem maga, sem környezetje
Nem felelt semmit szavamra.
De midőn őt odahagytam,
Titkon jött hozzám egy férfi,
Rituparnának cseléde,
Váhuka a neve néki.
Kocsihajtó a királynál;
Rút alakja, kurta karja…
Lóhajtásban ritka-jártas,
Főzésben nincs senki párja.
Sokszor felsóhajta mélyen,
Meg-megindúlt könypatakja;
Hogy-létem kérdezte váltig
Végre szólt nagyot sohajtva:
Nemes szivű szende nőkre,
Bárha nagy nyomorba esnek
Áldást szór saját erényök
S gondja van az isteneknek.
Nem gyuladhat az haragra
Még ha oda hagyja férje,
Égi éltet él az a nő,
Kinek szép erény a vértje.
A balgát, boldogtalant, kit
Fut a kedv, balsorsa vagdal,
Mégha… mégha elhagyá is,
Ne illesse ő haraggal.
Kinek csak ha ételért nyúl,
Ruháját madár ragadja,
És emésztő gond között ég
Ne illesse ezt haragja.
Érje áldás, verje átok –
Meg ne bántsa azt a férjet,
– Ha egykor elébe téved –
Aki fosztva trón- s örömtől
Szomjan-étlen semmivé lett!
Mihelyt hallottam beszédét,
Visszajöttem, mint kivántad.
A hírt már tudod; ha tetszik,
Menj s jelentsd meg a királynak!
Csendesen, könny-hullatás közt
Hallá e hírt Parnadától
Damajánti és anyjának
Monda titkolózva távol:
„Meg ne tudja semmiképen
Bhíma király ezt a dolgot.
Én valamit Szudévának
Itt jelenlétedben mondok.
Úgy hogy elhatározásom
Bhíma király ne is sejtse,
Ha boldogságomra vágyol
Légyen anyám gondod erre.
Amint engem elvezérelt
Gyorsan ide e kastélyba,
Legyen oly ügyes megint és
Induljon tüstént Szudéva,
Felkeresni Nál királyt
Ajódhjába menjen át!”
És hogy megpihent Parnáda
Dísze a papok rendének,
Damajánti gazdagon dús
Ajándékkal tisztelé meg.
„Többet is kapsz hű brahmán még
Majd ha megjön Nál a férjem,
Annyi jót tevél te, mennyit
Nem tehet más senki értem.
Hogy Nalát én visszakaptam,
Tied jó brahmán az érdem!”
E szavakra őt a szent pap
Minden áldással megáldta,
Dolgait végezve bölcsen
Elvonúlt csendes magányba.
Damajánti is – királyom!
Szudévát hivatta menten,
Anyja előtt monda néki
Fájdalom- s bútól leverten:
„Menj Szudéva Ajódhjába
Menj Rituparnához ismét,
Találkozzál véle s szólj úgy
Mintha történetből esnék:
Férjválasztást rendez újra
Bhíma lánya, Damajánti.
Arra gyűl most mindenünnen
Sok király és sok királyfi.
Meg van az idő is szabva:
Holnap reggel a nap kelte;
Rajt’ ha vágyol megjelenni,
Menj hatalmas úr sietve.
Másodszor választja férjét
Holnap ragyogó hajnalra.
Nál királyról semmi hir nincs,
Él-e még vagy meg van halva!”
És Szudéva ment azonnal,
Vitte a hírt, mit kivántak;
Úgy tett és úgy monda mindent
Rituparna nagy királynak.

TIZENKILENCEDIK ÉNEK
Hogy Szudéva hirdetését
Meghallotta Rituparna,
Nyájasan szólt Váhukához
És hízelgő volt a hangja:
„Vidarbhába kell robognom
Bhaimí férjlátójára;
Ismered a ló futását,
Egy nap elég lesz-e rája?”
Ily szavára jó urának
Összerendűlt Nál egyszerre;
Elszorúlt a szíve kíntól,
Így hánykódott büszke lelke:
„Damajánti hirdeté ezt?
S megtenné az eszevesztett?…
Vagy talán csak cselfogásnak
Értem gondolá ki eztet?
Vagy szégyent akar követni
Bhaimí el a szelíd nő,
Kit én megbántok galádul,
Veteműlten?… Szánnom illő!{71}
Ingatag a nő a földön!…
Hajh! De szörnyű vétkem terhe!
Hadd tegye, ha tán szerelmét
A válásban elfeledte;
Ha megrendíté a sok vész,
Ha kétségbeejtő kínja!…
Nem… azt mégis nem szabad, mert
Ő a gyermekimnek anyja!
Mennem kell s kitudni mindent.
Mi van itt való s valótlan.
Rituparna kedvét töltöm
De csak magamért, valóban!”
Miután ezt elhatárzá
A kétségb’esett Váhúka,
Rituparna nagykirályhoz
Szólt kezeit összedugva:
„Kívánságodat betöltöm;
Hajtok emberek királya!
Egy nap, míg elszáll – elérek
A vidarbhák városába!”
Bhángászuri kérelmére
Váhuka, kocsihajtója,
Lovait szemügyre venni
Belépett a ménes ólba.
Hejh! sürgette Rituparna
Váhukát sürgette váltig,
Midőn ez számítva hosszan
Nézegette paripáit.
Végre több sovány, erős mént
Utra alkalmast szemelt ki,
Miket jó erő, kitartás,
Nemes vér és tűz emelt ki.
Nagy állcsonttal, széles orral,
A gonosz-jegyektől mentek,
Sörényök tíz ágba fonvák,
Szindhu szűltek, szél – neveltek.{72}
Látva művét Rituparna
Kissé boszankodva mondá:
„Mire való már e munka?
Ne tégy engemet bolonddá!
Majd ezek bevisznek, azt hidd
Ily csekély erővel, ennyi
Gyorsasággal nem tudom, hogy’
Mersz olyan nagy útra menni?”
Váhuka szólt:
Homlokán egy-, kettőnek főn,
Négynek oldalán van a jegy;
Duzzadó szügyén megint négy –
S fönt a hátán hordja azt egy.
Ezek elvisznek bizonnyal
Vidarbhába várt időre –
Ám ha mást akarsz királyom:
Szólj, én rögtön azt fogom be!
Rituparna szólt:
A lóhajtást, lófutást is
Nálam jobban ismered te
Fogd amelyik jobb szerinted,
Váhukám! csak fogd sietve.
Vrihadasva szólt:
Négy tüzes lovat fogott be
Nál királyfi egy fogatba;
Mind a négy szélként iramló
Könnyű lábu, büszke fajta.
Hogy befogta felszökött rá
Király Rituparna gyorsan.
Egy rántásra a szilaj mén
Mind a négy le térdre dobban!
Ekkor a dicsők dicsője
Nál a Víraszéna sarja
Megszólítja paripáit
S hízelegve simogatja.
Majd a gyeplőt kapta kézbe,
Állott indulásra készen;
Varsnéjára rákiálta,
Pattanjon föl kocsijába!
Közzé vágott most, amint kell
Paripáinak Váhuka,
Úgy szökött a légbe mind fel
Kocsisuk is majd lehulla.
Látva szálló méneit, hogy
Gyors szellő gyanánt repűlnek,
Ajódhjának fejedelmét
Néma ámulat lepé meg.
Kocsijok zörgő robajját,
A gyeplők szép lengését, a
Lóiramlást – jó irányzást
Nézte – s gondolá Varsnéja:
„Mátali, az isteneknek
Bölcs kocsihajtója ez tán…
Mert úgy tetszik, mintha ennek
Nagy művészetét csodálnám!
Vagy talán a lóvezérlés
Ritka hőse Szálihótra,
Emberi alakot öltve…
Mintha megdicsőült volna.
Ah! talán Nál, Nál királyfi,
Ellenvárak megvivója;
Ide jött az én királyom!”…
Igy űlt ott gondolkodóba.
„Hátha a Nál tudományát
Váhuka is szinte érti,
Annyi biztos: Nál királlyal
Van közös vonása néki.
És Váhuka Nál királlyal
Korra is egyenlő szinte…
Ha nem Nál: de tudományát
Úgy bizonnyal érti mint e’!
Mert elváltozott királyok
Titkon járnak itt a földön,
Kényszerítve végzet által
Más alakba öltözöttön.
Rejtélyét nem oldhatom meg!
Törpe és rút termetében
Bár keressem – nincs bizonyság,
Így marad most véleményem!
Kora: az bizonyság volna.
Termete: cáfol legottan.
Végre is: derék Váhuka
Nálnak méltó párja sokban!”
Tépelődve így sokáig
Elméjében ezt gondolta
Punjaslókának cseléde,
Varsnéja, a régi szolga.
Rituparna fejdelem meg
Csak a hajtást méregette;
Bámulá derék kocsissát
S örvendett nagyon felette.
Az iramlást, a vezérlést
Nézte és csodálta szörnyen:
Ott ragadt egész figyelme,
Úszott lelke kéj-gyönyörben.

HUSZADIK ÉNEK
Ment hegyen, völgyön, folyókon
Tón, virányon, erdőségen,
Szállt a gyors fogat keresztül,
Mint sebes madár a légen.
Amint így repülve tűntek
Bhángászuri fejedelme
Látta, hogy felső ruhája
Elmarad a földre esve.
Szólt sietve, szólt azonnal,
Hogy ruháját esni látta:
„Fölveszem, várj!” igy kiáltott
Rituparna Nál királyra.
„Vond a gyeplőt, jó Váhuka
Tartsd vissza a paripákat
Csak míg Varsnéja lepattan
S visszahozza a ruhámat!”
Válaszolt rá Nál királyfi:
„Hajh már messze van palástod,
Távolabb egy jódzsanánál{73}
Többet azt már meg se látod!”
Igy felelt Nál a királynak.
Mostan egy erdőbe értek,
Ott gazdag-gyümölcsű, lombú
Vibhitáka volt tömérdek.
Rámutatva egyre monda
Rituparna Váhukához:
„Hé! kocsis! te is csodáld meg
Mint értek a számoláshoz.
Mindenhez nem ért mindenki
Mindentudó nincs is senki,
Nem lehet minden tökélynek
Együvé, egy fejbe menni.
Nézd e fán itt hány levél van,
Mennyi gyümölcs a sok ágon!
De ahány levél leomlott
Eggyel van felül a százon.
Száznál eggyel több a lombja,
Eggyel több viszont gyümölcse;
Levele a két nagy ágnak
Ötven millió mindössze.
Mindnek együtt a két ágnak
S a kisebb gallyak gyümölcse,
Olvasd meg bár – kétezer s száz
Ötöt végy ki csak belőle!”
Miután megvonta fékét,
Megállítá paripáit,
Szóla Nál: „Igy tudhatatlan,
A mit szólsz dicső király itt!
Nékem tudni kell s legitt meg-
olvasom a vibhitákat.
Ha az olvasást megejtem,
Elmulik a tudhatlanság.
Itt szemed láttára össze-
Olvasom levél s gyümölcsét.
Mert így nem tudom belátni,
Ugy van-é vagy nincs-e, fölség!
Megszámlálom hát gyümölcsét
Itt előtted Rituparna;
Jó Varsnéja fogd a féket,
Tartsd e gyeplőt pillanatra!”
Szóla hozzá Bhángászuri:
„Nincs időnk most késelemre.”
Válaszolt megint Váhúka
Szent buzgalmában kikelve:
„Várj egy pillanatra, mondom!
Vagy ha nincs egy csepp türelmed:
Ott a kocsisod Varsnéja,
Itt az út, ezen kell menned!”
Monda ekkor hízelegve
Nyájas szókkal Rituparna:
„Nagy a föld, de kocsihajtó
Nincs olyan több, mint te rajta!
Vidarbhába jutni még ma
Csak te véled van reményem.
Hajtásodra számítottam…
Ne szakaszd itt félbe épen!
Nincs olyan kincs, mit szavadra
Meg nem adnék jó Váhúka,
Ha a napot égen érjük
Még – Vidarbha-földre jutva.”
Szóla Nál: „A vibhitákát
Olvasom most én elébb meg;
Vidarbhába viszlek aztán.
Halld meg, értsd meg e beszédet!”
„Olvasd!” monda Rituparna
S bosszusan szavába vágott.
„Ezt a lombot is mutattam,
Olvasd meg hát ezt az ágot.
Olvasd meg nagy tudni-vágyó!
Teljék kedved benne rögtön!”
Nál lepattant és letörve
Megszámlálta ott a földön.
Szólt a királynak legottan
Esve szörnyű ámulatba,
„Amennyit mondál királyom,
A levél ép’ annyi rajta!
Jártasságod számolásban
Látom s bámulom felettébb!
Hogy lehet ezt megtanulni,
Azt szeretném tudni csak még!”
Szólt a föld királya hozzá,
Mig mentek, rohantak újra:
„Kocka-játszás s számoláshoz
Nincs ki nálam jobban tudna!”
Monda néki Nál királyfi
„Engemet taníts meg erre.
Én cserében lóhajtásra megtanítlak
Embereknek fejedelme.”
Rituparna ily nehéznek
S ily helyzetben látva dolgát,
A lóhajtást is kivánva
Váhukához szólt: „Fogadd hát!
Kockajátéknak tökélyét
Nyerted tőlem mint igértem,
Kocsihajtást, lóirányzást
Adj cserében érte nékem!”
E szavakkal Nálra adta
Tudományát Rituparna. –
És mihelyt ez vette: testét
Káli rögtön odahagyta, –
Karkotáka mérgét száján
Nagy kinok között kihányván.
Káli kínos lángja hője
Szintén el-kiszállt belőle,
Így aléltan, öntudatlan
Sokáig feküdt Nál ottan.
Méregtől megszabadulva
Alakját fölvette Káli,
Nál pedig dühödt haraggal
Átkot akart rá kiáltni.
Szólt remegve Káli hozzá
Kezeit kulcsolva, zárva:
„Fékezd bosszúságod oh hős
Nagy dicsőség lesz az ára!
Átkot mondott már előbb rám
Indraszena édes anyja
Mikor ott hagyád az erdőn;
Mennyit szenvedtem miatta,
Meddig benned kellé laknom
Kín között oh győzhetetlen !
Kígyó-király mérge gyötrött
Éjjel és nappal szünetlen.
Most tőled kérek kegyelmet;
Hallgasd meg szavam királyom:
A ki csak neved dicséri
Bárhol e széles világon,
Soha tőlem az ne féljen,
Nem szenved háboruságot
Ha reám, míg rettegés közt
Kérlek itt, – nem szórod átkod!”{74}
Igy könyörgött Nál királyhoz
És ez elnyomá haragját.
Káli meg remegve rögtön
Vibhitáka fába ment át.
Káli másnak láthatatlan
Volt míg Nállal szóla ottan.
Nál a hős király is újra,
Kínjától megszabadúlva,
Mihelyt Káli tőle elment,
S a lombot megolvasá lent,
Régi nyugalmára lelve
Öröm s boldogsággal telve,
Száll kocsiba s messze vágtat,
Hajtja a tűz paripákat.
És a vibhitáka lombja
Alig szálla Káli rája
Hervadt rögtön és leomla.
Most szilaj gyors méneit Nál,
Melyek, mint madár a légen
Úgy repűltek, hajtja, űzi
Vidám lélekkel kevélyen.
Szép vidarbha-tájra nézett
S szállt nyargalva Nál királyfi.
Mikor messzejárt, – elő jött
S szinte ment lakába Káli.
Nagy királya a világnak
Átkától meg így menekvék;
De bár Káli elhagyá is
Alakját nem nyerte meg még.

HUSZONEGYEDIK ÉNEK
Szállt s beért Vidarbha-honba
Rituparna estenett még,
Érkezését itt a szolgák
Bhíma királynak jelenték.
Bhíma hívására tüstént
Hajtatott be Kundinába,
Zörgő kocsijok robajja
Elhallatszott messze tájra.
Kocsijok dörgő robajját
Meghallák Nál paripái:
Vidáman nyihogtak, mintha
Mellettök voln’ Nál királyfi.
Kocsijok zaját, robajját
Hallá Damajánti szintén
Mint menydörgés mély dörejjét
Terhes felhőknek közelgtén.
Szörnyű bámulat lepé meg
Hogy hallá e dörgedelmet,
Mint hajdan, midőn kocsizva
Ült lóhajtó férje mellett.
Hitte, hogy azt hallja újra;
Paripái hasonlóan,
Pávái a háztetőn és
Elefántjai az ólban.
Lovai is bérobogtát
Nagy nyerítéssel fogadták.
Robogása hallatára
Pávái és elefánti
Ormányok’, nyakuk’ emelve
Fenhangon kezdtek kiáltni;
Mint midőn dörgő felhőket
Esőt várva üdvözölnek.
Damajánti szólt:
E szekérzörgés, mely dörgve
Elhallatszik messzi tájra,
Nagy gyönyörrel tölti lelkem!
Nál jön itt, a föld királya.
Oh ha én ma fényes holdam
Nem látom ma meg, szerelmem,
Nált, minden tökély királyát:
Meghalok, meg menthetetlen!
Ha ölelő karja közzé
Nem lehet ma még sietnem:
– Karja közzé, mely gyönyört nyújt
Meghalok, meg menthetetlen!
Hogyha nem jön közelembe
Dörgedelmes hangú Nál ma:
Nem kell életem! Belépek
Aranyszínű tűzbe, lángba.
Ha ő ki hős, mint oroszlán,
Mint elefánt, győzhetetlen, –
Hozzám nem siet királyom,
Meghalok, meg menthetetlen.
Nem tudok én semmi vétkét,
Nem emlékszem bántalomra!
Soha egy vásott, gonosz szót,
Nékem egy rossz szót se monda.
Bőkezű nemes, türelmes,
Hős, királyoknak királya!
Aljast még titkon se gondol;
Szűzies, szívem királya.
Érte égek nappal-éjjel,
Ki oly gazdag sok tökéllyel!
Megszakad szívem kínokban,
Kedvesemtől elhagyottan!
Így vergődött és jajongott
Öntudatlan, mint egy őrült
S felszaladt, hogy Punjaslókát
Lássa a kastély-tetőrül.
És ott látta udvarokban
Lent a kocsit, mely begördült;
Rituparna Váhukával
S Varsnéjával rajta fönt ült.
Hogy Varsnéja és Váhuka
Kocsijukról földre szöktek,
Lovukat legott kifogták
S helyt csináltak szekeröknek.
Rituparna nagykirály is
A fogatról hogy leszálla,
Arra ment legott, hol a hős,
A félelmes Bhíma álla.
Bhíma illő tisztelettel
Látta őt, nemes vendégét,
Hogy miért jött ennyiről, azt
Ő se, a szolgák se vélék.
„Ég hozott! mi jóba fáradsz?”
Bhíma mindjárt kérdezé őt.
Meg se gondola a hősök
Hőse, hogy tán lányaért jött.
Rituparna nagy király meg
Nézett ottan szerte váltig;
De hiába, mert sehol nem
Lát királyt, avagy királyfit.
Sem jelt a szvajamvarára
Sem brahmán-gyűlést nem láta.
Megfontolva ezt felelte
Fejedelme Kósalának:
„Jöttem hozzád messze földről,
Hogy neked sok jót kivánjak.”
Bhíma király csak mosolygott
És ezt gondola titokban:
„Több, mint száz mérföldön által
Jönni ebben nem nagy ok van.
Nem lehet, hogy ily kis okból
Oly sok falvat hagyna hátra!
Jó ürügynek – ámde oknak
Gyenge ily nagy útazásra.
Mi az oka – majd kitűnik
Jövőben; most nem tudom!”
Szólt és elbocsátja őt meg-
Vendégelve gazdagon.
„Fáradt vagy nagyon – igy szóla –
Menj pihenni, nyugovóra!”
Vendégelve a királytól
Ment vidáman Rituparna;
Szolgáktól kisérve ment a
Bhíma megjelölte lakba.
Midőn Rituparna elment
És Varsnéja véle szinte,
Nál a kocsit hozta rendbe,
Helyezé a kocsi-színbe.
Paripáit leszerelte
Megetette, megitatta;
Műértőleg járt köröttök
S majd felült a kocsi-bakra.
Damajánti búba mélyedt
Bhángaszúrit látva ottan,
S Varsnéját kocsis-legényét,
És Vahukát ily alakban.
Igy gondolkodott: e zörgést,
Kocsi-dörgést ki szerezte?
Zengett, mintha ő csinálná,
Pedig őt nem látom közte.
Varsnéja elleste titkon
Hajtását úgy lesz bizonnyal,
Azért tünt Nálé gyanánt föl;
Ő hajtott olyan robajjal.
Vagy talán a Nál erényét
Birja szintúgy Bituparna
Azért tünt úgy a robaj fel
Azt hivém, hogy Nála hajtja.
Igy gondolkodott leverten
Ott sokáig Damajánti,
Végre egy szolgálót küldött
Kémlelésre Nál után ki.


HUSZONKETTEDIK ÉNEK
Damajánti szólt:
Késiní! menj, tudd ki, kedves
Hogy ki ez a kocsihajtó?
Az a rút a kurta karral,
Ki a bakon ül, sóhajtoz?
Lépj elébe és köszöntsd meg,
Nyájasan állj szóba véle.
Kérd ki célját, állapotját
Tudj ki mindent szegről-végre!
Sok kétségem van felőle,
Hogy ez Nál királyfi volna:
Így lelkem felvidúlása,
És sejtő szívem nyugalma.
Ismételd a mit Parnáda
Szóla néki szóról szóra.
Válaszát híven jegyezd meg;
Menj szivem vigasztalója!
Vriharasva szólt:
S Váhukához ment sietve
A szép szolgáló leányka.
Damajánti meg a kastély
Tetején epedve várta.
Késini szólt:
Téged üdvözölni jöttem
Nagy király ím megköszöntlek!
Damajántinak szavát halld,
Oh dicsője a dicsőknek:
Mikor jöttetek hazulról
És mi nemes cél vezérel?
Vágyik Damajánti tudni
Úgy amint van, mondd azért el.
Váhuka szólt:
Nagy királya Kósalának
Meghallá, hogy Damajánti
Szvajamvarát rendez újból;
Holnap lesz! igy kiálták ki.
Jött tehát a hir szavára.
Száz mérföldet elhagyott
Szél-sebes nemes lovakkal.
Én kocsi-hajtó vagyok!
Késini szólt:
Hát a másik, az a szolga,
Honnan jött, kinek szülötte?
És kié vagy – és e díszes
Hivatalt hogy viseled te?
Váhuka szólt:
Az Varsnéja, kocsisául
Birta Nál, a Punjaslóka.
Mikor Nál elbujdosott, ő
Hozzánk jött s ott él azóta.
Engemet, mert lóvezérlés-
S főzésben nincs senki párom,
Kocsisul, szakácsul is tart
Rituparna jó királyom!
Késini szólt:
Hát Varsnéja tudja úgy-e
Mely világba bujdosott Nál?
Mit beszélt neked felőle
Véle erről ha szólottál.
Váhuka szólt:
Ő a bús, boldogtalan Nál
Gyermekeit átadta itten;
Ment aztán, amerre látott
Nálról nem tud egy betűt sem!
Nem is tudhat senki semmit
Nálról, bármint menjen-jőjjön;
Másra változott alakban
Ismeretlen bolyg a földön.
Nálról nem tud senki, csak Nál,
S az, ki véle jár – a nője.
Mert Nál senkinek se mondja,
Hogy mi az ismertetője.
Késini szólt:
Ajodhjának városában
Egy brahman – az, aki járt ott –
Parancsából asszonyának
Utca-szerte így kiáltott:
Merre szöktél kocka-játszó
Ruhám elmetszett felében?
Hű nőd hogy hagyod kietlen
Erdőben szunnyadva mélyen?
Ő – amint meghagytad – ott ül
Ül és vár, vár téged egyre
Nappal éjjel ég emésztő
Gondban, félruhával fedve.
Sír az árva bánatában
Könnyben úszik két orcája
Légy kegyes, kegyelmes, oh hős!
Szólj, felelj hívó szavára!
Mondd el ismételve néki
Azt az édes szót királyi
Kocsihajtó. Ezt óhajtja
A gyönyörű Damajánti.
Azt szeretné Damajánti
Amit akkor válaszúl a
Szent brahmán szavára adtál,
Azt a választ mondd el újra!
Vrihadasva szólt:
Ily szavára Késinínek
Búba mélyedt Nál azonnal;
Két szeméből könnye csordul;
Szíve megtölt fájdalommal.
De elnyomta szörnyű kínját
S bár égett, rengett a lelke,
Zokogás-szaggatta hangon
Mondását megismételte:
„Nemes szivű szende nőkre,
Bár ha nagy nyomorba esnek,
Áldást szór saját erényök,
S gondja van az isteneknek!
Nem gyuladhat az haragra,
Még ha odahagyja férje.
Égi éltet él az a nő,
Kinek szép erény a vértje!
A balgát, boldogtalant, kit
Fut a kedv, balsorsa vagdal –
Még ha… még ha elhagyá is,
Ne illesse ő haraggal.
Kinek, csak ha ételért nyúl,
Ruháját madár ragadja;
És emésztő gond között ég;
Ne illesse ezt haragja.
Érje áldás, verje átok,
De ne bántsa azt a férjet,
– Ha tán még elébe téved –
Aki fosztva trón s örömtől
Szomjan-étlen semmivé lett!”
Igy beszélte Nál e szókat
S elborítá bánat-árja.
Könnyüit nem birta többé
Sirt soká ott egymagára.
Késiní meg visszatérve
Damajántnak adta tudtúl
Mit s miként beszéle néki
És beszéd közt hogy’ megindult.

HUSZONHARMADIK ÉNEK
Hogy ezt Damajánti hallá
Elmerűlt mély gondba, búba;
Erősen hivé, hogy az Nál
Késiníhez szóla újra:
„Késiní! menj arra ismét,
Jobban kémleld Váhukát ki.
Mit se szólj, csak állj közelben
Nézd s figyeld, mit fog csinálni.
És a melyik percben egy vagy
Más dologba kezd: te szemmel
Tartsd azonnal Késiním! És
Lesd el, a mit tesz vagy tervel.
És ha tűzre voln’ szüksége:
Gátul állj, hogy meg ne kapja;
Vagy ha vizre voln’: ne add meg;
Késleld nagy sürgést mutatva.
És ha jelt, csodás cselekményt
Sikerűlne észrevenned
Váhukán: – mindent amit látsz
Vizsgálj és nekem jelents meg!”
Damajántinak szavára
Elment Késiní megint hát;
Sok csodás jelt megjegyezve
Nálon, visszatére mindjárt.
S Damajántinak jelentett
Szóhíven mindent, mi történt,
Sok emberfeletti dolgot
Sok csodás jelt és csodás tényt.
Késiní szólt:
Damajánti! ez az ember
Testesűlt tökéletesség!
Életemben sohse láttam,
Nem is hallék én ilyet még.
Alacsony ajtón ha átmegy,
Meg nem hajlik egy cseppet sem,
Mert az ajtó egy szavára
Megnő, hogy rajt’ átmehessen
Rituparna meghagyá és
Hoztak mindenféle tárgyat,
Számos étket, marhahúst is
Ételül a nagy királynak.
Az étket tisztítni, mosni
Korsót s más edényt kerítnek: –
Ő csak rá tekint s edényök
Tüstént mind vizzel telik meg.
A mosást midőn bevégzé
Az edényt elrakta szerte,
Egy marok füvet kapott fel
S azt az ég felé emelte;
Im belőle fürge lángok,
Vidám tűz csapott azonnal;
Én meg e csodát tekintve
Elámúlva jöttem onnan.
Másik nagyszerű csodát is
Vettem én még észre rajta:
Hogy a tűz nem égeté őt
Bár kezével fogta, rakta.
Tetszésére viz fakad fel
S eltünik megint sebessen.
De egy más csodánál jobban
Nem bámultam meg egyet sem:
Hogy virágokat szakított
Kezeivel összetörte
S eldörzsölve, összetörve
Mihelyt eldobá a földre.
Azok még karcsúbban álltak
Díszlettek még illatosban. –
Látva ennyi csoda-dolgot
Ámulattal jöttem onnan! –
Damajánti, hogy megérté
Mint s miket tőn Punjaslóka
Tudta jól, hogy Nál van ottan;
E sok jelt ismerte róla.
Férjét sejtve Váhukában
Bár elváltozott alakkal,
Késinínek sirva szólott
Újra szép szelíd szavakkal:
„Menj el és hozz egy darab húst
Váhukától, hogy ne tudja,
A mit akkor főze épen…
S jer, majd hozzám kedves újra.”
Ment a jó lány Váhukához
A kivánt húst elorozta
Vitte még forrón, azon mód’
Véle nagy kedvet okozva
S Damajántinak kezébe
Adta mindjárt hű cseléde.
Ő ki a Nál-főzte ételt
Oly gyakorta ízlelé már
Megkóstolta s – felsikoltott
Tudta már, hogy a kocsis Nál.
Szörnyű lelki rázkodásba
Húllt – a száját megtörülte.
Két kicsinyjét Váhukához
Késinível odaküldte.
Indraszenát kis hugával
Nál király hogy felismerte:
Hozzájok rohant azonnal
S gyermekeit átölelte.
Isten-fiakhoz hasonló
Kicsinyeit újra látva
Sirt levert, zúzott kedéllyel
Sirt fenhangon a nizsádha.
Igy midőn felindulását
Elárúlta akaratlan,
Gyermekit gyorsan letéve
Késiníhez szóla ottan:
„Szép leány! e két kis angyal
Oly hasonló két fiamhoz,
Puszta látások zavarba
Ejt s szemembe könnyeket hoz.
De ha gyakran jársz te hozzám
Téged az rossz hírbe ejthet.
Menj! – mi vendégek vagyunk lásd;
Menj amerre tartja kedved.”

HUSZONNEGYEDIK ÉNEK
Látva, hogy nagyon felindúlt
Lelkében bölcs Punjaslóka,
Megtért Késiní sietve
S hirt vitt úrnőjének róla.
És anyjához küldte aztán
A fájdalmas Damajánti
Szolgáját, Nálért epedve,
Nál királyt óhajtva látni:
„Váhukát, hogy Nál-e hát ő
Megkémleltem minden úton;
Kétséget alakja költ csak
Ezt magamnak kell kitudnom.
Hadd jöjjön be ő szobámba,
Vagy bocsáss engem ki hozzá.
Tudtával vagy tudta nélkül
Atyámnak – de határozzál!”
Damajántinak szavára
Megjelenté királyanyja
Bhímának leánya tervét
S a király azt helybehagyta.
Atyja s anyja engedélyét
Igy kinyerve Damajánti
Megparancsolá, hogy menjen
Kastélyába Nál királyfi. –
Nál mihelyt a házba lépett
S észrevette Damajántit,
Bánat s fájdalom lepé meg;
Könnye hullt némán sokáig.
És viszont Nált Damajánti
Midőn ily alakba látta
Iszonyú keservre hajlott
A nemes törzs szép virága.
És bíbor palástot öltve
Porral fedve, szórt hajakkal,
Damajánti Váhukához
Keserűn szólt ily szavakkal:
„Láttál-e már, jó Váhuka!
Bölcs, nemes, szent férfiút, ki
Elhagyá nejét az erdőn
S képes tőle messze futni.
…Bűntelen, hű, jó nejét, míg
Ott aludt kínban vivódva!?
Ki birná elhagyni ottan,
Ha csak nem Nál, Punjaslóka!?
Mit véthettem én, mióta
Élek, mit királyom ellen,
Hogy vadon mélyén hagyott el
Míg álom karján pihentem.
Tőlem, aki istenek hely’tt
Férjemül őt választám ki,
Hű nejétől, gyermekeinek
Anyjától, volt lelke válni?
Istenek előtt kezem meg-
Fogta s tűz fölött igy szóla:
Esküszöm hived leendek!
S elfelejté Punjaslóka!”
Mig e szókat Damajánti
Elrebegte ott előtte,
Szép szeméből bőven hullt a
Fájdalomnak fényes gyöngye.
Éjszin gyöngyű, tűz-szegélyű
Szemének könnyhullatását
Látva Nál, a bánatoshoz
Halkan igy kezdé mondását:
„Országom hogy elvesztettem,
Azt én nem magamtól tettem.
Káli tette azt is, hölgyem!
Hogy ott tőled messzi szöktem!
Ezért sujtád a gonoszt le
Rontó átkoddal örökre,
Mig az erdőn búsan értem
Sirva bolygál nappal-éjen.
Ő gyötörve éle bennem
Átkodtól égett szünetlen.
Úgy égette Kálit átkod,
Mintha vetnél tűzre lángot.
Vezeklésem, fogadalmam
Megtörék hatalmát rajtam.
Ennyi szenvedésnek multán
Boldogságunk megújul tán!
Hogy tőlem elment az álnok,
Idejöttem, itten állok.
Jöttem érted, fénylő holdam!
Nincs nekem más semmi dolgom.
Ámde hogy lehet, hogy a nő
Férjét, ki hű s érte égő,
Odahagyva mást válasszon,
Mint te tettél, szende asszony?
Hirdető jár a világon
Ezt kiáltja minden tájon:
Damajánti, Bhíma lánya
Másik férjet választ már ma.
Azt akihez szíve űzi,
Akihez szerelme fűzi!
Hogy meghallá – e szavakra
Jött sietve Rituparna!”
Damajánti hogy panaszát
Meghallgatta a királynak,
Összetett kézzel, remegve
Válaszolt félénken Nálnak:
„Ne gyanúsíts oh dicső hős!
Ne gyanúsíts bűnnel engem!
Férjemül vevélek egykor,
Isteneket megvetettem.
Érted mentek a brahmánok,
Csak te érted szanaszerte.
Öt tájára a világnak
Parancsom dal-hangon zengve.
Igy ment aztán egy brahman bölcs
Akinek neve Parnáda
Kosalának fejdelméhez
Rituparna udvarába.
Hogy dalát elzengte ott ez
És reá te válaszoltál,
Gondolám e cselt ki én, hogy
Téged ide hozzalak Nál.
Hisz nincs senki e világon
Te kivüled föld királya,
Egy napon száz jódzsanát ki
Gyors lovával összejárna.
Esküszöm térded karolva,
Hogy hűségem megszegetlen;
Ellened bűnt, semmi sértést
Gondolatban sem követtem.
Minden élők nagy tanúja,
Jár-kel a Szellő szünetlen;
Oltsa ez ki életem, ha
Én valaha bűnt követtem.
És jár a Nap, a sugárzó
E világban el fölöttem,
Oltsa ez ki életem, ha
Én valaha bűnt követtem.
Jár a Hold is, ez a lények
Szent tanúja, jár köröttem;
Oltsa ez ki életem ha
Én valaha bűnt követtem!
Ez a három szent istenség
Őrzi a három világot;
Hagyjanak el végleg engem,
Vagy tegyenek bizonyságot!”
Szavaira szóla Váju{75}
Légből ez a szózat zengett:
„Soha ez nem vétkezett, Nál
Róla bizonyság leendek.
Bhaimí neked megőrzé
Drága erényét s magát;
Tanúi és őrizői
Voltunk három éven át!
Ezt a cselt is csak te érted
Gondolá ki hősek hőse!
Hiszen száz mérföldnyi útat
Nem hajt egy nap senki csak te!
Damajántid’ megnyered már
Damajánti szinte téged;
Ne ápolj tovább gyanút, menj
És öleld meg feleséged!”
Mig ezt elbeszélte Váju
Hullt virágeső az égbül,
Illatos szellő zúgása,
S isteneknek dobja zendült.
Mikor látta e csodát Nál
Ilyen rendkívüli módra –
Damajántiról gyanúját
Kételyét mind visszavonta.
S ruháját, a portalant föl-
Vette a föld fejedelme,
Rágondolt kigyókirályra
S szép alakját visszanyerte.
Hogy saját alakban férjét
Megpillantá Bhíma lánya:
Megdöbbenve felsikoltott,
És oda borúlt nyakába.
Bhíma lányát Nál király is
– Úgy ragyogva, mint régente –
Két kis gyermekével együtt,
Ahogy illik, megölelte.
A szép arcú Damajánti
Nál fejét keblére vonta,
Ugy sóhajtott a dicső hölgy
Elmerülve fájdalomba.
Nál király is míg Bhaimit
Tartá átölelve karja
Úgy állt szótlanul sokáig
Bútól, kíntól átnyilalva.
Majd a Nál és Damajánti
Sorsát, amint lett, tudatja
Bhíma királlyal vidámon
Damajánti édes anyja.

• 
  

A közelgő éjet együtt
Töltötték ketten vidámon,
Elbeszélve egy a másnak,
Mint bujdostak a világon.
Egymás gyönyörét növelve
A hős Bhímának királyi
Házában vígan lakoztak
Nál királyfi s Damajánti.
A negyedik évben jött Nál
Szép nejével össze újra;
Minden vágya teljesült; élt
Véghetlen gyönyörben úszva.
S Damajánti férje mellett
Felvirúlt újból erőre
Mint bimbós virág, ha nyárnak
Húll reája dús esője.
Megkönnyűlve bútól-bajtól megpihen
Bhíma lánya boldog férje öliben.
Vágya-telve vidám lelke úgy ragyog,
Mint az éj, ha fölkel a hold s csillagok.

HUSZONÖTÖDIK ÉNEK
Hogy az éj eltünt felettök
Nál királyi öltözetben
Bhímához bement korán még –
Bhaimíval egyetemben.
Nál az ipát hódolattal
Üdvözölte meghajoltan
Atyját Damajánti szintén
Illően köszönté ottan.
Bhíma legnagyobb örömmel
Fiaként fogadta Nált,
Méltóan tisztelte és meg
Vigasztalta a királyt;
Ép’ úgy kedves élte-párját,
Damajántit, szende lányát.
Nál a tisztelést fogadta
Illem és szabály szerint
Hódolását kifejezte
Ünnepélyesen megint.
A várban meg nagy örömzaj
Kelt vidám népek zaja
Ujjongtak kitörve, hogy Nál
Újra ott köztök vala.
Tarka zászlók- s lobogókkal
Városuk feldíszítették,
Virágfüzér- s koszorúkkal
Behintették útja mentét.
Kapuikra, ajtaikra
Dús virágcsokort fonának,
Áldozának oltárán az
Istenek szent templomának.
Rituparna is megérté,
Hogy Nál volt az ál Váhuka.
Örűlt hallva, hogy’ jött össze
Damajántijával újra. –
Hogy Rituparnához ért Nál
Magát mentegette váltig;
És viszont az bölcs okokkal
Mentegetőzött sokáig.
A vendég, a föld királya{76}
Szóla Nálhoz elámulva:
„Mily szerencse! visszakaptad
Kedves feleséged újra!
Sértést nem követtem-é el
Ellened nemes Nizsádha,
Mig lakoztál ismeretlen
Szolgaként a palotámba?
Tudva tán avagy tudatlan
Némi rosszat hogyha tettem
Mit talán nem kelle tenni:
Hagyd, bocsásd meg, feddhetetlen!”
Nala szólt:
Engem soha meg nem bántál
Legkevésbbé sem királyom!
S ha tevéd is – nem haragszom,
Illik mindent megbocsátnom.
Voltál egykoron barátom
Jó rokon s jó ismerősem
Hű barátságod ne vond meg
A jövendőben se tőlem.
Minden vágyamat betöltéd
Nálad boldogan lakoztam.
Boldogan tölt ottan éltem,
Itthon sem telhetne jobban!
De igéretem beváltom,
És a lóvezérlés titkát –
Hogyha óhajtod, dicső úr!
Igértem – s átnyújtom is hát!
Igy szólt Rituparnához Nál
S tudományát általadta;
Ez szokásos formaságok
Közt vidám szívvel fogadta.
Megnyervén a lóvezérlést
Kósalának nagy királya,
Más kocsist vett Nál helyett és
Visszatért ismét hónába.
Mikor Rituparna elment
Nál, a nizsadnák királya,
Nem mulatott már sokáig
Kundinának városába’.

HUSZONHATODIK ÉNEK
Egy hónap tölt el s Bhímától
Búcsút vőn a hős Nizsádha.
Néhány szolgától követve
Ment a nizsadhák honába.
Ment egy ragyogó szekéren
Tizenhat nagy elefánttal
Ötven lóval s számra nézve
Hatszáz gyalog katonával.
A föld megrendül alatta,
Népével amerre nyargal,
Gyorsan a városba robbant
A nemes hős nagy haraggal.
Puskarához lépve igy szól
Víraszéna fia menten:
„Játszunk újra! – mond haraggal –
Újra sok kincset szereztem!
Fölteszem már Damajántit
S mind, amim van kivülötte.
Ennyi lesz az én betétem;
Tedd föl az országodat te!
Hadd forogjon újra kockánk,
Ez szilárd határozásom!
Egy dobás lesz – jól imádkozz!
Élet-halál egy dobáson.
Aki mást legyőzve, annak
Kincsét országát elvette,
Álljon újabb harcnak ismét!
Ez a legszentebb jog elve.
Jer párharcra, hogyha kocka-
Játékot lelked nem óhajt!
Nékem vagy neked – de egynek
A párbaj nyugalmat ad majd.
Örökölt országot illik
Játék bár – vagy harcnak örvén –
Bármi úton visszavenni!
Így hangzik az ősi törvény.
Egyiket válaszd ki most hát
A kettő közül Puskára:
Vagy forogjon újra kockánk
Vagy ragadj ijjat csatára!”
Beszédére Nál királynak,
Győzelmén elbizakodva
S csak a nyereségre nézve,
Öccse mosolyogva monda:
„Ujfent kincseket szereztél
Ellenharcra? Mint örvendek!
Szomjam Damajántiért hát
Véget ér már – hál’ istennek!
Szeretem, hogy élsz királyom!
S él gyöngy-feleséged szinte.
Bhíma kedves lánya, gazdag
Vagyonommal ékesítve,
Úgy símúl hozzám, miként az
Apszarák{77} Indrához égben.
Ezért gondolék szünetlen
Rád és várlak égve régen.
Nem is volt játékra kedvem
Egy barátommal se már itt;
De ha megnyerem ma a szép,
Bájos, édes Damajántit:
Elégűlt leszek halálig
Szívemben volt képe váltig!”
Ennyi zagyva, ennyi balga
Össze-vissza szót Nál hallva,
Ki akarta kapni kardját,
Hogy fejét lecsapja tüstént;
Szeme szikrázott – de mégis
Ál mosollyal szóla ismét:
„Játszunk! Mit fecsegsz bolondot?
Nem fecsegsz majd, ha leverlek!”
És kockája perdűl újra
A haragos két embernek.
S egy dobással Nál királyfi
Öccsét Puskarát leverte.
Aranyát s egész halomnyi
Drága gyöngyét visszanyerte.
Hogy legyőzte Puskarának
Monda a király nevetve:
„Ellentől tisztán enyém lett
Ez ország ismét s örökre!
Nos útálatos király! hát
Nem tied lőn Damajánti,
Te lettél övé; neked kell
Őt rabszolgaként szolgálni.
De hisz engem akkoron le
Nem te győztél, hanem Káli,
Káli vert meg csakhogy azt te
Balga! nem birod belátni.
Haragom, mit más gyulasztott
Föl, reád mért tölteném én?
Életed sem oltom; amint
Tartja kedved, élj te békén!
Vissz’ adom országod újra
Kincsed is, mi téged illet;
Lelkem erre indít és ez
Hidd el, jól esik e szívnek.
Barátságom sem vonom meg,
Tartsd meg azt öcsém mindvégig.
Hisz testvérem vagy te nékem;
Élj sokáig, élj száz évig!”
Így vigasztalá meg öccsét
Az igazságnak királya
S megölelve sokszor, ismét
Elbocsátá városába.
És Puskára Nál királyhoz
Szép szavától meghatottan
Így felelt földig hajolva
Összetett kezekkel ottan:
„Örök üdv és dics övezzen!
Élj ezer évig vidámon!
Ki megadtad trónom, éltem
Jó királyom, büszke Nálom!”
Egy hóig köztök maradt még
Szíves vendégeskedésre;
Egy hó mulva nagy örömmel
Elment országába végre.
Nagy sereggel, nagy családdal
Hű szolgák kiséretében
Elment s arca az örömtől
Úgy fénylett, mint a nap égen.
Puskarát hogy elbocsátá
Gazdagon vidáman, épen
Nál király, a ritka fénnyel
Díszített városba lépe.
A városba hogy bement,
Felvidámúlt népe bent.
Városok, faluk lakói,
Bölcs tanácsosok csoportja
Nagy örömben így kiáltott
Karjuk mellen összefonva:
„Hejh! ma nékünk szép napunk van
Városon, mezőn, falukban!
Eljövénk Nál! üdvözölni
Mint Indrát az ég dicsői!”
Hogy az ünnepélynek vége –
Szép nejéért ment Nál végre.
Nagy sereggel Damajántit
Elkísérte városáig.
Eddig atyja városába
Volt a Bhíma karcsú lánya;
Mostan elbocsátja Bhíma
Férje országába vissza.
Hogy Bhaimí két fiával
Nizsadhába tére által:
Boldogan élt Nála, mint a
Nandanában{78} a nagy Indra.
Dzsambu-ország{79} sok királya
Közt nincs fényre senki párja!
Azt a népet őrzi épen,
Amelynek királya régen.
Áldozatát hinti bőven
Dús marokkal, szent időben!

Vége

{1} Mahâ-bhârata összetett szó. Mahâ (mahat helyett) nagy. Bhârata = Bharatának utóda. Bharata pedig volt Indiának egyik régi és híres királya. – Mahâbhârata hiányos összetétel, mit ki kell egészíteni valami szóval vagy âkhjânam (történeti ének), vagy juddham (harc) főnévvel. Mahâbhârata jelentése tehát = a Bharata-utódokról szóló nagy (t. i. históriás ének), vagy inkább a Bharata-utódok közt lefolyt nagy (t. i. harc). {2} Kuru, Indiának régi királya, Bharatának unokája, Pandu és Dhritarázstra királyok dédapja. Kuru-fiúk, Kuru-utódok (Kauravák) e kifejezésben nincs meg a szorosság, mert Kuru a Mahâ-bhârata szerint is őse volt úgy a Dhritarázstra, mint a Pandu fiainak, de azért általában a Dhritarázstra fiait kell érteni a Kaurava néven, ellentétben unokatestvéreikkel, a Pandu öt fiával, szanszkritosan Pandavákkal. {3} Rádzsa = király; rádzs = fényleni és kormányozni gyöktől (rex); angolos átírással ismeretesebb: rajah. {4} Védák. Vid = lélekben látni, tudni (vídeo, ἔΓιδον, οἶδα); véda = tudomány; Véda a hinduk szentírásának neve. Négy véda van ú. m. a Rig-véda, Jadzsur-véda, Száma-véda és Atharva-véda. Ezek közt legfontosabb a Rig-véda, mely verses himnuszokat és imádságokat foglal magában. Az egyes dalok, melyek rics-nek (gyökalak rik dicséret) neveztetnek leginkább az elemek isteneihez, főképpen pedig Indrához, a levegő-ég istenéhez, ós Agnihoz, a tűz istenéhez vannak intézve. A Rig-véda főbb mantrái hozzávetőleg a Kr. e. XIII. században szedettek össze. {5} Nizsadha egy népnek és egy országnak neve India délkeleti részében. Ez volt Nál királynak a birodalma. {6} Manu a hinduk legrégibb törvényadójának neve, az a király, kit a hindu mitológia szerint igazságszeretetéért az istenek az özönvíz alkalmával egy hal által megmentettek; és így ő egyszersmind az emberiségnek s törzsatyja. {7} Vidarbha, más néven Kundina egy városnak és tartománynak neve Bengál délnyugati részében. Hihetőleg egy a mai Berár vagy Nágpur-ral. {8} Brahma szentje = Brahmarzsi; a Visnu-Purána előadása szerint háromféle risik vagy szentek vannak: a) Brahmarzsik, oly szentek, kik a Brahma (az első, teremtő isteni személy) fiai és az ő egében laknak. b) Dévarzsik, félisteni szentek, kik az alsóbb rangú istenek szférájában élnek, és c) Rádzsarzsik = királyi szentek; ezek földi emberek, rendesen kegyes királyok, kik erős vezeklés által elnyerték a risi méltósá­got és hatalmat. Hatalmuk pedig a hindu vallásos nézet szerint csaknem isteni hatalom, mindenhatóság volt; amennyiben minden kívánságuk, átkuk beteljesedett feltétlenül; elannyira, hogy magukat az isteneket is szabályozták és rettegésben tartották. {9} Sacsi Indrának, az ég istenének, az istenek királyának felesége. {10} Srí a kellem és bőség istennőjének, Visnu isten feleségének neve, másként Laksmí. Aphroditével azon vonásban is egyezik, hogy ez is a tenger tajtékából állott elő. {11} Jaksa. A Jaksák félisteni lények, tündérek voltak Kuverának, a gazdagság istenének szolgálatában. Némelyek szerint ők Indra egének nimfáival, az Apszarákkal éltek házasságban, de hogy saját városukban saját nejeik voltak, világos a Megha-dútából. {12} Kandárpa a szerelem istene, a hindu Cupido. Más nevei: Kâma (érzéki szerelem), Kâmadéva, Manmatha (elme-rendítő), Manaszidzsa (szívben született), Ananga (testetlen). Fia volt Visnunak vagy Krisnának [Krisnának neveztetik Visnu a 8-ik megtestesülési fokon, a 8-ik avatârában, midőn mint istenember jelent meg] és Laksmînak. Más előadás szerint Brahmâ szívében jött létre. Festik, mint virágzó ifjút, olykor papagájon ülve és nimfáktól követve, kik közül egy zászlóját viszi. Egykor Sivában szerelmet akarva gyújtani neje Parvati iránt, rá lőtt nyilával, de Siva feldühödve középső szeme tüzének sugarával hamuvá égette őt, így lett anangává (testetlenné). Kézíve virágokból van méhekből álló húrral. Minden méh a virág egy-egy bimbóját érinti, mely más-más érzelemnek van szentelve. {13} Az Asvínok a Nap ikerfiai nejétől, Szandzsnától, ki tengerré lett. Örök ifjúsággal és szépséggel voltak megáldva; ők valának az istenek orvosai; a görög mitológiában Αιόσϰουροι – Különben asvin szó szerint = lovas; de a hindu mitológia megfeledkezett a névnek megfelelő alakításról, mert rendesen szamaraktól vont háromkerekű kocsiban rajzolja; annál feltűnőbb, hogy a görög mitológia, mely eredeti nevüket elváltoztatta s egyszerűen Zeusz fiai (Λιόσ-ϰουροι) névvel nevezi az alakítás eredetiségét megtartotta és rendesen lóháton festi őket. {14} A Gandharvák az istenek zenészei; félisteni lények vagy angyalok, kik Indra egében laknak és az istenek lakomáinál a zenekart képezik; egyszersmind az emberi cselekedetek megítélésénél tanúkul szerepelnek; vannak számra nézve mintegy hatvan millión. {15} Kígyók a hinduknál nagy tiszteletben álló félisteni lények, emberi alakkal, de kígyófarkkal. Monda szerint eredetüket vették Kadrútól, a Kaszjapa nejétől. Saját birodalmuk az alvilág, az ú. n. Bhógavati. {16} A Râksaszák gonosz szellemek, óriások. Különféleképp írják le; a titánoknak egy faja, az isteneknek ellensége, óriási emberfölötti tagokkal és alakkal. Néha úgy rajzolják, mint a Kuvera kincseinek őreit, néha mint gonosz ördögöt vagy kísértetet, mely temetőkben lakik, az embereket felfalja, az áldozást megakadályozza, a jámborokat vallásos buzgalmukban zaklatja stb. {17} Vidarbha gyöngye = Damajánti, Bhíma királynak leánya, másik néven Bhaimî. {18} Szvajam-vara szó szerint = önválasztás. A szvajamvara nyilvános és ünnepélyes férjválasztás hindu szokás szerint; abban áll, hogy a királylány az eljegyzési célból összegyűlt kérők közül egyet kiválaszt magának. Úgy látszik, e kiváltság csak királylányoknak jutott, legalább Manu törvénye III. könyvében, az eljegyzésnek nyolc faját sorolja fel, de a szvajamvaráról nem szól köztük. A Mahâbhâratában több ily fényes ünnepély van leírva; így Drupada király leányának Draupadinak szvajamvarája, mely a bonyodalomnak egyik eszközlője az eposzban. Én a szvajamvarát férj-látóval adtam vissza, tekintettel a magyar háztűznéző kifejezésre. {19} Indra igen nevezetes szerepet visz a hindu mitológia mindhárom korszakában. A Véda-korszakban ő a nagy lény, ki a levegőégben lakik, irányozza a szeleket és felhőket, ad esőt, dobja a menykövet. – Az eposzi korszakban ő a főistenség, kinek hatalma alatt állanak Agni, Varuna és Jáma. A Puránák korszakában még mindig főisten, de már alsóbb rangú a nagy háromsággal, Brahmâ, Visnu és Sivával szemben. Az ő ege a Szvarga vagy Indralóka; édenkertje Nandana; városa (mely néha a Meru hegyre, mint a görögöké Olymposra tétetik) Amarâvati. {20} Maghavan Indra egyik neve. {21} Bala s Vritra leverője. Bala és Vritra két Indra által levert és megölt démon; innen a szövegben: Balavritrahâ (Bala s Vritra megölője) és bhalavritranizsudana (B. s V. leverője) mint Indra díszneve jön elő. {22} Kámadhuk helyesebben Kâmaduh = a bőség tehene; oly tehén, mely kedvünk szerint fejhető, mindent ad. E tehén a tenger hullámából állott elő, midőn az istenek felkavarák azt, hogy a halhatatlanság italát, az amritát (ambrózia) létrehozzák. – Átvitt értelemben Kámadhuk = mennyország. {23} Vendégeim. A csatában elhullt harcosok (ksatriják, Indiában az emberiség 2-ik osztálya, kasztja) lelkei Indra egébe jutnak. Ezért nevezi itt Indra őket vendégeinek. {24} Agni, a tűz istene, mely a hinduknál kiváló tiszteletben állt (ignis). {25} A vizek istene Varuna, a hindu Neptun. Ő napnyugatnak ura és a büntetés királya, mely utóbbi minőségben emlékeztet Jámára és ehhez hasonlóan egy hurkos kötelet hord kezében, mellyel a víz alatt megköti a javíthatatlan gonoszokat. Lovául Makarât, a hindu mitológiában oly fontos szerepet vivő halat használja. {26} Jáma a jog és igazság istene, a pokol igazgatója, a Nap fia, délnek és az alvilágnak ura. Ő az elköltözött lelkek bírája, s mint ilyen, azonosíttatik a Halállal. Lakhelye Jamapur, hova az elköltözöttek lelkei megítélés végett mennek. Mint az igaz büntetés istene festetik hurokkal az egyik, királyi bottal a másik kezében; innen egyik mellékneve Dandi (botos) is. {27} Naizsádha = nizsádha fiú, Nála. {28} Igazság (dharma), az illem, kötelesség és jog erénye; hindu fogalom szerint a legmagasb erény, erények foglalata, csaknem tökély. {29} Jáma isten. {30} A Daitják és Dánavák (Diti és Danu fiai) a hindu mitológia titánjai, kik az istenekkel harcban állottak. Legyőzőjük Indra. {31} Punjaslóka = Nala. {32} Agni saját lénye felett = Agni mint a tűz istene a tűz és világító égitestek felett adott szabad rendelkezési jogot. {33} Asvamedha lóáldozat, amint a Puránákban és a Mahâbhâratában is leíratik, egyike a legnagyobbszerű vallásos cselekményeknek, amennyiben ha valaki ez áldozatot százszor végrehajtja, magát ezáltal a Szvarga trónjára juttatja és magát Indrát leteheti és megfoszthatja isteni méltóságától. A Mahâbhâratában leírt lóáldozata Judhisthirának egy évi előkészületet vett igénybe. A Rig-Védából úgy látszik, hogy csupán vagyon és utódnyerhetés céljából is hozták. A Rámájanában Dasaratha azért hozza, hogy fia szülessék. – A Rig-Véda szerint a lovat darabokra vágták, egy részét a szolgálattevő papok megették, más része égő áldozatul az isteneknek mutattatott be. {34} Jajátis India egyik híres ős királya; ötödik uralkodó a hold-dinasztiában. {35} Káli a gonoszság démona vagy istensége, a négy világkor közül a negyediknek az ú. n. Káli-jugának megszemélyesítője. {36} Dvápara a harmadik s már szintén megromlott világkornak megszemélyesítője. {37} Szent hagyomány szanszkritul âkhjâna = elbeszélés, a Puránák mitológiai történetei, melyek jóval később írattak a Védák után. {38} Az esetet így fordítja Bopp szóról szóra latinul: fecerat urinam, et eam calcaverat crepusculo, sedebat Naischadus, non factâ pedum purificatione; hac occasione Calis eum ingressus est. {39} Puskara Nala testvéröccse. {40} Szóról-szóra: Káli lett a tehenek bikája. Hogy folyt a játék, mit jelentett abban a tehén és bika kifejezés, nem tudható. Nilakantha, hindu magyarázó, értelmezése szerint az egész csak annyit jelent: játsszunk szép koczkával. {41} Kocsi-hajtó, kocsis (szanszkr. szûta) igen tekintélyes állású tiszt a király mellett, első ember. {42} Punjaslóka Nálnak mellékneve. Szó szerint jelentése = dalban magasztalt, s ezt a melléknevet szokták a híresebb királyok bármelyikére is alkalmazni; a Mahâ-bhâratában gyakran jön elő ez, mint Judhisthira epithetonja. Másik értelmezés szerint jelentése = tiszta dalú, csengő hangú; itt, úgy látszik, ez utóbbit kell elfogadni; legalább a XII. ének 58. slókájában mint gyönyörű hanggal (szusznigdhagambhîrâm, dzsîmûtaszvanaszanníbhâm… amritopamâm vâcsam = igen édesen mélyen zengő, felhő dörgésére emlékeztető, amritához hasonló hanggal) bírót jellemzi Damajánti férjét. {43} Ajódhja (Bevehetetlen) egy városnak neve, ma Oude, alapította a Nap-dinasztia első királya, Iksvâku; a hindu ősköltészetben igen fontos szerepet játszik. {44} Ádítják, Vaszuk, Rudrák mind jó istenségek. {45} A Marutok a szél istenei. {46} E slókába én hármat húztam össze, melyekben csupa fanevek vannak elsorolva így: Sâla, venu, dhava, asvattha, tinduka, inguda, kinsuka, ardzsuna, aristha, szjandana, szálmslával; dzsambu, âmra, lôdhra, khadira, szála, vétra, padmaka, âmalaka, plaksa, kadamba, udumbara, vadarî, vílva, njagrodha, prîjâla, tâla, khardsúra, harîtakî, vibhitáka; ezek a fák voltak abban az erdőben. {47} Raksa, jobban Râksasza. {48} A Védák – szám szerint négy – szent könyvek; Angák és Upángák a Védákat magyarázó művek, az ú. n. Védángák. – {49} Plaksa = fodroslevelű fügefa; Dhava = grislea tomentosa; Kinsuka = butea frondosa, piros illattalan virággal; Karnikâra, köznéven Kanijâr = pterospermum acerifolium; asoka = Jonesia asoka; Punnaga = Bottleria tinctoria; dzsambu = mangó faj, lapta rózsa. {50} A négy kaszt Indiában az emberiség négy osztálya: a hindu társadalom ősi intézmények szerint e négy osztályra oszlik: a) Brahmánok vagy papok, b) Ksatriják vagy katonák, c) Vaiszják vagy kereskedők, mesterek és földmívelők, d) Sudrák vagy szolgák. {51} Rádzsaszúja = királyi áldozat; leírása olvasható a Jadzsurvédában. {52} Szóma-ivó; Szóma szent ital, megtisztító hatású; áldozás végeztével szokták inni a kegyesek. Készítették a Szóma-növény (asclepias acida) nedvéből. {53} Amrita = halhatatlansági ital, mit az istenek a tenger mélyéből hoztak elő (ambrózia). {54} Brigu, Átri nagy szentek, fogadalmaikról híresek; Brahmâ fiai és igy Brahmarzsik egyszersmind az emberiség ősatyái. {55} Védánga vagy anga – függeléke, magyarázata a Védáknak. {56} A-sóka szóról szóra ezt jelenti = bánat nélküli; – virágainak igen különféle színe van; mikor e fa virágzik legszebb az egész növényvilágban. Sivának van szentelve s temploma körül mindenütt található, különösen sok van Ceylon szigetén. Víta-sóka (bútól ment) az asóka másik neve. – {57} Mani-bhadra Visravana fia, innen másik neve Vaisravána a Jaksák királya, védő istene az utazóknak és kereskedőknek; valószinűleg másik neve Kuverának, a gazdagság istenének. {58} Mada vagy dâna, az a nedv, mely az elefánt halántékából párzás idején csepeg. Hindu költők gyakran emlegetik e nedvet. {59} Három világ = ég, föld, lég. {60} Râksaszí = női ráksasza; Pisâcsî = női pisácsa; a pisácsák rossz szellemek, kik tisztátalan eledellel élnek. {61} A hinduknál él a lélekvándorlás hite. {62} Azaz megnőve; azon nagyságban, mellyel az átok előtt bírt. {63} T. i. Kálit, ki Nálban lakott. {64} Ajódhja, ahol Nál kocsisa Varsnéja már elébb megtelepedett. {65} Iksváku a Nap-dinasztia első fejedelme, Rituparnának őse. {66} Kauráva = Kuru ivadéka; megszólítása Judhisthirának az elbeszélő Vrihadasva által. {67} Manmathának vagy Kandarpának, a szerelem istenének neje volt Ratí. {68} Ráhu egy démon sárkányfarkkal, mely a csillagkörbe vétetett föl és a nap és hold elnyelése által eszközli a nap- és holdfogyatkozásokat. {69} Róhiní a negyedik hold-csillagzat, megszemélyesítve a holdnak kedvelt neje; a hold a hindu mitológiában mindig férfi-istenségnek van feltüntetve. {70} Bángászuri Rituparna mellékneve. {71} Hindu törvények a házassági viszonyt örök hűséggel kötik össze. Manu törvénykönyve több helyen kimondja, hogy a kölcsönös hűségnek halálig kell tartani. Kivált a nőknek kötelességük a rendíthetetlen odaadás és hűség s ezért úgy itt, mint a másvilágon a legnagyobb jutalmat ígéri nekik. A második házasság, ha nincs is egyenesen eltiltva, de szégyenteljesnek van bélyegezve. A Manavadharmasasztra V. fej. 160. verse: „Erényes nő… égbe jut, ha gyermeket nem szült is, hogyha férjének halála után szigorú kegyességben élt.” 161. v. „De azon özvegy, ki csakhogy gyermekei legyenek, elhalt férjét azzal szégyeníti meg, hogy újra férjhez megy, meggyalázza önmagát is.” Az örökös özvegység ezen eszméjéből fejlődött aztán ki az a szokás, hogy a férj halálakor a hű nő önként tűzbe rohan, melyet, mint igen erényes tettet már a Védák s a régi költemények igen melegen ajánlanak. {72} Szindhu-szűltek Szindhu az Indus folyónak és egyszersmind a folyó partján elterülő tartománynak közös neve. {73} Jodzsana, hosszmérték, kilenc angol mérföldnyi {74} Átok. Feljebb szóltam a szentekről, kik vezeklés által oly hatalomra tesznek szert, hogy átkuktól maguk az istenek is örök remegésben vannak. A hindu vallásos nézet az átok e hatalmát a kegyes embereknek is megadja. Így átkozta meg a tiszta lelkű Damajánti a vadászt; ezért retteg itt Káli a Nál átkától. {75} Váju = szél, szellő; megszemélyesítve a szellő istene. {76} T. i. Rituparna. {77} Az Apszarák Indra egének, a Szvargának nimfái, születtek a tenger hullámából, midőn az istenek azt felkavarták. {78} A Nandana Indra édenkertje. {79} Dzsambu-ország = Dzsambu-dvipa = szó szerint rózsa-sziget; a buddhisták szerint neve Indiának, hol a dzsambu (Eugenia Jambolana) nagyon bőven tenyészik.