Nagyajtai Cserey Farkashoz

Nagyajtai Cserey Farkashoz szerző: Kis János

   Egyet értek veled, széplelkű Cserey,
A nemes elmének merészek tettei;
Nem járja kis lelkek mindennapi táncát,
Eltépi megrögzött rosz szokások láncát,
Mihelyt bátran kelhet megnevelt szárnyára,
Mert nem szilajkodik Icarus módjára.
Mint a fiatal sas anyjának fészkéből
Kirepűl a sorstól szabott szűk helyéből,
S míg az égnek földhöz ragadt gyermekei,
A majmot emberhez fűző láncszemei,
Vad tútorság alatt vak neveletlenek
Babonák s vétkek közt örökké sínlenek,
Ő útját felséges célokra intézi,
Magát, mint a menny s föld polgárát, ugy nézi.
A nap szép fényéhez szoktatja szemeit,
Szent lánggal táplálja minden érzéseit,
S gondosan tekintvén a legszebb pályákra,
Mellyeken az érdem szert tehet pálmákra,
A mellyikért szíve legsebesebben vér,
Mellynek végén legszebb laurust lát, arra tér.
Ezen, a nagy lelkek isteni példája
Lévén mind ösztöne mind fénylő fáklyája,
Minden közönségest megvető vágyással
Repűl a cél felé okos vígyázással.
A sors ezer gátot vessen bár útjába,
Nem nyugszik, míg nem jut érdem templomába.

   De egyet értsek-e, bölcs barátom, veled
A könyvek hasznáról midőn szól leveled?
Mit mondjak szívednek szép kiömlésére,
Mellyel bölcs Minerva hívei fejére
Olly fényes dicsőség koszorúját szánod,
Ha eszek és tollok ollyan, mint kivánod,
S ha bennek - az égnek oh ritka kegyelme!
Nem csak tudós, hanem nemes is az elme.
Igaz-e, hogy a kik remekeket írnak,
Égi szikrájokban ollyas bájjal bírnak,
Mellyel a vak lélek meggyógyítására,
Ezer gonoszságok kigyomlálására,
S az elkorcsosodott emberi nemzetnek
Nemesítésére csudákat tehetnek?

   Ha Dunsz itélete a fontot leviszi,
S büszke bolondságát okos ember hiszi,
Alábbvaló tagja nincs a társaságnak,
Mint a ki tollával szolgál a világnak.
Mi szükségünk, ugymond, a tudós munkákra,
Mellyek fényt derítnek ránk s az unokákra,
Hogy szokatlan súgár kisüsse szemünket,
S egész világ lássa s ítélje tettünket?
Légyen káplárpálca! ez a dolog feje!
Ennek vitézt s polgárt ráncba szed ereje.
Könyvolvasás nélkűl könnyen ellehetünk,
Mellyre, oh fájdalom, szokni kezd nemzetünk.
A Corpus-Juris jó, azt meg kell engedni,
Mert tudósan tanít pénzért perlekedni.
Maróthi is szépen készíti az elmét,
Mint vegye az ember számba jövedelmét.
Más is hajt egy kettő hasznot a konyhára.
Maradna meg az is, ha nem nagy az ára.
De ezeken kívűl minden egyebeket,
Mellyek a létekről szólnak, s új tiszteket
Akarnak nyakunkba, mint új igát, vetni,
Kivált az újakat, meg kell'ne égetni!

   Nem, kiált Lepidus, azt nem engedhetem!
Sokkal könyörűlőbb az én természetem.
Hány tudóst juttatnánk ezzel koldusságra,
Kit az éhség vezet halhatatlanságra!
Nem becses módi-e az, a melly kenyeret
Sokakkal, s némellyel zöld ágat is nyeret?
A mi több, hasznos is sok okokra nézve,
Akármelly célokra légyen is intézve.
Hányszor hoznak a jól rajzolt igazságok,
S az azokért vívó velős bizonyságok
Édes szenderedést sok zultán szemére,
Kinek az únalom mérget tölt éltére.
Hány ravasz dicsér meg könyvből vett versekkel
Pompadourt, s tisztséget s mindent nyer ezekkel!
Mennyivel tündöklőbb egy nagynak pompája,
Ha van szép s jól bezárt bibliothecája!
Mennyivel vídámabb a szép társalkodás,
Miolta ész nélkűl zengő okoskodás
Az ízlés remekit szabadon ítéli,
S minden szajkó magát bölcs Catónak véli!
Ti is, szépek, oh melly örömest kóstoltok,
Midőn azoktól van öltöző asztaltok
Szép könyvekkel minden reggel koszorúzva,
Kik értetek égnek, gráciát szomjúzva?
S midőn hajatokat olly verssel pedritek,
Mellyet adó gyanánt nyertek kellemitek? -
Hát a múlatságot számba se végyem-e,
Mellyet ád az írók felpuffadt érdeme,
Midőn most egymásnak kölcsön hízelkednek,
Majd egymás hajába esvén, veszekednek.
Itt fenten kérkednek: melly nagy szerencséje
Van könyvöknek, bár az csak eszek zsengéje:
Ott mesterségesen fedezik fel magok,
Hogy ők az országban legfényesb csillagok:
Másszor tömjént szórnak nagy Maecenásokra,
Hogy szert tehessenek egy két forintjokra.
Szóval az írókról minden jót gondolok.
Egy szó annyi mint száz! én értek voksolok.

   Scriblerus ezeket méreggel eltelve
Hallja, s haragjában megnémúl a nyelve.
Ő Pallast úgy nézi mint fő istenséget,
S nem elég, hogy tömjént csupán annak éget,
Hanem mindent kedves bálványa számára
Akar feláldozni egyebek kárára.

   Minden helységeket nyomtató présekkel,
Minden paraszt kunyhót újdon új könyvekkel
Kész volna megtömni bódúlt tudománya,
Ha rá bízatnék az országnak kormánya.
Részeg tisztelője választott céhének,
Vakúlt imádója saját érdemének,
Hogy másnak is lehet okos gondolatja,
Ámbár könyvet nem ír, azt meg nem foghatja.
Azt hiszi, nem hasznos senki a hazában,
Ha neve nem ragyog az írók sorában,
S csudálja, mint lehet Mátyásnak szép hire,
Holott még nem akadt sehol könyveire.
Szünet nélkül leckét ád a királyoknak,
S arany keresztet kér minden auctoroknak.

   Így sok felelőnek sokféle az esze;
Kit ide kit oda visz kénye szélvesze.
Hol a hív kalauz, barátom, ki kezet
Fogván az igazság szent megyéjén vezet?
Azt a bölcset az ész oh melly ritkán szűli,
Ki míg Charybdisnak örvényét kerűli,
Másfelé a közép útról ne tévedjen,
S hajótörést Scylla miatt ne szenvedjen?

   Engem, mihelyt derűlt eszemnek hajnala,
S lelkemet az égtől rendelt hív angyala
Kifejtvén kisdedi kínos pólyájából,
Felköltötte hozzá nem illő álmából,
Apollónak bájolt dicső mestersége,
Nem Peru aranya s thronus fényessége;
S minél inkább gyúladt bennem az égi tűz,
Annál inkább bájolt a kilenc tudós szűz.
Majd egy kies völgynek rejtett el kebele,
Hol Socratest láttam s beszélgettem vele;
Majd egy magas hegyen hódoltam Marónak,
S éneket harsogtam a tréfás echónak.
Másszor egy Musáknak szentelt palotába
Zárkóztam merűlve szent öröm árjába,
Itt isteni nyelven velem beszéltenek,
Kik írásaikkal lettek félistenek.
Lágy szívemet minden hangjok általjárta,
Tudós leckéiket fülem mohón várta,
S mindentehetőnek vélvén hatalmokat,
(Mert lágy szívem után ítéltem másokat)
Nagyobb boldogságot nem tudtam képzelni,
Mint szent nyomaikon szép hírt érdemleni.
S annyi Sándor gyanánt nézvén munkáikat,
Irígy könyvvel mostam borostyánjaikat.
Szerencsés anyáknak boldog magzatjai,
Mondék, égből lejött bölcseség papjai!
A halandók szívét kik elraboljátok,
Az embert angyallá válni tanítjátok.
Melly balzamot adtok már most is sebünkre!
Melly mosolygó napot hoztok gyászegünkre!
S jönnek oh nem soká még szebb csillagzatok!
Elysium lészen a föld általatok.
Utóbb a vizsgálás szomorú Musája,
S a tapasztalásnak drága oskolája
Közelről látatván velem a szíveket,
S a bennek munkáló rugót s kerekeket,
A melly mennyországot kezdettem ígérni,
Kénytelen voltam azt álomnak ismérni.
Látom, hogy hol élünk olly számos inséggel,
Az elme is harcol ezer ellenséggel,
Kikkel igen kétes gyakran viadala,
S nem lehet, mint akar, világunk angyala.
Tudom, hogy köznépe a nagy s kis világnak
Részegen áldozik bálvány bolondságnak,
Hogy a szerelem, bor, kártya, kocka, pipa,
Új módi öltözet, tánc, agár, paripa,
S ezekhez hasonló ezer fontosságok,
Sokkal főbenjáróbb foglalatosságok,
Mint, a mi csak paraszt lelkeknek szokása,
A bölcs baglyok-szűlte munkák forgatása.
Azt is tudom, hogy Fax, a ki nagy eszével
Kérkedik, s olvasni vágyó ízlésével,
Nem azért nyúl könyvhöz, hogy esze s erkölcse
Javúljon, hanem hogy únt idejét töltse.
S megvallom, hogy sokat, a ki szebb célra vágy,
A kénytelenség is boldogúlni nem hágy.
Mert mit tesz ott bár melly szép philosophia,
Hol mást tanúl a bor s a nyelvpritty Klítia? -
De azért felőlem senki úgy ne véljen,
Barátom, mintha én azt hinném kevélyen,
Hagy a ki az észnek leckéjét hirdeti,
Mind bohó, s Sisyphus kövét hengergeti.
Nem! valamíg hiszem, hogy a bölcs tudomány
Embert nemesítő isteni adomány,
Népeket nagyságra nevelő iskola,
S hatalmasak kéjét megrántó zabola,
S hogy az, mint mennyei súgár szép fényével,
Mint angyali szózat kegyes zengésével,
A léleknek gyenge szemét erősíti,
S a szívet szent s édes érzésre hevíti,
Mind addig előttem oltárt érdemelnek,
Kik annak sok ezer tisztelőt nevelnek.
Ne mondja nékem azt senki agg regéje,
Hogy a holt betűnek erre nincs elméje.
Én próbát sok ezer esztendőktől nyerek,
Hogy áldott tanítók a néma mesterek,
Kik bocsátnak nyílnál sebesebb szárnyakra
Bölcs gondolatokat, hogy sok századokra
Legrégibb világnak sűrű homályából,
Feledékenységnek gyászos országából,
A jeles tetteket által tudják hozni,
S velek a nemzetek eszét kormányozni.
A labyrinthusban meglelt igazságot,
Mellynek keresése szűlt sok fáradságot,
Kik teszik, ha ők nem, örökkévalóvá,
Ezredek múlva is elolvashatóvá;
Úgy hogy a később bölcs annak meglelt nyomán
Folyvást építhessen az ész szent templomán?
A mai boldogabb kor kinek köszöni,
Hogy midőn az idők s vad népek özöni
A szelid világot mélyen eltemették,
S éktelen csudáknak lakhelyévé tették,
Az okosság kincse a habok dacára
Fenn maradt boldogabb unokák számára?
Kik bájolják meg úgy a nemesebb elmét,
Hogy megvetvén minden bolondság szerelmét,
Mihelyt hagyják tisztje fontosabb munkái,
S hatalmában vagynak megürűlt órái,
Felélesztésére mennyei tüzének,
S megújítására bágyadt erejének,
Nyílt karokkal menjen hozzája sietve,
S éjszakákat töltsön velek beszélgetve,
S bölcs társaságokban olly gyönyörűséget
Ízleljen, a mellynek csak halál vet véget? -
Úgy vagyon, oh lelki világ csillagjai,
Halhatatlan írók, dicsőség fiai,
Ti az öröm s virtus bő forrási vagytok,
S éhen szomjan senkit epedni nem hagytok,
Ki, mint a bölcseség buzgó tanítványa,
Lelkét nectártokkal táplálni kívánja. -
Úgy van! írásitok míg mulatnak s intnek,
A halandók között áldott magvat hintnek,
Mellyből, ámbár némelly esik kősziklára,
S tövis közzé s útra madarak számára,
De sok jó földbe száll, s lételt olly gyümölcsnek
Ád, melly ambrosia az észnek s erkölcsnek:
Bár munkátok lelki, s a lelket követi,
S hasznát közönséges szem nem szemlélheti.
Eloszol még utóbb a köd körűltetek;
Lesz egy idő, angyalt lát kiki bennetek,
S bizony ha Astraea, szelidűlt szívünkre
Gyönyörködve nézvén, lejő még földünkre,
Ha még lelkünk, thronust nyervén, uralkodik,
S a testtel szép frigyet kötvén, csillapodik
A köztök fenforgó vad belső háború, -
Titek illet egyik legdicsőbb koszorú.

   Te, ki az írókat olly forrón tiszteled,
Bölcs hazafi! itt is egyezem hát veled.
S midőn te oszlopot állítasz számokra,
Én rá verset írok magasztalásokra.
Csak abban nem nyered egyetértésemet,
Midőn köztök nevezsz s magasztalsz engemet.
Szép lelkednek ugyan szép itt is iránya,
Mert alvó tüzemet élesztni kivánja,
Dicsérvén bíztatod puha barátodat,
S óh vajha elérnéd vele szép célodat!
De bízzuk ezt jövő jobb csillagzatjára,
S engedj itt egy kérdést nekem utóljára:
Ha a heliconi halhatatlanokat
Dicséred, oh kövesd magad is nyomokat![100]
Érték, rang, tudomány, mélyen látó elme
Hazafiúi tűz, virtus szent szerelme,
Szépen barátkozva egyesűlnek benned,
A legelsők közt is boldognak kell lenned.
Hazád kérkedve néz majd új érdemedre,
Phoebus maga készít koszorút fejedre,
S az a tisztelt híve, kit dicsér leveled,
Kazincynk, fog kezet szent csókok közt veled.
Én is irígy szemmel nézvén példátokra,
S általa gyúladván tüzem szebb lángokra,
Sebes lépésekkel futok utánatok,
Vagy boldogabbakat futásra nógatok.