Nagy fal, nagy árnyék
szerző: Mikszáth Kálmán
Egy jó barátommal, mikor még én is odahaza Szegeden voltam, sokszor disputálgattunk a rekonstrukciórul. Nem volt megelégedve semmivel, folyton zsörtölődött.
Először lassan építkeztek. »Nagy baj, az emberek szétszélednek« - mondá. Akkor aztán elkezdett a város gyorsan épülni: »Hiba ez, a lakosság eladósodik!«
»Falu marad csak - jegyzé meg máskor sopánkodva -, mind apró házak!«
Jöttek erre a nagy paloták. »Ebből nem jó lesz, ezek a nagy házak mind megeszik a kis házakat!«
De apródonkint minden érve, kifogása összeomlott. Egy este künn ültünk nála az első emeleti erkélyen beszélgetve. Csak ketten voltunk, mert a fiatal barna asszonyka, aki az én nevemet viseli (ti. én gondoltam ki, milyenre magyarosítsa át a férj a magáét), nem volt otthon, csak a »kis bocsot« bízta ránk, hogy szem elől ne tévesszük, míg megjő, mert nagyon pajkos.
A hold szelíden világított. Nem volt sötét semmi, csak szürke, kivévén az óriási téglarakásokat a téren, mert ezek még éjjel is mosolyogva piroslanak a szegedi szemnek. A láthatár hatalmas, barnálló épületfalakba veszett mindenütt.
Csend volt, csak a gyermek dörömbözött, nagy kötekedésben lévén belül az erkélyajtó aranyos függönybojtjaival.
- Nos? - szóltam ingerkedve. - A nagy házak nem ették meg a kicsinyeket...
- Hiába gúnyolódik - felelte -, még mindég vannak nagy hiányok.
- Igen, mert nagy előnyök is vannak.
- Meglehet, de egyet nem pótol soha semmi.
- Ugyan mit?
- Mit ér, akármilyen nagy is, akármilyen szép is a város, ha elvesztette a karakterét, régi arcával a régi lelkét?
Megvallom, ezt a panaszt már sokszor hallottam azelőtt is Szegeden. Azóta is hallom. Soknak fáj. Még nekem is. Ezt már nem bírtam kiparírozni.
De nem is volt szükség, hogy feleljek, barátom élénken ugrik fel e pillanatban.
- Nini, a kis fiacskám odalenn! Gyuri! Gyurikám!
Meglepetve tekintünk hátra a szobába, hát csakugyan nincs ott többé a kis bocs. No, szépen vigyáztunk rá! Hamar utána a pesztonkát! Leszökött a kujon az utcára, pedig még csak most tanult meg járni. Lassan meggörbülve lépkedett az úton egyenest a túlsó oldalra, kezeivel a levegőben kapkodva.
No, iszen megcsípi azt a pesztonka mindjárt!... De míg Teca leért, azalatt egyszer csak a gyerek végképpen eltűnt a szemünk elől.
- Nem látom sehol - szólt az apa elképedve. - Ön se látja?
- Én sem.
- Jaj, tán beesett valahova? - kiáltott ijedten.
- Nem esett biz az, hanem eltakarja az a nagy folt.
- Miféle folt? - hebegé.
- Hát az árnyék, amit oldalvást a nagy fal vet az útra. Az árnyék miatt nem látszik.
S kevés vártatva túl az árnyékon, hol a hold uralkodott már, csakugyan kibukkant újra a Gyuri gyerek, fehér szoknyácskájában, hátára csúszott szalmakalapjával.
- Látom már, látom - szólt az apa megkönnyebbülve. - Megállj kis imposztor! Hogy megijedtem miatta...
- Én pedig sokért nem adom ezt a kis ijedtséget, mert kisütött benne az igazságom.
- Ugyan miben?
- Abban, hogy ne tessék felhánytorgatni a rekonstrukció hiányait. Hiszen láthatta, hogy a nagy fal nagy árnyékot vet...
- Elösmerem de...
- Hasztalan - a másik érve is megdőlt. Íme, az árnyék elnyelte egy darabig a fiúcskát, de a túlsó oldalon megint visszaadta neki az előbbi formáját.
...Ilyen együgyű történetekből lesz az ember okossá.