A lap feldolgozottságának foka

Nagy Pál

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Nagy Pál
szerző: Csengery Antal

Felsőbüki Nagy Pál azon egyéniségek közé tartozik, kiknek politikai életében hiányzik az összehangzás.

«Köpenyforgató!» kiált a sokaság, megfeledkezve a háláról, melyet az ősi alkotmány lovagias szellemű védője, a magyar reformok atyja, s nemzetiségünk megmentésében, politikai téren, a legelső bajnok érdemel.

Csalatkoztok, kik azt hiszitek, hogy Nagy Pálnak elvei vagy szándokai változtak volna.

Nagy Pál jellemében onnan látszik a következetlenségeivel politikai rendszerében a természetszerű kifejlődésnek helyet nem engedett, s az ó magyar alkotmányt nem mint folyton alakuló életművezetet, hanem mint az élet változásain kívül helyzett művet, mint bevégzett tényt, tekintette. Azonban e felfogás s azon korlátok, melyek közt ő a magyar állapotokra nézve rendszerét összeállította, lángeszének nem felelnek meg; honnan szelleme örökös harczot folytatott önmagában azon rendszer ellen, de nem volt képes őt abból kiszabadítani.

E benső meghasonlás következtében Nagy Pál később, a körülmények bonyolódásai közt, a magyar alkotmány összegét illetőleg mint conservativ, a magyar állapotok egyes ágazataira nézve pedig mint reformer állott a magyar közéletben. S e szerint minél állandóbb volt rendszerében, annál inkább változott színben kellett utóbb az átalakulás időszakában feltűnnie.

Nagy Pál mindenkor teljes politikai őszinteséget és becsületességet mutatott. Soha sem leplezte magát, tetszett, nem tetszett, a milyen volt. Sőt mindkét irányban, melyeket érinténk, külszínén élesebb volt a kinyomat, mint személyességének bensejében, mi annál inkább feltünt, mert természetszerű, lélektani viszhatásánál fogva minél merevebbnek mutatta magát az egész kiváltságos magyar alkotmány fentartására nézve, annál élesebben harczolt annak részletei ellen, s más részről minél szenvedélyesebben támadta meg a kiváltságos visszaéléseket és kormányzati fonákságokat, annál inkább erőlködött az egésznek fentartásában, mintegy menteni akarván ily módon önmagában szellemét rendszere, s viszont rendszerét szelleme előtt, mindenben, a mire nézve egyik a másikkal összeütközött.

Nagy Pál 1777-ben született. Ifjusága kissé zajos volt. S nem hajolván meg se atyja, se nagybátyjának, Nagy József kir. személynöknek komoly tekintélye előtt, nem akart hivatalt vállalni. Szelleme függetlenségre ösztönözte, s a magyar közélet pályájára vezette őt. Sopronmegye gyűlésein kezdett szerepelni. Csinos alakja, modora, igénytelen, könnyűded magaviselete, tetszetős társalgása, élénk véralkata, tűz-esze és nyelve igen érdekes jelenetté tették őt. S mindezen tulajdonait, főleg az akkori ízlés előtt, emelte bizonyos katonai színezet, melyet 1797- és 1805-ben a fölkelősereg táborozásai közt sajátított el. S a megnyerő lovagias külsőhez ritka szónoki tehetséggel ajándékozta meg a természet. Csoda-e, ha ekkép már első föllépése nagy figyelmet s nem kevés rokonszenvet ébresztett iránta?

Akkor még tisztán követhette szellemét. Védelmére kelt minden elnyomottnak. Szóvivője lett a jobbágyságnak az úrbéri visszaélések ellen, melyek ama szomorú mondásnak: «lusimus Mariam Theresiam» még szomorúbb magyarázatot adtak. Védője lett az adózó népnek gonosz adórendszerünk még gonoszabb alkalmazása ellen. Oltalmazta a köznemesség befolyását és tekintélyét azok ellenében, kik az «una et eadem nobilitas» értelmezését csak papiron szerették. Védte és valósítani igyekezett a megyei rendek jogait a tisztviselők, s ezek visszaéléseit pártfogoló hatalmasok ellen. Óvta a megyei önállást a bureaukratia sorvasztó hatalmaskodásaitól. S felszólalt az 1791: 10. és 12. törvényczikkek mellett, valahányszor a kormány ellenkező törekvései fölriasztották a nemzetet.

Természetes, hogy ritka tehetségeinek ily működése mellett csakhamar annál nagyobb figyelem, ragaszkodás, tisztelet és bizalom támadt Nagy Pál iránt, minél ritkább s meglepőbb volt e bátor föllépés akkor a megyékben. A sopronmegyei nemesség annálfogva egyhangúlag követnek választotta őt az 1807-ki országgyűlésre.

Ez országgyűlés időszaka nem volt kedvező a népszabadság s polgári jogok elveinek életbeléptetésére. Az 1789-diki elvek, melyek 17 év előtt szent fényben ragyogtak, megtagadva, eltorzítva, ellenséges színben, értelemben tüntek immár fel, nemcsak a kiváltságos osztályok szemüvegén által. Nem előhaladás azon elvek zászlója alatt, hanem védelem ellenök - volt az általános jelszó. Különösen hazánkban, hol azon férfiak közül, kik az 1790-diki országgyűlésen megpendűlt eszmék és szándokok szóvivői voltak, az akkori irányban működő egy sem maradt a közélet színhelyén. Elhallgattak, vagy más, ellenkező ösvényre tértek. Maga az ausztriai császárságot alkotó okirat is alig foglalkoztatta a közfigyelmet a hazában. Az 1807-diki országgyűlés mindazáltal magát ily körülmények közt is megkülönböztette. Nem kis fontosságú tényezők voltak e részben Nagy Pál szónoklatai. Nem volt ugyan eszében senkinek a kiváltságos alkotmány alapjáról tovább lépni s szűk korlátait tágítani; Nagy Pál mindazáltal szabadon mozoghatott, midőn példáúl a kormány hibái és mulasztásai ellen hevesen és merészen kikelt. S nemes tűzzel emelt szót már akkor, első közöttünk e században, a nép milliói terhének enyhítése és állapotuk javítása mellett. Azonban kora nem értette meg őt. Mikor egy ízben megpendítette, hogy a nép millióinak állapotáról is kellene gondoskodni: «non stultiset» felkiáltással szakasztották félbe szavait. Kétségtelenűl nem bátorító jelenet a nép érdekében az átalakulás munkája megkezdésére, s talán ez és hasonló esetek erősítették meg Nagy Pálban a hitet, hogy a politikai működés «az ősi alkotmány épségben tartása mellett» találhat csupán Magyarországban utat és módot. S aztán rendszere is e szerint alakult.

Nagy Pál szónoki tehetsége különben ez országgyűlésen rendkívüli tetszésben és hatásban részesült, mely aztán egész politikai pályáján kisérte. Szónoklata egészen sajátságos volt, s a mint egészen önmagából fejlődött, úgy nyelvet, képeket, indokolást, mindent magából a szőnyegen forgó tárgyból merített és ismét minden felvilágosítást és elragadtatást, meggyőzést és nevettetést, a fenforgó tárgyra tudott mindig visszavezetni. Henye fejtegetésekben, ömledezésekben soha sem tévelygett, és azok által nem vesztette vagy halaványította el tárgyát. Beszédének sebes folyama szikrázó, lángoló, sújtó, elragadó volt. Hatása nagy, többnyire általános és az ülésen túlterjedő, igen sokszor állandóan fenmaradó a közvéleményben és szellemben. Erőteljes kifejezéseit Kossuth is gyakran idézte szerkesztősége kezdetén. Nyelvtannal nem sokat törődött. Azonban miként a dunántúli szókiejtést talán ő tartotta meg legsajátságosabban, úgy azon vidék népe beszédmódjának legszabályszerűbb rendszere beszédében némileg pótolta a tan ismeretét. Szava igen átható s még sem kellemetlen. Melle erős, tüdője fáradhatatlan. Taglejtése tetszetős, minden mesterkedéstől teljesen ment. Majdnem mozdulatlanúl beszélt, csak arczkifejezése kisérte s élénkítette még inkább szónoklatát. Többnyire rögtönzött; de ha készült is valamely tárgyban, az rendesen abból állott, hogy a mint történetesen kisebb-nagyobb körökben találta magát, a szőnyegre hozandó tárgyról ismételve beszélgetett s mindinkább neki hevülve, élénk eszméi ömledezésének engedte át magát. Ezt örömest tette s őt is örömest hallgatták. Sokszor sajátságos ötletei voltak, melyekkel mintegy lesújtotta a vitatás tárgyát. Néha torzképekkel is élt, de sajátságos modorával azokra nézve is ki tudta a komolyabb ízlésü szónoki birálatot is engesztelni. Így példáúl, midőn egy alkalommal, ha jól emlékszünk, az 1839-diki országgyűlésen, a latin nyelvet erőszakoló kir. válaszról volt szó, Nagy Pál tüzes beszédét egyszerre félbenszakasztá és egy kis szünet után kérdé: «de hát mit tesz a kormány, ha nem akarunk, nem tudunk deákul szólani? katonákat küld a deák nyelv védelmezésére?» s arczához kapván, mint puskát, a kezében levő tollat, az átellenében ülő Borsiczkira czélozva, rákiáltott: «scis-ne latine?» s a tárgyat sajátságosan magyarázó arczkifejezéssel és taglejtéssel, kitörő taps és éljen között, leült. Azzal vége lett a vitatásnak. Senki sem védte többé a leiratot.

Kitünő volt még Nagy Pál szónoklatában, hogy a legnagyobb indulatban sem vétett az illendőség szabályai ellen, s személyeskedésre inger sem mutatkozott benne. Az ellenében tett kifakadásokra sem igen válaszolt, s ülés után alig gondolt rájok. Nem volt parlamenti haragtartó. Ha pedig volt eset, midőn a nemzeti közvélemény itélőszéke elé idézte, s mintegy fensőbb erővel vonta az embereket, mint például 1825-ben az 1823- és 1824-ben működött királyi biztosokkal tőn: nem mint megtámadó vagy vádló, hanem mint biró tünt fel, kinek ellenében nem a megsértettnek, hanem az elitéltnek érzése fogta el a bünhödőt.

Nagy Pál azonban nemcsak szónoki, hanem államférfiui általános elismerést szerzett már az 1807-diki országgyűlésen. Egész készültsége pedig, iskolai tanulmányain kívül, csak némi encyclopædikus töredékes olvasmányból állott, s abból, a mit az akkori magyar publicisták és hivatalnokok néhány jelesebbjeitől tanult, gyakori érintkezése közben. Azonban eleven, gazdag eszmeforrásai, éles értelme, villámsebes észjárása, oly szerencsés, mint merész elemező, alkotó és következtető tehetsége, mély belátása, ösztönei, sejtelmei sok részben pótolták a tanulmány hiányát. Nagy Pálnak kitünő tulajdona volt bizonyos képesség és könnyűség, csekély segédeszközökkel aránylag sokat és meglepőt hozni létre s aztán mindent, a miről rendelkezhetett, azonnal czélra és eredményre felhasználni. Nagy Pálnak, hasonlattal élve, mintha csak egy forgács kellett volna, hogy teremtő lelke abból azonnal egy fát idézzen elő, s egyszersmind belőle Isten tudja minő művet is állítson ki haszonvételre. Az akkori öregebb dietálisták nem kevéssé voltak meglepetve, midőn Nagy Pál sokszor ugyanazon dolgokról, a mikről egy nappal előbb alig volt ismerete s tudakozva beszélgetett velök, egészen otthonosan, a dolog velejére hatva, és új, gyakorlati felfogással szólt másnap az ülésben. A kik tegnap ő előtte magyarázták a dolgot, kénytelenek voltak megvallani, hogy ma tőle tanultak igen sokat.

Különösen a magyar nyelv és nemzetiség melletti buzgólkodás volt egyik fővonása, sőt alkatrésze kezdet óta folytonosan Nagy Pál egész politikai működésének. Rendkívüli s maradandó benyomást tőn országgyűlésen kívül is azon felszólalása, melyben a magyar nyelv iránti kötelességeink fontosságát kiemelvén, a nemzetiséget az alkotmánynál is fensőbb tekintetűnek mondotta. Az elveszett alkotmányt, úgymond, visszaszerezhetni, de a nemzetiséggel elhal a nemzet is.

A nemzetiség ügyén kívül a monarchiának zavarodni kezdő pénzügyi állapota volt főbb tárgy, a mit szónokunk már 1807-ben megragadott. Minden pénzügyi iskolázás vagy tanulmány nélkül az egyszerű józanész okoskodása s az ép értelem felfogása nyomán, már akkor kijelölte Nagy Pál az ösvényt, a melyen a következő országgyűlések is megmaradtak. Így az 1825-diki hongyűlés, hol szintén ő volt egyik szóvivő azon állapotok még kimerítőbb előterjesztésében és kifejtésében. Az általa kijelölt ösvényen az ország az 1811-diki pénzügyi csapásnak talán leggonoszabb következményeit elhárítá vala, ha főtörvényszékeinkben az erős lélek, a birói méltóság és függetlenség érzete nem hiányzik.

Szót emelt végre Nagy Pál 1807-ben a birodalomnak Francziaországgal való viszonyairól is, melyek mindinkább fenyegető alakot vőnek azon időben. Jeles szónoklatának azonban nem lett várt eredménye. Az országgyűlési közönség felhevült egy pillanatra; s a szónok Bécsbe idéztetett «ad audiendum verbum regium».

E körülmény nem szüntette meg a kormányfőnökök igyekezetét, Nagy Pált közhivatal vállalására birni. Nem sikerült, bár akkor még nem ütközött meg a közvélemény, ha azok, kik a kormány irányát s eljárását ostromlották, országgyűlés végével alkalmazást nyertek a kormányrendszerben, a mely semmit sem változott, mióta ők kárhoztatták. Nagy Pál országgyűlés után haza menvén, egyszerűen folytatta Sopronmegyében a mintegy tulajdonává vált népszószólói szerepet.

Ez időtájban írta Berzsenyink, ismeretes ódáját Nagy Pálhoz:

Már midőn a föld letapodva hódol,
S Róma felséges géniussza eltünt,
Mintegy őr Cato feded a világot
          S mennyköveket szórsz.

A köz embernek neve vész magával:
Kincs, kevély márványpaloták homályba
Dőlnek, elmulnak s heverő uroknak
           Híre enyészik.

A derék nem fél az idők mohától.
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
          Századok áldják.

Láttalak fényes hadi öltözetben,
Látlak országunk ragyogó gyűlésén:
Ott merő Hectort s Kinizsit mutattál:
          Itt Cicerónk vagy.

Ősz atyáink közt, fiatal korodban,
Pálmaágakkal koszorús fejedre
A kitündöklő magas elme s lélek
          Égi sugárt vont.

Nagy, midőn tündér paripádra szöktél,
Nagy, hazánk kormányvezető tanácsán.
Itt az érdempolcz, ez az égnek útja,
          S régi magyar disz!

Azonban következett az 1811-ki országgyűlés. A királyi meghivó levéllel együtt Sopronmegye főispánjához ez alkalommal felső rendelet érkezett, hogy akadályozza Nagy Pál követté választását, ki már azért is gyanúsnak mondatott, hogy kormányhivatalt vállalni nem akart.

Szónokunk ez időben, népszerűsége tetőpontján, bizonyos volt, hogy számos, tekintélyes rokonai, barátai, insurgens pajtásai s az őt bálványozó nemesség ragaszkodása mellett, a főispán ellenére is megválasztatik. Mindazáltal, mihelyt Eszterházy herczeg bizalmasan tudatta vele a felső rendeletet, azonnal önként visszalépett. Mely adat eléggé bizonyítja, hogy Nagy Pált politikai pályáján se ambitio, se más mellékes czélok nem vezérelték. S hogy Sopronmegye közönsége azt tenni engedte, onnan van, mert még ugyanaz a szellem, ugyanaz a nézet uralkodott, a mely tíz évvel azelőtt eltürte, hogy egy, az 1796-diki országgyűlésre már megválasztott követet, midőn Pozsonyba érkezett, a királyi személynök, az udvartól vett utasítás szerint, mint «non gratam personam» könnyű szerrel haza küldjön.

Jöttek az 1822-24-ki események. Országgyűlésen kívül adót és ujonczot követeltek a megyéktől. Nagy Pál erélyesen működött, hogy megyéje, Sopron, az alkotmány védői közt foglaljon helyet. Kimondák, hogy a felső rendeletek egyaránt sértik a törvényt és alkotmányt. S kifejezék azok ellenében mintegy jelképileg a negativ ellenállást, azonban az erőhatalom alkalmazásának szintén jelképes kijelentésére teljesítették a törvénytelen parancsokat.

Az alkotmányos élet történetébe tartozik bővebben kifejteni, minő változást idéztek elő az érintett események a közszellemben. S e szellem megtestesítésére nézve sokat köszönhetni azon udvari rendeletnek, mely az úgynevezett kis nemesség részére az egyenlő személyes szavazatjogot a megyékben biztosította, mondhatni, gyakorlat ellenére megadta. Sopronmegye sem volt már 1825-ben oly engedékeny, mint 17 év előtt; s megelőzve minden főispáni vagy más részrőli mesterkedést, Nagy Pált azon országgyűlésre követnek kikiáltotta, még mielőtt a királyi meghivó levél felolvastatott volna. Ez országgyűlésen Nagy Pál ugyanazon nézettel és szándokkal jelent meg a magyar állapotokra nézve, s ugyanazon kedvességben a közönség és országgyűlési tagok előtt, a mint az 1807-it elhagyta. De az 1825-ki hongyűlés vége, nem ugyan politikai elveire s irányára, hanem népszerűségére nézve igen változott állásban találta őt. Jellemző mind Nagy Pál politikai működésére, mind a magyar állapotokra nézve, hogy Nagy Pált épen a kiváltságos állapotok vakbuzgó pártolói, vagy azoknak leple alatt más czélokat vadászók támadták meg.

De lássuk a tényeket.

Mint latin elődeink kifejezték: «de obvallanda constitutione» folytak a viták. Nagy Pál az alkalmat ismét fölhasználva, újólag szót emelt az alkotmány sánczain kívül álló nép mellett, megemlítette ugyan, hogy az engedményt «az ősi alkotmány épségben tartása mellett» kell adni: mindazáltal ismét felzúdultak az országos rendek, s a szónok szavait félbeszakítva, csoportosan odahagyták a termet is. Azonban épen ez ingerültség mutatta, hogy most nem hangzottak el nyomtalanul Nagy Pál szavai, mint 1807-ben. Akkor a «non stultiset» felkiáltással vége lett mindennek, senki sem bajlódott többé az «eszelős» indítvánnyal. 1825-ben már mérges gyanusítások keletkeztek az alkotmány felforgatója ellen, s vitatás között naponként terjedett, erősödött a közvéleményben az eszme, mely 1848-ban épen azért ülte oly föltétlen győzelem diadalát, mert a kik a kiváltságos alkotmány sérelmei mellett küzdöttek, idején hallani sem akartak azon socialis állapot sérelmeiről, a melyben Magyarország népének nagy része sinylett. Az annyira féltett «ősi alkotmány» fentartására csak egyetlen mód volt, az, a melyet Nagy Pál kijelölt: megszüntetni a kiáltóbb visszaéléseket s megadni a népnek mindazt, a mit az alkotmány korlátai közt megadni lehetséges volt. Akkor kedvezőbb volt erre nézve az időszak, mint a következő évtizedben, könnyebben lehetett volna a magyar nemzetiségnek is a magyar intézményekben és mellett szélesebb alapot szerezni. A kormány akkor még nem tekintette elleneinek a jobbágy pártolóit, mint 1834-ben; sem a nemesség adózását a democratia fenyegető jelenségének. Azon udvari rendelet, mely a kis nemesség szavazatjogát biztosította, egészen más czélzatokat gyaníttatott a kormányban, mint később nyilatkozott a magyar állapotokra nézve.

Az országos rendek azonban maradtak kizárólag a védelem terén. Csak Nagy Pált késztette szelleme, a védelem terén túl, harczot folytatni azok ellen is, a kik magoknál a kiváltságoknál is kiváltságosabb szelleműek voltak. S ezeknek kifakadásra bő anyagot nyújtott azon országgyűlési határozat is, mely az úrbéri nemességet adó alá rendelte iratni. Tudva van, hogy ennek létrehozása leginkább Nagy Pál érdeme. E tárgyban ő minden szónoki és államférfiui tehetségét s személyes befolyását felhasználta. Azonban talán maga sem tudta, s még az 1832-diki országgyűlésen sem hitte, minő következményei lehetnek e határozatnak, a melyet ő csak «az ősi alkotmány épségben tartása mellett» akart életbe léptetni, s a mi által csak egy visszaélést gondolt eltörleni. A csekély anyagi eredménynek azonban nagyok lettek szellemi következményei. Egyesülvén ez által a nagyszámú úrbéri nemesség érdekben és követelésben, az adóügyre nézve, a többi adózókkal, sőt a visszatorlás vágya által is ingereltetvén, út nyilt ekkép a közös adózás elvének. Az adómentességben megtört az «una et eadem nobilitas» eszméje, s csak a közös adózásban lehetett ismét helyreállítva. E körülmény diadalt szerzett volna immár a közteherviselésnek az 1848-ki tavasz eseményei nélkül is. S a nemesség között visszaállított egyenlőség egybeolvasztotta volna összes népét nagy Magyarországnak. A későbbi események megmutatták, hogy e kérdésben Nagy Pált szelleme, nem sejtett czél felé, túlragadta rendszere szűk határain.

A kezdeményezők közös sorsa. Hová ragadta Francziaországot a mozgalom, melynek Mirabeau határt vélt szabhatni? S a reformatio mennyivel ment túl Luther szándokain?

De fogják fel a történet fonalát, hogy egészben álljon előttünk a jellemrajz, melyet az életrajz adatai fűznek egy egészszé.

Az 1825-ki országgyűlésen csak előbbi politikai szerepét folytatta Nagy Pál, mindig fényesen. Védte egészben a magyar kiváltságos alkotmányt s egyes ágazatokban élesen támadta meg az ősi rendszer kinövéseit, visszaéléseit. Ő eszközölte leginkább, hogy ez előleges sérelmek összeállítva hozattak a nemzet elé. Mint láttuk, a pénzügyi viszonyokban készült fölterjesztéseknek ő volt leghatályosabb szóvivője. S elragadó szónoklatai a magyar nyelv mellett lelkesedést ébresztettek az egész hazában. Máig is él közöttünk azon benyomás emlékezete, melyet e szónoklatok idéztek elő. «És ezért - írja Széchenyi a Kelet Népében - adjuk meg, mi az Istené, de adjuk meg azt is, mi e nagy hazafié, ne tagadjuk meg tőle azon babért, melyet érdemle; hiszen nemzetiségünk megmentésében ő az első bajnok, s mely babér, ha ő többé nem lesz, bár akarjuk, bár ne, még akkor is fog zöldelni halántékai körül, mikor annyi közülünk már rég elfelejtve s örökre elsülyedve lesz a néma idők tengerébe.» Egy kerületi ülésben, midőn szónokunk a nemzet nagyjainak hatalmas beszédében szemökre hányta a nemzetiség iránti részvétlenségöket, az idézet sorok írója, gróf Széchenyi István, épen Nagy Pál háta mögött ült. S talán e beszéd lelkesítő szavainak is volt némi része a nemes fölindulásban, mely az átvillanyozott közönség éljenzései közt megvetette a magyar akadémia alapját. Széchenyi a kerületi ülésben rendkívülileg szót kért, s akkor tette rögtönözve ajánlatát, a mi aztán több lelkes követőre talált.

Az elszórt magvak érlelésére kedvező lett az európai időjárás.

Az 1830-diki országgyűlés nagyszerű események tanúja volt. A párisi napok és a lengyel fölkelés, itt-ott mutatkozó eredményeikkel, országos embereinkre, úgy látszik, erős benyomást tőnek. Meg fog-e állhatni a régi magyar alkotmány, ha a mozgalom tovább terjed? és mi minden szolgáltathat most annak terjedésére hazánkban is alkalmat, anyagot? E kérdések komoly alakban merültek föl Nagy Pál lelkében is, s még óvatosabbá, rendszeréhez még inkább ragaszkodóvá tevék őt. Ugyanazon szellem ragadta meg lelkét, melylyel Pitt és Anglia több államférfiai nem kedvezőnek tartották az 1789-diki forradalom időszakát, reformokra nézve, saját országukban.

S ugyanakkor egy más körülmény is adta elő magát, nagyfontosságú azáltal, mivel a magyar viszonyok alakulására, s az országgyűlés irányára nézve nem csekély befolyást gyakorlott.

A magyar közdolgok vezetői, s ezek közt Nagy Pál is, az uralkodó hangulatában s környezete egyéniségeiben kedvező alkalmat véltek találni, hogy a kanczellár által a magyar érdekeknek az összes monarchia tanácsában és politikájában addig nem bírt befolyást és nyomatékot szerezhessenek. E tekintetben azonban szükségesnek látták, hogy a kanczellár, gróf Reviczki, a nemzet és különösen az országgyűlés által felkarolva, segítve s hatásban erősítve érezze magát; s egyszersmind az uralkodó is azonnal láthassa jó következéseit a magyar párt iránt tanúsított hajlamának. Innen van sok részben az európai események által meghatott 1830-diki országgyűlés rendkívül óvatos magatartása, s hogy ámbár az akkori viszonyok merészebb reményekkel látszottak biztatni, a többség, s annak élén Nagy Pál is, jónak látta a magyar izenettel s a «cognita necessitas» elvének kimondásával beelégedni.

Így aludt el az 1830-diki ébredés. S a kedvező alkalom mulasztásait boszulták meg az 1848-diki események.

A Reviczki egyéniségbe helyzett reményeknek is egészen más eredménye lett, mint a mit vártak. József nádornak a nevezett kanczellár iránti féltékenységét s neheztelését az érintett tervek komolyabbá, ingerültebbé tették. Innen nyilt egyenetlenség, határozott ellenkezés származott. S a nádor és kanczellár közti meghasonlás viszálkodássá fajult később a kormányszékek, Buda és Bécs, a helytartótanács és udvari kanczellária között. Így különösen a cholera iránt tett rendkívüli intézkedésekben.

E viszálkodás, mely aztán a megyékben is országszerte nyilván mutatkozott, a szabadelvű párt alig remélhetett megerősödésére vezetett. A két kormányszék ellenkező rendeletei közt majd egyik, majd a másik segedelmével, itt és amott, sikert szerezvén törekvéseinek, ez által önmagához bizalmat, s működésében alapot, tekintélyt és követőket nyert.

Tanait pedig az országos rendszeres munkálatokból merítette.

Már 1790-ben neveztettek ki országos bizottságok ily rendszeres munkálatok készítésére. Az akkori reformtörekvések ez által elégíttettek ki. 1827-ben ismét újabb küldöttségek bizattak meg, s 1832-ben már kilencz országos munkálatban rendszeresen tárgyalva volt minden országos érdek. A nádor a törvényhatóságok vizsgálata alá terjesztette az országos választmányok javaslatait. E mellett az érintett munkálatokat nagyszámú példányokban kinyomatva, mindenkinek könnyen megszerezhetőkké tette. Addig nem tapasztalt terjedelemben adatott át minden a nyilvánosságnak. A kanczellár hivei onnan magyarázák ez eljárást, mintha a nádor oly lökést kivánt volna adni a magyar politikában a közszellemnek, a mely mellett a kanczellár a jövő, előre alkotónak hirdetett országgyűlésen az akkori bécsi politika ellenében meg ne állhasson. Nem vizsgáljuk ez állítás alaposságát. Csak a tényt említjük, hogy a többször érintett rendszeres dolgozatok a megyék választmányaiban, közgyűlésein, többször átvizsgáltattak, s így az egész magyar politika nagyobb készülettel és élénkséggel, mint várható volt, fölvétetett, megvitattatott és tárgyaira nézve úgy hozattak követutasítások, s több megyékben ezek is sajtó útján közrebocsáttattak. Könnyen átlátható, hogy a magyar viszonyok rendszeres nyilt kitárása okvetlenül felkölthette a reform szellemét és a javitási vágyat, főleg midőn, úgy szólva, mindenki fel volt hivatva, minden részletben itéletet mondani s javaslatot készíteni, s midőn mindenki azon törekedhetett, hogy a megyegyűlésen saját véleményét és szándokát a törvényhozásban utasító végzéssé emelje.

Nagy Pál semmi részt nem vőn azon munkálatok előkészítésében. Akkor még ez elnök nevezte ki az országos bizottságokat, s a nádor az 1827-diki országgyűlésen Nagy Pál nevét ama rendszeres munkák készítői közül kitörülte. Nem tudjuk, Nagy Pál rendszerét féltette-e a magyar állapotok oly teljes, általános, kimerítő elemzésétől; vagy a magyar politikai rendszert féltette Nagy Pál szellemétől, mely oly gyakran kitört elmélete szűk korlátaiból? Elég az hozzá, hogy Nagy Pál a porták országos összeírásával töltötte idejét, míg más, országos és nem országos embereink agyában a reformkérdések egész serege forrongott.

Így történt, hogy Nagy Pál váratlanul lepetett meg a gyors nemzeti ébredés által, a mely egyszerre más tért nyitott, más czélokat jelölt ki a magyar közpálya férfiainak. S ha 1825-ben az ősi alkotmány túlkonservativ hívei által gyanusíttatott, most más oldalról keletkeztek vádak ellene. Politikai színváltoztatást vetettek szemére; holott csak körüle változott a világítás, a melyben feltünt. A szemüveg lett más, melyen keresztül birálták; ő ugyanaz maradt, a ki azelőtt volt.

Alkalmas anyagot nyujtott a rövidlátóknak gyanúra azon körülmény, hogy Nagy Pál csak kevéssel azelőtt neveztetett ki gróf Pálfi Ferencz zárgondnokának. E kineveztetésben az apostasia jutalmát tekintették. Nem jutott eszökbe, hogy ha politikai működését Nagy Pál áruba akarta volna bocsátani, nem egy zárgondnoksággal kezdte és végezte volna hivatali pályáját. Ez állásra ő, mint gróf Pálfinak barátja, pártfogója, neveztetett ki. Ő volt ugyanis, ki az érintett zár gondnokai s a kanczellária e tárgyban tett intézkedései ellen 1825-ben legerősebben kikelt. S azért kineveztetése Pálfi részére némileg elégtételül tekintethetett. Ha Nagy Pál a közéletet jövedelmi forrás gyanánt kivánta volna használni, nem akkor tette volna ezt, midőn büki jószágának igen kedvező eladása őt vagyoni állapotára nézve sokkal jobb karba helyezte, mint azelőtt volt.

Tartoztunk e megjegyzéssel Nagy Pál politikai jellemének. Kétszínűség soha sem volt sajátja; csak szellemének nem engedte azt az emelkedést, azt a magasabb röptet, melyet a közönség oly fényes múlt után nem ok nélkül várt volna.

Az 1832-diki országgyűlés emberei ezt máskép fogták fel. Gúnyiratokban és nyilván gyanúsították; s mint Kölcsey naplója mutatja, még a legjobbak sem hozák tisztába magok előtt Nagy Pál politikai jellemét, mely szerint visszaéléseitől megtisztíthatni vélte az ősi alkotmányt, a nélkül, hogy átalakíttassék.

Nem volt ő Mirabeauja Magyarországnak, miként a magyar föld nem Francziaország. Mirabeau forradalmi szellem; Nagy Pál csak conservativ reformer. Mirabeau hangosan hirdette: hogy a kiváltságok elenyésznek, de a nép örök. Nagy Pál rendszerében az ősi alkotmány, a rendi szerkezet kiváltságos alapját szentesítette az idő. Mirabeau philosoph és államférfiu, Voltaire a politikai szószéken. Nagy Pál philantrop inkább, mint philosoph országfi; egy nemesszívű lovag a középkorból, kit hajlama, sejtelmei, lánglelke olykor messze jövendő felé ragadtak. Igazságot kért nem egyszer a népnek; igazságot a kiváltságok fentartása mellett. Jog és igazság nem egy jelentésűnek látszott politikai szótárában. Óhajtotta, hogy a nemes is viselje a közterheket, de elkülönözve az adózó nép terheitől. Óvakodott, nehogy a polgári társaság külön osztályának válaszvonalai összezavartassanak. A jobbágyság úrbéri érdekeit senki sem védte lelkesebben. Egyike volt azoknak, kik ez ügy sorbeli elsőségét a leghatalmasabban segítették kivívni; s aztán sem volt egyetlen követ is, a ki szakadatlanabb figyelemmel és igyekezettel, minden szónoki és államférfiúi tehetségének mintegy szenvedélyes összepontosításával kelt volna föl mindenben a jobbágyság ótalmára, a földesúri visszaélések ellen. De a «jobbágy» és «földesúr» megmaradt mindenkor Nagy Pál politikájának változhatlan rendszerében. Azonban, ha jobbágyot akart Nagy Pál, akarta azt a legjobb, legbiztosabb s a legszabadabb állapotban, s viszont midőn földesurat akart, nem akart a jobbágyság kizsákmányolására felszabadított hatalmaskodót. Példák erre az akkori ötödik és nyolczadik úrbéri czikkelyek. Midőn tudniillik a jobbágyok személyes biztosítását tárgyaló törvényczikk elesett, Nagy Pál leghatályosabb részt vőn egy csak néhány követből álló tanácskozmányban, melynek, a királyi válasz szavait ügyesen fölhasználva, azon elesett nyolczadik czikk lényegét, az ellenfél nagy meglepetésére, mégis sikerült az úrbérbe beszőni. 1834. év decz. 10-én tartott roppant hatású beszédében pedig hatalmasan védelmezvén a jobbágyság érdekeit, egyszersmind visszautasította a ráfogást, mintha a régi magyar alkotmány tiltaná a jobbágynak szabad alku mellett az örökmegváltást. Ez alkalommal mondá az ősi alkotmány fentartása tekintetében mintegy látnokilag Horáczczal: Injurioso ne pede proruat stantem columnam, neve populus frequens cessantes ad arma concitet, imperiumve frangat.

A vallásügyben is igazolva látjuk Nagy Pál érintett jellemvonását. Kevesen voltak, a kik az egyházi hatalom visszaélései ellen élesebben keltek ki, mint épen ő, s a vallásügy tárgyalásában az 1832-diki országgyűlésen részvétét csaknem egészen megtagadta. Óhajtotta ugyan ő is, mint bárki más, a lélekismeret szabadságát, de nem oly módon, oly utasítások mellett, s nem oly alapelveken, a melyeknek alkalmazásától végeredményben a kiváltságos állapotot féltenie kellett.

E féltékenység mellett, mely különben szabad röptű szellemét a kiváltságok keskeny láthatárán túlröpülni csak ritkán engedte, nem kis szerencsétlensége volt, mint államférfiúnak fentebb érintett szokása, miszerint csak önmagából szeretett meríteni. A világtapasztalást, az emberi ismeretek, tudományok előhaladását, s az események és dolgok alakulását figyelemmel nem kisérte. A fejlődő korszellem nyomai nem igen voltak ő rajta észrevehetők. Igen keveset forgatta az érintett országos munkálatokat is. Honnan ugyanazon rendszerrel, szándokkal, nézetekkel jelent meg az 1832-diki országgyűlésen, minőkkel az 1807-kiről távozott. Az idők azonban nagyon változtak. Az ősi rendszert istenítő elvet: «extra Hungariam non est vita» már akkor az országgyűlési ifjúság a szinházban is kifütyölte. Általános volt a reformok utáni vágy.

Ennyire változott körülmények közt természetes, ha Nagy Pált is elhagyta a népszerűség. Állása, viszonya követtársai irányában mindig feszültebb lőn. Politikai elveit, czéljait mindenfelől túlszárnyalták az újabb eszmék, s szelleme sehogy sem találta föl magát azokban. Még nagyobb meghasonlásba esett kedélye. Elkedvetlenült s végre elhatározta magát teljesen visszalépni a politikai pályáról.

Bárhogyan vélekedjék valaki az iránt: vajon szabad-e ezt tenni hazafinak? az elismerést senki sem tagadhatja meg Nagy Pál utolsó föllépésétől az 1840-diki országgyűlés végén. A sérelmi bonyolódások veszélyeztették az országgyűlési tárgyalás minden eredményeit. Nagy Pál nem látván módját, hogy a baj kiegyenlítésére nézve Pozsonyban sikerrel valamit tehessen, Becsbe ment, s ott, több honfiak közremunkálása mellett, ő is minden tehetségét fölhasználta a politikai elitéltek megmentésére, a nélkül, hogy ezt, az ellene szórt gyanúsítások ellenében is, dobra ütötte volna.

Azóta Nagy Pál hiányzott hazánk közéletében. Olykori kifakadásai egy vagy más megyegyűlésen és magán körökben többnyire mindenik párt hibáinak felhordásából, dorgálásából állottak. Ki fogja mondani, hogy ez eljárás folytatása volt volna Nagy Pál politikai szereplésének?