Női arckép a nyolcvanas évekből
Várakozva állt, körötte pompa,
elborítva atlaszfüggönyökbe,
melyek az ál-szenvedélyek tompa
pátoszát göngyölték föl körötte;
lánykorából mintegy elsodorva,
most egy új asszonnyá ébred ő:
tornyos kontya fáradt és mogorva
búval tűnik el a sok fodorba
s őt vigyázza mindegyik redő,
hogyha vágyik, vagy tervez szegényke,
mint lehetne a világa más:
izgatóbb, valóbb, mint a regénybe,
végzetes, viharzó lángolás, ─
hogy legyen számára egy-egy emlék
s ellehesse az iskátulába,
illatokkal ringatgatva lelkét;
és a naplójába már ne kába
vágyat írjon, mely, míg rójja, gyenge
köddé olvad s szertefoszlik nyomba
s hogy egy rózsalevelet tegyen be
a nehéz, üres medálionba,
mely a mellét fekszi nappal-éjjel.
Hogy az ablakon át egyszer intsen
felgyűrűzött karcsú, kis kezével,
erre vágyik és más vágya nincsen.