Néva
Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván sápadt világgal ég a késő alkonyat —
nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
s fodrozza-bodrozza a síma habokat.
A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
mint hogyha a tavasz most ülné ünnepét;
lilálló ködbe van — mint néma, bús kísértet —
a háztető-orom s szikrázik szerteszét,
mint boa kígyózik az óriási part-fal,
pókhálóként remeg a kötél a hajón,
az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
s értelme lesz vele a formának s a színnek,
egyszerre felnyílik a titkok zára már.
A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
vad-szenvedélyesen s mégis barátian...
és azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
és e nagy éj ábránd — és minden, ami van;
várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
a gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
s gőzpáraként szálljon a bús magasba föl.