Népies politika
szerző: Radó Sámuel
- Válasz Ignotusnak. -
Kedves Ignotus! Soha a leghízelgőbb dicséret sem hatott rám oly melegen, mint az a komoly kifogás, melyet Ön a Nyugat legutóbbi számában az én Népies Politika című könyvem tendenciája ellen felhoz. Mikor Ön azt kérdi tőlem: mi köze Önnek ahhoz, hogy az arisztokrácia elvei feláldozása árán tartsa meg kezében a hatalom gyeplőit -, miért szolgál Ön az oligarhiának azzal a tanáccsal, hogy inkább tegyen engedményeket a demokrata eszméknek, semmint a hatalom polcáról leszálljon: akkor Ön e megjegyzésével elevenemre tapintott és saját belső sugallatomnak adta visszhangját.
Mert magam is éreztem a helyzet ferdeségét, hogy én, aki demokrata írónak vallom magamat, jó tanáccsal szolgáljak az ellenfélnek, holott ez a tanács a kellő autoritással nem bír és az őszinteség hiányának gyanújába is kever engem. Ezek a gondolatok már elejétől fogva fejemben kóvályogtak; mikor Ön ezeknek kifejezést adott, újólag számot vetettem állásfoglalásom indító okaival, s legyen szabad a Nyugat disztingvált közönsége előtt kifejtenem, milyen eszmemenet alapján kardoskodtam amellett, hogy az arisztokrácia ne vonja meg pártfogását a demokrata eszméktől, mert e támogatás által saját hatalmát támasztja meg s a nemzet érdekeit is szolgálja.
A kiinduló pont az volt, hogy a tulajdonképpeni arisztokrata-politika jelenleg súlyos válságba került. Arisztokrata-politikának nevezem pedig, eltérően a közönséges szójárástól, az úgynevezett nemzeti vívmányok és alkotmánybiztosítékok keresését, mint politikai főcélt.
Ez az irány látszólag a nép lelkéből fakad és a magyar szív legérzékenyebb húrjait rezdíti meg. De ez csak látszat. Az igaz, hogy ez a politika bizonyos nemzeti előítéleteket és hagyományos antipátiákat zsákmányol ki. A ceglédi piacon, minden program, melyben mint refrén a "Huncut a német!" csendül meg, színleg nagy tetszésre talál az úri és a paraszt nép között és bizonyos érzelmi közösséget állapít meg, sőt voksokat is képes szerezni. De az ilyen népszerű program, mely a magyar szabadság és függetlenség jelszavait csillogtatja, végeredményben csak az arisztokrata érdeket szolgálja s az oligarhikus hatalom javára válik.
Nem mondom, hogy valami pokoli machiavellizmussal főzték ki e téves és megtévesztő politikának tervét. A folyamat egészen önkéntelenül ment végbe.
Akármilyen problémát vetett fel a közélet, már az első stádiumban kisült, hogy a vezető osztály valamelyes érdekébe beleütközik.
A közigazgatási reformot nem lehet megcsinálni, mert a megyei famíliák állásait veszélyezteti és az uradalmak befolyását csökkenti.
Az adóreform csak úgy vált lehetségessé, hogy a latifundiumok érdekét teljesen kielégítették és amúgy is aránytalanul könnyű adóterhüket, melyet látszólag emeltek, valósággal csökkentették.
A választóreform odiózus és utópisztikus, mert a sok zsebkerület eltörlése az intelligencia befolyását csökkentené.
Gazdasági politikánk megfojtja a magyar ipar gyenge csíráit, mert a nagybirtok érdeke megköveteli az elzárkózást a Balkánnal szemben, mely iparunk természetes kiviteli piaca. Az igaz, hogy a tulipánmozgalom ezt a keserves helyzetet palástolni és a mágnásokat, mint az iparmozgalom védnökeit feltüntetni igyekezett.
A reform útja tehát minden téren el van zárva. Az arisztokrata érdek. azt mindenütt keresztezi és meghiusítja. Csak egy kicsinyke rés marad, mely a politikai temperamentumnak szabad lefolyást enged: ez a nemzeti hiúság legyezgetése. Itt az arisztokrácia bátran elöl járhat; itt nem kell féltenie befolyását és hatalmát. Ellenkezően, ha az önámítás és a mámorítá retorika talajáról a valóságra mennek át és Ausztriával vagy a dinasztiával összeütközésbe kerülünk: a nemzet ugyan megadja árát az e meggondolatlan háborúskodásnak, de a vezető osztály, mely a népjogért viaskodott és a harcban elöljárt, nagyobb presztízzsel kerül ki és minden áldozat. nélkül növeli befolyását, mely neki bőven kamatoz.
Ez a beállítás azonban mindig csak rosszmájú szószátyárkodás marad, amíg pusztán a liberális írók vallják ezt a nézetet. Azonban nagy fordulat állott be. Ez a bojkottált, nemzetellenesnek csúfolt felfogás a korona közelében is lábra kapott. Az egész vívmány-politikát úgy mutatták be az udvarnak, hogy az arisztokrácia, mely a politikai hatalmat monopolizálja, készségesen feláldozza a dinasztia, a monarchia és a dualizmus érdekeit, csakhogy az így szerzett népszerűség alapján kiváltságos pozícióját megtarthassa. A mellett meg teljesen hamis, hogy ez a politika valami különös. lelkesedést keltene. Senki sem áll az arisztokrácia háta mögött. A népet egészen más gondolatok és tendenciák mozgatják. Miután azonban a politikai gépezet az arisztokrácia kezében van, könnyen lehet azt a látszatot keltenie. mintha az egész nép az ő táborában volna és a vezényszótól, vagy az alkotmánybiztosítékoktól várná minden üdvösségét. Valójában ezek csak hangzatos jelszavak, melyeket mindenki helyesel, ha ez simán. megy és semmi áldozattal nem jár, melyektől azonban mindenki húzódik, ha a dolog komoly fordulatot vesz.
Ez talán nem egészen objektív bemutatása a politikai valóságnak, de tagadhatatlan, hogy az udvart ez a felfogás befolyásolja és irányítja. Így állott be az arisztokrata-politika csődje. Az udvar leküzdvén ősi hagyományait és arisztokrata-szimpátiáit, az oligarchiában látja az ellenfelet, hatalmi állásának megbolygatóját és az osztályérdeke által megtévesztett pártütőt. Ez a helyzet jogosulttá teszi a reményt, hogy ezentúl a demokrata eszméknek több tere nyilik és hogy politikánk az igazi szabadelvűség és liberális fejlődés medrébe fog terelődni.
A helyzet e kialakulása ugyan nem a polgári középosztály erőfeszítésének köszönhető, de azért a kényszer eléggé súlyos és az új irány feltétlen szüksége nyilvánvaló. Hiszen új áramlatok nem mindig a nyílt küzdelem eredményei. Némelykor egy rendszer saját igazságtalansága és abszurditása folytán dől össze és az új eszmék a bennök rejlő dinamikus erőknél fogva kerülnek felszínre, mint ezt a választó-reformnál is látjuk, amelyet még nehány év előtt az összes politikai tényezők egyértelműen lehurrogtak és mégis tudott magának helyet kivívni, anélkül, hogy ezt valamely párt győzedelmes felülkerekedésére vezethetnők vissza.
Az egyoldalú oligarchikus politika veresége tehát nem kevésbé súlyos azért, mert nem a zúgolódó polgárok serege idézte elő, hanem saját tehetetlensége és azon belső ellentmondás folytán roppant össze, hogy egyrészt a néptől ridegen elzárkózott, a jogkiterjesztői borzasztóan fázott, másrészt azonban a királyra éppen mint a tőle lenézett nép képviselője és szószólója akart nyomást gyakorolni.
Az arisztokrata jellegű koalíció már csak azért sem szerezhetett semmi nemzeti vívmányt, mert ő a király szemében abbeli illetékességét, hogy a nép milliói nevében szóljon, kétessé tette avval, hogy a királyt folyton a népjogok kiterjesztéséből származó roppant veszélyekre figyelmeztette. Miután a korona azt tapasztalta, hogy a koalíció fél a néptől, minden aggálya eloszlott arra nézve, hogy az állítólag a magyar nép nevében emelt követelések megtagadása reá nézve káros következménnyel fog járni.
A helyzet e megállapításában minden bizonnyal egyetértünk. De ennél a pontnál ezúttal elválnak útjaink.
Én nem tekintem elengedhetetlen feltételnek, hogy a demokrata eszmék demokrata vezérférfiak által valósíttassanak meg. Én teljes megnyugvássál fogadom el a születési arisztokrácia közreműködését a demokrata korszak inaugurálásánál. Meggyőződésem az, hogy az arisztokrata-származás nem akadály abban, hogy az ember teljes meggyőződéssel a demokráciához szegődjék és demokrata politikát csináljon.
Nem akarok történelmi példákkal előhozakodni, mert ilyenek tömegesen fordulnak elő minden korszakban. Nem szükséges arra emlékeztetni, hogy a francia talons rouges, miután nem tudtak XVII. Lajosnak udvarolni, benépesítették Napóleon, az "uzurpator" és a "lovasított Robespierre" előszobáit. És tudvalevő, hogy miután 1870-ben a köztársaság elkerülhetetlen lett, a volt royalisták, az antirepublikánusok és a konzervatívak alapították a harmadik köztársaságot.
Pláne minálunk a történelmi hagyomány tanúsítja, hogy a tizenkilencedik század elején a nagy reformok, az örökváltság; a jobbágyság eltörlése s a parlamentarizmus életbeléptetése a mágnásokat, a dzsentrit és a parasztot egy táborba egyesítette s a három osztály vezérférfiai vállvetve buzgólkodtak a nagy átalakulás létrehozásában.
De roppant érdekes, hogy nálunk mostanában politikai lehetetlenségnek tartják, hogy a főnemességi rangban levő politikus osztálybeli előítéletével szakítván, szabadelvű és demokrata eszméket pártoljon.
Ennek a jelenségnek különös lélektani megfejtése van.
A legújabb korszak a konzervatív eszméknek nagyon kedvezett. A szocialista mozgalom megrémítette a polgárságot, úgy hogy a hagyományos szabadelvűségről lemondtak és az arisztokrácia felsőségét elfogadták, nehogy a szocialista diktatúra alá kerüljenek. A polgárság minden rétegében konzervatív és arisztokrata politika felé hajlott. Hát még a vérbeli arisztokrácia! Ez az oka annak, hogy hihetetlennek tartják, hogy egy arisztokrata a szabadelvű haladás mellett foglaljon állást. Miután a demokraták is húzódtak a szocializmus táborába sereglett tömegtől, mennyivel jogosultabb ez az aggály a főrangú politikusoknál! A konzervatív áramlat az egész politikai tábort hálójába kerítette, s minden rend- és osztálybeli emberekből az Ordnungpartei blokkját forrasztotta össze. Csak a konzervatív az illiberális és arisztokrata eszmék által lehetett érvényesülni. Így lettek a vérbeli plebejus politikusok: Wekerle, Darányi és Szterényi a túlzó arisztokrata politika szószólói: "überarisztokraták". Kétséget nem Szenved, hogy olyan jelentős ember, mint pl. Apponyi Albert, más korszakban feltétlen szabadelvű politikát csinált volna, ahelyett, hogy egész élete munkáját annak szentelte, hogy nemzeti sallanggal felcicomázott retográd eszméket terjesszen a nép legszélesebb rétegeiben.
De ha valaki koncedálja is, hogy demokrata eszmék arisztokrata kezekben is érvényre juthatnak, még mindig hátra van egy meg nem fejtett rejtély és még mindig jogosult a kétely, vajon vérbeli plebejus-íróra tartozik-e, hogy ilyen felemás áramlatot előmozdítson, mely az eszmékre és az arisztokrata osztályra egyaránt kompromittáló lehet?
De ilyen átalakulás, mint amelynek szószólója szerepeltem, úgyszólván organikus jelenség. Sem Beaconstield nem vállalta szívesen a feladatot, hogy a tory-pártot nevelje és azt a radikális választójog elfogadására rábírja, sem Randolph Churchill nem alapította könnyű szívvel a negyedik pártot, a tory-demokráciát, minek folytán családjával és osztálytársaival meghasonlott.
Az előbb kifejtett helyzet mágnásainknál szakasztott olyan, mint az angol lordoké a fentemlített korszakban. De kételkedem, vajon ennek a helyzetnek megismerése világosan áll-e előttük? Ők még mindig azon rágódnak, hagy csak a korona hajlandóságán múlt a koalíciós aspirációk, mely a par excellence arisztokrata politika, sikere. Ha a korona engedékenyebb és kevésbé elfogult lett volna, ha az udvarnál a magyarellenes áramlatok felül nem kerekedtek volna, akkor szerintük még mindig a legszebb és legjobb koalíciós világban élnénk, és Andrássy, valamint Apponyi törekvése nagy diadallal végződött volna. Ez a nagy tévedés. Mert ha nem aránylag csekély számú oligarcha és annak segélycsapata és érdektársai, hanem az egész nép -, ha nem csak a szorosabb értelemben vett politikai nemzet szállott volna síkrá a nemzeti követelésekért: akkor a korona számára nem maradt volna más hátra, mint hogy engedjen.
De a kiváltságok osztály-politikája nem arathat nemzeti sikert. Az a politika, mely úgyszólván midig díszben, kócsagosan és sarkantyúsan lép fel, mindig üres dísz marad és örök meddőségre van kárhoztatva.
Erre a kíméletlen megismerésre azonban a legalkalmasabb az ellentábor embere, a plebejus író, aki rideg elfogulatlansággal tarthatja az arisztokrata elé tévedéseinek és a nemzeti átalakulásnak tükrét. Ez adja meg a plebejusnak a legitimációt ad personam. És semmi ellenszenv és osztálybeli előítélet, mellyel szavait fogadják, meg nem akadályozhatja, hogy az igazság végre utat ne törjön magának és az imént vázolt alakulás lehetősége napról-napra ne növekedjék.
Hiszen a demokrata elvnek felsőbbsége abban is megnyilvánul, hogy a princípium nem követeli az arisztokrácia mellőzését vagy kizárását.
Az arisztokrácia elveinél fogva, mely a születésnek kiváló kedvezményeket és jogokat ad, nem lehet igazságos a demokráciával szemben. Ellenben a demokrácia igenis, mert hiszen ez elveinek megvalósítását nemcsak önmagáért, hanem a nemzet érdekében akarja, mert ez a nemzeti erő legteljesebb kifejtését biztosítja. E miatt a demokrata író mindig apellálhat az arisztokrata közreműködésére és ha szózata híján van is a külső autoritásának, az nem csökkenti annak őszinteségét és igazságát, mely lassan még az ellenkezőkre is legalább némi hatást éreztet. Híve
Radó Sámuel