Nénémnek
Ha düh fakad öcsédnek durva nyelvén,
durcás panasz, lobogva hirtelen,
nem én voltam oka, de beteg elmém,
mely elfelhőzte a szép Értelem
kristály vizét: a hiba nem enyém,
mégis tegye jóvá e költemény —
versem, melyet te szép szókkal becéztél
és részrehajlón, nem gáncsolva néztél,
neked, aki szerettél mindig engem
s mindig figyelsz, mikor zokogva zengem
borús dalom, szerelmes áriám,
és sírsz velem, törlesztem, amit adtál,
roppant jóságodat, hogy itt maradtál,
néném te és barátnőm, Máriám!