Néhány okos szó egy bolonddal

Néhány okos szó egy bolonddal szerző: Karinthy Frigyes

  Miután a józanokkal nem lehetett okosan beszélni

Tréfán kívül, ahogy így végigszaladok emlékezetben ezen a héten, hogy miről írjak, ez maradt vissza a rostán: egy negyedórácskám drága, tehetséges és kitűnő Gyula barátom társaságában, aki már megint bevonult az elmegyógyintézetbe, pont ebben a hőségben, minden lebeszélés ellenére, makacsul ragaszkodva hozzá, hogy ő bolond, akárki mit mond. Pedig sok mindenkivel beszéltem hat napon át, hogy a hetediken nyugtalankodni kezdjek: - rendkívül pallérozott eszű urakkal, híres gondolkodókkal, kritikusokkal, részben személyesen, részben papíron - nem maradt meg mégse említésre méltó ötlet, amit az ember eltesz magának. Eléggé furcsa, mert hiszen ezekben a mindenféle eszmecserékben szerényen hallgattam, inkább ők magyaráztak nekem, ellenben Gyula barátom alig szólt egy szót - vagy talán éppen ezért?

Negyvenen túl az ember nemigen hall már újat, hacsak maga nem mond - feltéve, hogy akad, aki meghallgatja.

Ezen a héten akadt.


Ha más nem, a fal. Nem holmi vékony rabic, jó vastag fal, amilyennel az úgynevezett nyugtalan osztályt választják el az elmegyógyintézetekben a többi, könnyed betegtől. E fal előtt áll, immár huszadik napja, mozdulatlanul, maga elé meredve, Gyula barátom, akinek semmi más baja nincs, mint hogy dühöngő őrültnek tartja saját magát.

Ezt magyarázza az orvos, miközben felkísér a vasajtóig. Kérem, nehéz eset, nagyon óvatosan dolgozunk vele. Teljesen melankolikus lett, áll egy helyben, nem akar enni, inni, beszélni, olvasni - úgy érzi, nem érdemes, hiszen ő elmebeteg. Hiába próbáljuk meggyőzni, hogy semmi objektív elváltozás nincsen, hogy ez a dolog, izé, hogy ez az ő hite az ő elmebetegségében egy rögeszme, egy fixa idea, egy téboly, kérem, tiszta őrültség, kérem, hiszen semmi baja, nem is értem, kérem, hogy lehet valaki ilyen tébolyodott, hogy őrültnek képzelje magát, mikor nem az. Hát csak tessék beszélni vele, de óvatosan - ha baj van, tessék zörögni az ajtón.

Azzal már be is zárja mögöttem.

ÉN. Szervusz Gyulus.

Ő áll egy helyben, mozdulatlanul, a fal előtt, fekete szakállban. Rám néz, nem felel, nem köszön vissza. De nagyon jól látom, hogy megismert. Tehát.

ÉN 'könnyedén. Jappardon, bocsáss meg... persze, nem ismersz meg. Ez és ez vagyok. Húsz éve jó barátok vagyunk, tudod, kérlek, azért látogattalak meg - de amilyen szórakozott szamár vagyok, elfelejtettem, hogy nem ismerhetsz meg, hiszen őrült vagy.

Ő maga elé mered, nagy fájdalommal.

ÉN. Tudod, sok bajom van ezzel az átkozott szórakozottságommal. Mindig elfelejtem, hol vagyok, kivel beszélek - isten tudja, hol jár az eszem. Ne haragudj a neveletlenségemért. Nagyon jól tudom, hogy ez egy ünnepélyes hely, a tébolyda nyugtalan osztálya, ahol nem illik összevissza fecsegni. Valami templomszerű van az egészben, áhítat való ide.

Ő tompán. Az élőhalottak háza.

ÉN. Úgy van. Ez a helyes kifejezés. Bocsáss meg, megérdemeltem a rendreutasítást. De meg fogod érteni élénkségemet - az ember ritkán jut ilyen szenzációhoz. Engem a halottak mindig érdekeltek és izgattak és ingerelték a kíváncsiságom - hát még az élők, képzelheted! na és most, gondold el, egyszerre kapom egy személyben mind a kettőt! élőhalott! micsoda érdekes, kivételes állapot! a halottal nem kell közvetve, spiritisztikus ceremóniák útján keresnem az érintkezést - a halott személyesen világosíthat fel engem, szegény, szerény, szimpla embert, aki csak élek, nem vagyok azonkívül, hogy élek, még meg is halva. Bezzeg te, irigylésre méltó ember, neked jó dolgod van, huncut... ezt jól megcsináltad... Persze, jól érzed itt magad, mi?

Ő tompán. Rettenetes... Rettenetes...

ÉN csodálkozva. Rettenetes? Nem értem.

Ő tompán, üveges szemekkel. Körülöttem nyomorult férgek... dühöngő őrültek... előttem a fal... mögötte semmi... és ez így lesz, mindörökké...

ÉN ámulva. No de megbocsáss... hiszen nem erőszakkal hoztak ide... te magad jelentkeztél, immár harmadszor.

Ő tompán. Igen... mert nem bírtam tovább... a gondolatot... a percre meg nem szűnő, kínzó, gyötrelmes gyanút... ami itt kísért, mint az Árnyék... hogy én elmebeteg vagyok.

ÉN vállat vonok, tűnődve.

Ő vadul. Te talán nem hiszed el, hogy én elmebeteg vagyok?

ÉN legyintek. Elmebeteg? Mi az, hogy elmebeteg - nekem ne szépítsd a szót, egy sült bolond vagy, rendes őrült.

Ő tompán. Na ugye.

ÉN. Régebben tudom, mint te.

Ő meghökkenve. Régebben?

ÉN. Hát persze. Sokkal régebben. Nem is erről van szó, hanem...

Ő kicsit pikírten. Kérlek... ami azt illeti... hogy régebben... ezen egy kicsit... ugyanis régebben nem voltam az... és most is csak...

ÉN. Ugyan hadd el, most is bolond vagy, ezen nincs mit vitatkozni, megbocsáss. És nem is erről van szó, mondom, hanem arról, hogy nem értem... én azt hittem, te nemcsak tudsz erről, hanem jól is érzed magad ebben az állapotban - örülsz neki, mint valami kivételes dolognak, ami elválaszt a többi embertől, és fölébük emel. Ebből indultam ki, természetesen, miután magad jelentkeztél e kivételes úri ház lakói közé, ahol mindenki büszkén és boldogan vallja magát másnak, különbnek, császárabbnak, napóleonabbnak, költőbbnek, okosabbnak, hozzáértőbbnek, szakemberebbnek, megértőbbnek, kritikusabbnak, vígabbnak, szomorúbbnak, mélyebbnek, gőgösebbnek és alázatosabbnak a többinél. Az élőhalottak házába, igen, ahol sokkal különösebb és rendkívülibb és titokzatosabb dolog az, hogy a halott él, mint az, hogy az élő meg van halva. Kiábrándultan. Ennem tudtam, hogy te itt rosszul érzed magad. Azt mondod, rettenetes. Akkor mért vagy itt?

Ő tompán. Innen nem lehet kimenni... Ide csak bejönni lehet. Ez pokol... Lasciate ogni speranza...

ÉN. Ja barátom, akkor persze hogy nem lehet kimenni, ha te bevallod, hogy idevaló vagy, anélkül, hogy erre büszke volnál...

Ő halványan megcsillanó reménnyel. Hát mit tegyek?

ÉN nem minden megvetés nélkül, vállat vonva. Hát, kérlek szépen... ha neked mi egészségesek jobban tetszünk, mint ti őrültek... bár nem egészen értem az ízlésedet... akkor igazán kár volt ekkora hűhót csapni... Ha te jobban érzed magad közöttünk, józanok közt, őrült létedre, mint én, józan létemre... akkor legjobb, ha itt hagyod ezt a házat.

Ő tompán. Nem engednek.

ÉN. Lárifári. Mondok neked valamit. A háborúban hallottunk emberekről, akik őrültet szimuláltak, hogy ne vigyék őket a frontra, egyszerűen azért, mert jobban érezték magukat a civilek, mint a katonák közt. Hogy miért? Isten tudja. Talán szerénységből. Nem akartak hősök lenni, nem érezték magukat méltónak rá. Vagy mert az életet, a maga változatos, gazdag tartalmával, érdekesebbnek találták, szórakoztatóbbnak, változatosabbnak, mint azt a szép és magasztos, de egyetlen gondolatot, hogy ők hősök, nem kevesebbek annál, de nem is többek. Te őrült vagy - ez nagyon szép és felemelő dolog -, de miután itt rosszul érzed magad, ebből arra következtetek, hogy irigyled a többieket, akik azonkívül, hogy őrültek, még más foglalkozást is szoktak űzni - politikával, kereskedelemmel, esztétikával foglalkoznak. Fiam, itt nincs más hátra - neked egészségest kell szimulálni. Tudom, hogy nehéz, de semmiképpen nem nehezebb, mint józan ember számára lemásolni azokat a furcsa mókákat, amiket az őrültek csinálnak. Csak egy kis önmegtartóztatás kell hozzá, egy kis fegyelem - egyszerűen megfigyeled, hogy a többi, rendes ember, odakinn mit szokott csinálni, beszélni, hogy osztja be az idejét, hogy vélekedik közérdekű kérdésekről - hiszen jó megfigyelő, ügyes és ravasz ember vagy különben -, aztán szépen utánuk csinálod, utánuk mondod - rövid idő múlva, meglásd, úgy kiállítják neked a bizonyítványt, hogy kutya bajod, mint annak a volt miniszternek, aki egyszer eldicsekedett nekem, hogy ő az egyetlen a magyar politikusok közt, akinek írása van róla, hogy ő nem elmebeteg. Kelj fel holnap rendes időben, borotváltasd le a szakállad, mondd azt, hogy fontos dolgod van, ugyanis el kell menned a közigazgatási bizottság ülésére. Ebédelj meg abban a budai vendéglőben, ahol a koszt nem jobb, csak drágább, mint másutt, viszont mindenki odajár. Ebéd után, miután elolvastad a lapokat, amik az orosz-kínai háború lehetőségeiről írnak, ásíts egyet, nézz be a hullámfürdőbe, és csevegj el a főszerkesztő úrral az aktuális kérdésekről, hogy Lonci őnagysága bokája vékonyabb-e, mint Manci őnagyságáé, vagy megfordítva.

Délután, mivel a józan embernek valami hasznos és progresszív munkát is kell végezni, esetleg írj egy cikket az Ady-revízióról, amelyben megtámadod Kosztolányit, és igazat adsz Fenyő Miksának, aki igazat adott Móricz Zsigmondnak, amiért megtámadta Kosztolányit, amiért megvédett engem, akinek nem lehet igaza, mert Fenyő Miksa szerint rém mérges vagyok.

Na látod. Én már megyek is, dolgom van. Szervusz, fontold meg a dolgot.