Néhány levél a „Zöld Napló”-ból
szerző: Kosztolányi Dezső
Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a "Zöld Napló"-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhásszekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a parfümösüvegeket meg a pénzét tartotta, s állandóan elzárta a gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család előtt különös kegyeletben állott, s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett, s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban! Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.
Ezt a naplót remegve vettem a kezembe, s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letűnt éveket idéz vissza, vallásos varázzsal hat reám, s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt, és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.
A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját, és magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.
Szeptember 7.
Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nőhódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin a mi kis városunkba, s aztán, mikor felnyitották, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húszévesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről évre ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy "drámai szende" miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahúgom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régimódian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.
Szeptember 8.
Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok foglalkozni, s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe akácaival, és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem, s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltűntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete szivarokat szívott. Most én szivarozom...
Szeptember 12.
Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett, és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülése el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom, mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett, és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a díványon, sárga kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lába elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította, és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy óráig tartóztathattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után főbe lőtte magát.
Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire, most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak, és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre, s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal, és majd a pisztollyal.
Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam, és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.
Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik, s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek, és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e, miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?
Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövő szimfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra, s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje, s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó, a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondolod, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt, és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.
Szeptember 29.
Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül szidom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.
Szeptember 30.
Vajon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni - véletlenül - egy szimpla gisz-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam, és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elfúl a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyellem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam, és győzök.
Holnap reggel én is főbe lövöm magam.