Négyen ugrottunk vízbe

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Négyen ugrottunk vízbe
szerző: József Attila
Keletkezési idő: 1926 nyara

Négyen ugrottunk vízbe. A habok
Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér
Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók.
Barátaim, szép, tiszta, hűsitő
Nagy lángokat kavartunk a nyugodt
Vizekből, melyek bátor vágyaikkal
Dallal vonulnak roppant hegyfokok
Istenünk-rakta tornyai alatt.
Az áldott anyaföldet más ki vinné
Friss karjaiban, testében, szivében,
Ilyen erőt-foganó, tiszta nászba?
Ki fojtaná el borus könnyeit,
Bús sóhaját az árva panaszoknak,
Hogy szivében fájóra földagadjon
Minden, mi Istendicsérő, derék,
Emberben-bízó cselekedet volna
Az új kapuk gyémántos fordulóján?
Ki maradna még komoly és erős?
Ó maradjunk is erősek nagyon,
Ha majdan eljön bensőbb rokona
Erőnek, földnek, víznek, tisztaságnak,
Elporló emlékünk fölött ne hallja
Bús szózatát az igaz kritikának:
Elfordult arccal vették be a földek,
És némán vették vissza a vizek,
Kik az erőt: A földet izmaikban,
S szivükben a háborgó vizeket
Egy gyönge korban gyáván megtagadták.