Négy nap
| Négy nap szerző: Vszevolod Mihajlovcs Garsin |
Emlékezem, hogy' nyomultunk át az erdőn, hogy sivítottak a golyók, hogy' hullottak körülöttünk a töredező ágak, levelek és hogy' törtettünk át a galagonya bokrokon. A lövöldözés egyre sűrűbb lett. Az erdőszélen valami vörös tünedezett fel itt is, ott is. Szidorow, az első század egy fiatal katonája («Hogy is került ő a mi vonalunkba?» villan át agyamon) leguggol a földre és szótlanul, nagy, ijedt szemekkel néz reám. Szájából piros vérsugár szökik elő. Igen, apróra emlékezem erre. Arra is emlékezem, a mint az erdőszélen sűrű bokrok között szembe kerültem egy ellenséges katonával. Nagy, kövér török volt, de én egyenest neki rontottam, ámbár én sovány és gyenge vagyok. Valami ropogott, úgy rémlett, valami látszólag nagy repült el mellettem; a fülem zúgott. «Ő volt, a ki rám lőtt» gondoltam. De ő a rémület kiáltásával hátrált egy sűrű galagonya bokornak. Kikerülhette volna a bokrot, de erre nem gondolt ijedtében, a tüskés ágak közé bujt. Egy lökéssel kiütöm kezéből a fegyvert és neki vágok a szuronyommal. Nyöszörgést hallok, ordítást hallok. Erre én elfutottam.
A mieink «Hurráh»-t kiáltanak, tüzelnek és hullanak. Emlékezem, én is elsütöttem néhányszor a fegyveremet, mikor elhagytam az erdőt és a mezőre futottam.
Egyszerre hangosabb lett a «Hurráh!» és mi hanyatt-homlok vágtattunk előre. Azaz nem is mi, csak a mieink, mert én hátramaradtam. Ez oly különösnek tetszett. De még különösebb volt, hogy egyszerre minden eltűnt előlem; kiáltás, lövöldözés elnémult. Nem hallottam már semmit, csak valami kékséget láttam; az ég lehetett. Aztán az is eltünt.
* * *
Soha sem voltam még ilyen csodálatos helyzetben. Úgy látszik, hason fekszem és mindössze egy kis darab földet látok magam előtt. Néhány fűszál, egy hangya, a mely a fűszálról a fejem alá mászik és valamelyes tavalyi fű, ez az egész világom. Ezt is csak félszemmel láthatom, a másikat leszorítja valami keménység, az az ág lehet, a melyen fejem nyugszik. Szörnyen rosszul érzem magamat, mozdulni szeretnék és sehogy se tudom megérteni, miért nem tudok. Igy múlik az idő. Hallom a szöcskék cirpelését, a méhek dongását. Egyebet semmit. Végre, nagy erőlködéssel, kiszabadítom a jobb karomat, a melyen fekszem és térdre akarok állni. Erre mintha villám járná át egész testemet, gyorsan, élesen, térdemtől a mellemig és föl a fejig és újból elesem. Újból sötétség, újból semmi.
* * *
Ébredezem. Miért látom a csillagokat, melyek oly fényesen ragyognak a sötétkék bolgár égboltozaton ? Hát nem vagyok a sátorban? Mért másztam ki onnan? Megmozdulok és kínzó fájdalmat érzek a lábamban.
Igen, sebet kaptam a csatában. Veszélyeset vagy sem? Oda nyúlok a lábamhoz, oda, a hol fáj. A jobb is, meg a bal is, mind a kettő vérrel van áztatva. Ha hozzájok érek, még nagyobb a fájdalom. Olyan fájdalom, mint a fogfájás: állandó, szivetfacsaró. A fülem cseng, a fejem nehéz. Megértem, hogy mindkét lábam meg van sebesítve. De hogy' lehet az? Miért nem vittek el? Csak nem verhettek meg bennünket a törökök? Kezdek mindenre emlékezni, a mi velem történt, először homályosan, mindegyre világosabban és arra a meggyőződésre jutok: lehetetlenség, hogy meg volnánk verve. Mert én fölbuktam (arra ugyan nem emlékezem; csak azt tudom még, mikor mind előre futottak, de én nem tudtam velük futni és előttem valami kékség terült el) és elestem a mezőn, fenn a dombon.
Erre a mezőre mutatott rá a mi kis csapatvezetőnk. «Fiúk, ott kell lennünk!» kiáltott felénk az ő csengő hangján. És ott voltunk; tehát nem vagyunk megverve… De hát miért nem emeltek fel engem? Hiszen ez a mező szabad hely – mindent meglátni rajta. És bizonyára nem fekszem itt egyedül. Hiszen sűrűn lövöldöztek.
Meg kell fordítani a fejemet és széjjel néznem. Most könnyebben tehetem, mert az elébb, mikor magamhoz tértem s a hangyát láttam a fejem alá mászni és fel akartam tápászkodni, nem estem vissza régi helyzetembe, hanem a hátamra fordultam. Azért látom most a csillagokat.
Felemelkedem egy kissé és fel akarok ülni. Ez nehéz mesterség, ha az embernek mind a két lába össze van zúzva. Egy párszor közel vagyok a kétségbeeséshez, végre a fájdalomtól könnybe lábbadó szemmel felülök.
Fölöttem egy darab sötét kék ég, egy nagy csillag világít rajta és néhány kisebb is, körülöttem valami sötét, magas. Bokrok. Én is bokorban fekszem: nem találtak meg! Érzem, a mint a hajam szála égnek mered.
Mégis, hogy' kerülhettem a bokrok közé, ha a mezőn lőttek le? Sebesülten mászhattam ide, míg eszmélni sem tudtam a fájdalomtól. De az csodálatos, hogy most nem tudok mozdulni, mikor pedig ide a bokorig el tudtam vonszolni magamat. Meglehet, hogy akkor még csak egy sebem volt, a második golyó aztán itt tett végkép tönkre.
A halvány rózsaszín párák foszladoznak mellőlem. A nagy csillag halványodik, a kisebbek eltűnnek. Ott jön fel a hold. Milyen szép lehet most otthon!…
Különös hangok ütik meg a fülemet. Mintha valaki nyöszörögne. Igen, ez nyöszörgés. Talán van itt még valaki a közelben, a kit szétzúzott lábbal vagy golyóval a testében szintúgy itt felejtettek? Nem, ez a nyögés egészen közel van és itt mellettem csak nincsen senki… Jóságos Istenem ! Hiszen én vagyok, magam! Halk panaszos sóhajok; hát ilyen rémítők a fájdalmaim? Úgy kell lenni. Csak azért nem érzem a fájdalmaimat, mert a fejem ködös, ólom nehéz. Jobb lesz újból lefeküdni és elaludni és aludni, – aludni. De felébredek-e még valaha? Az már mindegy lesz.
Abban a percben, a mint a lefekvésre készülődöm, egy halvány holdsugár bevilágítja a helyet, a hol vagyok, valami sötétet és nagyot látok vagy öt lépésnyire tőlem. Több helyen tükröződik rajta a holdvilág. Gombok ezek vagy fegyverek. Ez vagy halott, vagy sebesült.
Mindegy, akármi; én lefekszem… Nem, nem lehet! A mieink nem mehettek el. Itt kell lenniök, megverték a törököt és a tér a mienk. Miért nem hallani beszédet, őrtüzek ropogását? Bizonyára a gyengeség miatt nem hallom. Mindenesetre itt vannak.
«Segítség!! Segítség!»
Vad, értelmetlen, rekedt kiáltások törnek ki belőlem, de nem jő reájuk felelet. Hangosan sivítanak az éjjeli levegőben. Minden egyéb hallgat. Csak a tücskök ciripelnek fáradatlanul, mint eddig. Résztvevően néz le reám a teltarcú hold.
Ha az sebesült volna, felébredne ilyen kiáltásra. Csak halott lehet. A mieink közül való-e vagy török ? Istenem! mintha nem mindegy volna?… És álom borul gyulladt szemeimre.
* * *
Behunyt szemekkel fekszem itt, bár már régen ébren vagyok. Nem akarom felnyitni a szememet, mert lehunyt szemhéjamon át érzem a napot: szúró fájdalommal járna, ha kinyitnám. Jobb is, ha nem mozdulok. Tegnap sebesültem meg (úgy tetszik, tegnap volt?); azóta egy egész nap telt el; még egy másik nap és én meghalok. Minden mindegy. Legjobb ha az ember nem mozdul. Csak hadd maradjon a test mozdulatlanul. Bárcsak az agyvelő munkáját is meg lehetne állítani, de annak gátat vetni nincs mód. Gondolatok, emlékek tolonganak a fejemben. De már nem sokáig tart, hamar itt lesz a vég. Csak egy pár sor fog a hírlapokban állni, hogy – mint mondani szokás – veszteségünk jelentéktelen: sebesült ennyi és ennyi, halott egy Iwanow nevű önkénytes – ennyi az egész. Nem, még a nevet sem teszik oda, egyszerűen azt mondják: egy halott. Egy valaki, mint akkor az a kis kutya… Hirtelen egy egész kép merül föl emlékezetemben. Régen volt; különben az egész életem, az az élet, a mikor még nem feküdtem itt szétzúzott lábakkal, mindez oly messze van... Az utcán jártam; embercsődület tartóztatott fel. A tömeg állott és némán nézett egy fehér, vérző, nyöszörgő valamire. Egy csinos kis kutya volt; elgázolta a lóvonat egy kocsija. Kimúlt, mint a hogy' én most itt meghalok.
Valami szolgaféle széttaszigálta a tömeget, felemelte a kutyácskát tarkójánál fogva és elvitte. A tömeg széjjeloszlott.
Lesz-e valaki, a ki engem elvisz? Nem, vessz itt, gebbedj meg! Pedig milyen szép az élet… Azon a napon (a mikor a kis kutya szerencsétlenül járt) én boldog voltam. Szinte valami mámorban jártam-keltem és volt is rá okom.
Ne gyötörjetek, emlékeim! Hagyjatok el! Vesztett boldogság, jelen fájdalmak… bárcsak mostani fájdalmaim maguk maradnának és ne gyötörnének emlékek, a melyek akaratlanul összehasonlításra késztetnek. Oh bánat, bánat! rosszabb vagy a sebeknél.
Meleg lesz. A nap éget. Fölnyitom szemeimet; ugyanazon bokrokat látom, ugyanazon égboltot, csakhogy napvilágnál. És itt van a szomszédom is. Csakugyan egy török, egy hulla. Micsoda colossus! Ráismerek: ő az…
Egy ember fekszik előttem, a kit én öltem meg. Miért gyilkoltam meg?
Vérben ázva, holtan fekszik itt. Miért üldözte ide sorsa ? Vajon kicsoda? Talán neki is, mint nekem, öreg anyja van otthon. Sokáig fog az esténként szegényes sárviskója előtt ülni és a messze észak felé nézni: nem jön-e ott a fia, a szemefénye, gyámola, kenyérkeresője?
Hát én? Velem sincs máskép... Én még cserélnék is véle. Ő még szerencsés: nem hall semmit, nem érzi a sebek sajgását, a halálos aggodalmat, a szomjúságot... A szurony egyenest a szívébe fúródott... Az uniformisán ott az a nagy fekete lyuk, köröskörül véresen. Ezt – én követtem el.
Én nem akartam. Senkinek a kárát nem kívántam, mikor verekedni indultam. Az a gondolat, hogy velem is megeshetnék, hogy embert kellene ölnöm, meg se fordult a fejemben. Csak azt képzeltem el, hogy én mint fogom a mellemet a golyózápornak kitárni. És mentem és elébök álltam.
És most? Balga, balga én! De ez a szerencsétlen fellah (egyiptomi uniformis van rajta) – ez még sokkal ártatlanabb. Mielőtt a hajóra terelték őket – összezsúfolva, mint a heringeket a hordóban – és Konstantinápolyba szállították, soha se hallott még se Oroszországról, se Bulgáriáról. Ráparancsoltak, hogy menjen – hát ment. Ha nem ment volna – bottal ütik, ha csak egy pasa mellbe nem lövi a pisztolyával. Ment hát, hosszas fáradságos menetben Stambultól Rusztsukig. Mi rájuk támadtunk, ő védekezett. De mikor észrevette, hogy mi, rémséges emberek, nem félünk az ő angol patent Peabody- és Martini-féle fegyvereitől, hanem folyvást csak nyomulunk előre és előre, kétségbeesett. De abban a pillanatban, mikor megugorhatott volna, elébe toppan egy alacsony kis ember, a kit napsütött öklével egy csapásra leteríthetett volna és a szívébe döfi bajonettjét.
Ugyan mit vétett ez az ember?
És mit vétettem én, ha megöltem is őt? Mit vétettem? Miért kínoz ez a szomjúság? Szomjúság! Ki ösmeri ennek a szónak az értelmét? Még mikor Románián keresztül mentünk, negyven fokos melegben téve ötven kilométeres utakat, még akkor sem éreztem azt, a mit most érezek. Ah – csak jönne valaki!
Szent Isten, ő nála abban a nagy üvegben bizonyosan víznek kell lenni. Bár csak el tudnék vergődni odáig! De mibe fog az kerülni!
Egyre megy, oda fogom magamat vonszolni. Mászom. Elgyengült kezeim alig bírják előre mozdítani meredt testemet; lábaimat magam után húzom. A hulláig öt lépés, csakhogy nekem az több – nem több, hanem keservesebb tíz verstnél. Mégis, meg kell kísérlenem. A torkom kiszáradt, úgy éget, akár a tűz. Víz nélkül hamarább hal meg az ember. Mégis, hátha…
És csakugyan elmászom odáig. A lábaim akadoznak a földön és minden újabb mozdulat tűrhetetlen fájdalmat okoz. Kiáltok, nyögök, ordítok, de mászom tovább. Végre, itt vagyok. És itt a palack… van is benne víz – még pedig sok! Ugy látszik, még félig van az üveg! Oh! ennyi víz elég nekem jó időre, egészen ... a halálomig!
Te vagy a megmentőm, áldozatom! Könyökömre támaszkodva kezdem a palackot leoldani; egyszerre elvesztem az egyensúlyt és arccal előre, megmentőm mellére esem. Már erős hullaszag érzett rajta.
Jóllaktam vízzel. A víz meleg volt, de romlatlan és még maradt belőle jócskán, így hát egy pár napig elélhetek. Eszembe jut A mindennapi élet physiologiájában írják, hogy elélhet az ember nyolc napon át is étel nélkül, ha van elegendő vize. El is van ott mondva egy öngyilkos esete, a ki halálra éheztette magát. Nagyon soká élt, mert közben ivott.
Nos és aztán ? Ha még elélek is öt-hat napot, mi következik abból? A mieink elmentek, a bolgárok megfutamodtak. Kocsiút nincs errefelé. Minden hiába – meg kell halnom. Csakhogy három napos haldoklás helyett hét napig tartót szereztem magamnak. Nem lenne jobb mindennek végét vetni? A szomszédom mellett ott hever a puskája, kitűnő angol gyártmány. Csak a kezemet kellene kinyújtanom érte; aztán egy pillanat – és vége. Patronok is hevernek itt halomszámra. Nem volt rá ideje, hogy ellövöldözze őket.
Nos hát: végét szakítani vagy – várni? Mit? A szabadulást? A halált? Várni, míg a törökök lenyúzzák a bőrt sebes lábamról? Akkor jobb, ha magam…
Nem, nem szabad elveszteni a bátorságot. Küzdeni fogok a végsőig, a míg erőm engedi. Hiszen ha rám találnak, meg vagyok mentve. Megeshetik, a csontjaim sértetlenek, helyre fognak hozni. Még újra láthatom a hazámat, anyámat, Masát…
Oh Istenem, csak ne tudnák meg soha a teljes valót! Hadd hihessék, hogy hirtelen halállal haltam meg. Mit szenvednének, ha megtudnák, hogy két-három-négy napig kínlódtam!
Forog velem a világ; az a vándorlás a szomszédig teljesen kimerített. És még hozzá ez a rettenetes szag! Milyen fekete lett… mivé lesz még holnap, holnapután! És most itt fekszem, csak azért, mert nincs erőm, hogy elvonszoljam magamat. Kipihenek és vissza kúszom a régi helyemre. Épen jókor fújdogál arról felől a szél, ez elviszi mellőlem a szagot.
Teljesen erőtvesztetten fekszem. A nap pörköli arcomat, kezemet. Nincs mivel betakaródznom. Csak jönne már az éjszaka: ez lesz – gondolom – a második.
Gondolataim összegabalyodnak. Elszunnyadok.
* * *
Soká alhattam, mert mikor felébredtem, már éjjel volt. Minden a régiben; sebeim sajognak, a szomszéd még épen oly colossalis és mozdulatlan, a mint itt fekszik.
Nem szabadulhatok attól, hogy rá ne gondoljak. Hát igazán azért kellett elhagynom mindent, a mi nekem szent volt és drága, ezért kellett gyalogolnom ezer verstnyire, éheznem, fáznom, hőséget szenvednem... És most végre azért kell ilyen kínok közt fetrengenem – csak hogy ez a szerencsétlen megszűnjék élni? És követtem én el valami hasznosat a háború céljából, ezen a gyilkoláson kívül? – Gyilkosság, – gyilkos ... és ki ? Én!
Mikor arra a gondolatra jöttem, hogy a háborúba megyek, sem anyám, sem Masa nem tartottak vissza, habár keservesen sírtak is miattam. Gondolataim úgy elvakítottak, hogy nem láttam könnyeiket. Nem értettem, (most értem csak), mit tettem ezzel enyéimnek.
De mit töprengek már ezen? A mi megtörtént – azon nincs mit változtatni.
És mily különösen ítéltek meg akkortájt ösmerőseim! «A balga! Oda dobja magát, nem is sejti, mire.» Hogy' is mondhattak ilyet? Hogyan lehet az ilyen beszédet a hazaszeretettel, bátorsággal és több effélével összeegyeztetni? Mert az ő szemökben ezeket a tulajdonokat képviseltem. És mégis – «balga» vagyok.
Így utazom el Kiseneffbe. Rám rakják a borjút és egyéb háborúba való holmikat. És masírozok együtt ezerekkel, a kik között igen kevés akad olyan, a ki önként jelentkezett, mint én. A többi mind otthonn maradt volna – ha szabad a választása. De mennek azért ők is, akárcsak mi, a «céltudatosak»; megjárják a kilométerek ezreit és ép oly jól verekszenek, akárcsak mi, sőt még jobban is. Megteszik a kötelességöket, pedig ha rajtok állna, mindent félre dobnának és elszaladnának, ha lehetne.
Hűvös reggeli szél fújdogál. A bokrok megmozdulnak, egy álmos madár magasra szárnyal. A csillagok kialvófélben. A sötét kék ég lassanként szürkül és megtelik apró, pehelyszerű fellegekkel; szürke félhomály emelkedik ki a földből. És megkezdődik a harmadik napja az én… Minek mondjam? Életemnek? Haldoklásomnak?
A harmadik… ugyan mennyi lehet még hátra? Semmiesetre sem sok. Nagyon elgyöngültem, alighanem arra sem lesz erőm, hogy a hullától elvonszoljam magamat. Nemsokára olyan leszek, mint ő és nem leszünk többé ellenségek.
Innom kell valamit. Háromszor fogok inni napjában: reggel, délben, este.
* * *
Felkelt a nap. Nagy tányérja, melyet átszőnek a fekete galyak és bokrok, vérvörös. Ma, úgy látszik, nagy lesz a meleg.
Szomszédom – mi lesz belőled? Hisz máris rémséges vagy.
Igen, rémséges volt. A haja kezdett kihullani. Sötét bőre halavány és sárga lett; a felduzzadt arc annyira megfeszítette, hogy a füle mögött megrepedt. Ott már hemzsegtek a kukacok. A lábai szárvédőkbe voltak burkolva, feldagadtak és a csattok között óriás hólyagok támadtak. És az egész ember nőtt, nőtt, félelmesen nagyra. Mit fog a nap ma vele elkövetni?
Ilyen közel feküdni mellette – ezt nem lehet kiállani. El kell másznom bármi áron is. De képes leszek-é erre? A kezeimet még ki tudom nyújtani, a palackból ki veszem a dugót, iszom; – de hogy' birom nehéz, mozdulatlan testemet tovább tolni? Mégis, meg fogok mozdulni, ha lassacskán is, ha csak fél lépésnyit is óránként.
Az egész reggel eltelik ezzel az előre vánszorgással. Fájdalmaim tűrhetetlenek, de mit tesz az most? Nem is tudom, hogyan lenne az máskép – már el se birom képzelni, hogy' érez egy egészséges ember. Szinte hozzá szoktam már a fájdalomhoz. Ezen a reggelen mégis elvonszoltam magam vagy két ölnyire és egyszerre a régi helyemen vagyok. De nem soká örvendhettem a friss levegőnek – ha ugyan lehet friss a levegő hat lépésnyire egy oszlásnak indult holttest közelében. A szél megfordul és felém hajtja a bűzt; az olyan erős, hogy rosszul leszek tőle. Az üres gyomor összefacsarodik; a belem majd kifordul. A bűzös pestises levegő csak úgy ömlik felém.
Kétségbe esem és sírok… Teljesen összetörve, eltompulva, majdnem eszmélet nélkül fekszem itt. Egyszerre… nem beteg képzeletem csalódása ez ? Úgy rémlik, hogy… Nem. De igen, beszédet hallok. Lódobogás, emberi hangok. Majdnem felkiáltottam, de türtőztettem magamat. Hátha törökök? Mi lesz akkor? Mostani kínjaimhoz újak jönnek, borzasztóbbak, melyektől égnek áll az ember hajaszála, ha csak olvas is róluk a lapokban. Lenyúzzák a bőrömet és megpörkölik sebesült csontjaimat… Még ha csak ennyi volna; de ezek nagyon találékonyak. Nem jobb volna-e mégis az ő kezök közt halni meg, mint itt? De hátha a mieink lennének? Oh, az átkozott bokrok! Miért zártok el, mint valami börtönbe ? Semmit se láthatok miattok; csak egy kis rés, egy kis ablakocska nyílik a galyak között, azon át láthatok le a mély útra; azt hiszem, ott folyik az a kis patak, a melyből az ütközet előtt ittunk. Igen, ott van a nagy homokkő is, mely hídnak van a víz fölé téve. Ezen bizonyosan keresztül lovagolnak. Nem tudom kivenni, milyen nyelven beszélnek; a hallásom is elgyengült. Istenem, ha a mieink lennének! Kiáltani fogok feléjök; a patak felől is meg fognak hallani. Az jobb lesz, mint ha megkockáztatom, hogy a basibozukok kezébe kerüljek. Mért nem hallom többé a lovak dobogását? A türelmetlenség gyötör! már a hulla szagát sem érzem, bár az egy percre sem szűnt meg.
És egyszerre csak meglátom őket a patak hídján – kozákok. Kék uniformis, vörös csík a nadrágon és lándzsák. Lehet vagy egy fél század. Vezetőjük egy fekete szakállas tiszt, gyönyörű lovon. Alig van túl a legénység a patakon, mikor egész testével hátrafordul nyergében és hangos vezényszóval kiáltja:
– Ügetve! Indu-ulj!
– Megállj! Megállj az ég szerelmére! Segítség, segítség, testvéreim! – kiáltok, de a lovak dobogása, a kardok csörrenése és a kozákok lármás tereferéje hangosabb, mint az én rekedt nyögésem – nem hallanak meg!
Oh átok! Erőtlenül bukom arccal a földre és zokogni kezdek. A feldöntött üvegből ömlik a víz: az életem, a menekülésem, a halálom feltartóztatója. Csak akkor veszem észre, mikor már alig maradt egy fél pohárra való, a többit fölitta mohón a föld.
Lehetetlen leírnom azt a rémületet, a mely erőt vett rajtam e szörnyű eset után. Mozdulatlanul feküdtem, félig lehúnyt szemmel. A szél folyton változott. Hol tiszta friss levegőt hozott felém, hol nehéz, pestisest. A szomszédom ezen a napon rémségesebb lett, semmint le tudnám írni. Egyszer, mikor kinyitottam a szememet, hogy egy pillantást vessek reá – összerázkódtam. Arca – az már nem volt. Az lecsúszott a csontokról. A váz rémséges vigyorgása – ez az örök vigyorgás – oly undorítónak és ijesztőnek tetszett, mint ezelőtt soha, pedig elégszer tartottam koponyát a kezemben, hiszen sokszor egész fejeket preparáltam. De ez a váz az uniformisban, a fényes gombokkal, rémületbe ejtett. «Ez a háború» gondoltam magamban – «ez a hű képemása!»
A nap süt és éget, mint azelőtt. Kezeim és arcom egészen el vannak pörkölve. A megmaradt vizet régen kiittam. Oly nagyon kínozott a szomjúság, hogy mikor egy kis kortyot akartam inni, egyszerre lenyeltem az egészet.
Ah miért nem kiáltottam a kozákoknak, mikor olyan közel voltak hozzám. Még ha törökök lettek volna is – az is jobb lett volna. Talán elkínoztak volna egy óra hosszat vagy tovább is; de így, mit tudom én: meddig kell itt fetrengenem, szenvednem. Óh anyám! édes anyám! Tépni fogod ősz hajadat, fejedet a falba vágod és meg fogod átkozni a napot, melyen szültél – az egész világot elátkozod, a mért az emberek nyomorúságára kitalálta a háborút!
– De se Te, se Masa, nem fogtok semmit megtudni az én kínszenvedéseimről. Áldjon Isten, anyám, áldjon Isten menyasszonyom, szerelmem! Ah, mily nehéz is, milyen keserves! Mi sajdítja meg újból a szívemet. Ismét a kutyácska! A szolga nem kímélte, a falhoz vágta a fejét, beledobta a gödörbe, a hová a szemetet dobják és a moslékot öntik. Pedig az élt még. És kínlódott egy egész napon át. De én szerencsétlenebb vagyok nálánál: mert én már három nap óta kínlódom. Holnap lesz a – negyedik, aztán következik az ötödik, a hatodik… Halál, hol késel? Jöjj, jöjj! Jöjj el értem !
De a halál nem jő és nem visz el. És én itt fekszem ebben a rettenetes napban és nincs egy korty vizem, hogy égő torkomat megfrissíthessem és a hulla megmételyez. Már egészen széjjelmállott. Millió kukac hullt le róla. Hogy' nyüzsögnek és mozognak! Ha őt fellakmározták, hogy nem marad belőle egyéb, csak a csontjai meg az uniformisa – akkor reám kerül a sor. És akkor én ép ilyenné leszek. A nap eltelik és az éj is. Minden változatlan. A reggel szürkül. Mindig egyformán. És elmúlik még egy nap…
A bokrok mozdulnak és zörögnek, mintha lassú beszélgetést váltanának. – Nos, most meghalsz, meghalsz, meghalsz, – suttogják. – Te már nem fogod őket látni, nem fogod látni, nem fogod látni! – felelik a bokrok a másik oldalról.
– De itt igazán nem lehetett őket látni! – harsog egészen hangosan mellettem.
Összerázkódom és hirtelen eszméletre térek. A bokrok közül Jakowlew barátságos kék szemei néznek le reám, a mi káplárunké.
Ide a lapátokkal! – kiáltja. – Itt még fekszik kettő, egyik a mienk, egyik az övéké.
– Nem kell a lapát, nem kell engem elásni, élek még! – akarom kiáltani, de csak egy halk sóhajtás lesz belőle. – Szentséges Isten! Igazán élne? Iwanow úr! Gyerekek! Gyorsan ide, él! Hívjátok az orvost!
***
Egy perc múlva vizet csepegtetnek a számba, pálinkát és még valami egyebet. Aztán eltűnik előlem minden. Lágyan ringva halad előre a hordágy. És az ütemes himbálás elaltat. Majd felébredek, majd újból elszunnyadok. A bekötött sebek nem fájnak már ; valami kimondhatatlan érzés járja át egész testemet…
– Á-állj ! Tegyétek le! Ápoló-szakasz, negyedik váltás, indulj! A hordágyakhoz! Fogjátok, fe-el!
Ezt Iwanovics, a mi kórházi tisztünk vezényli, egy magas szikár és igen kedves ember. Olyan nagy, hogy ha a szemeimet feléje fordítom, látom a fejét, hosszú vékony szakállát ós vállait, bár a hordágyat négy magas katona viszi a vállán.
– Iwanics Péter! – súgom én.
– Mi az, fiacskám'?
Iwanics Péter fölém hajol.
– Mit mondott önnek az orvos ? Meghalok nemsokára, Iwanics Péter?
– De mi jut eszébe Iwanow… ugyan már…! Meghalni nem fog. Hisz a csontjai mind épek. Valósággal szerencse fia! Se a csontok, se az üterek. De hogy' tudta kibírni negyedfél napon át? Mit evett?
– Semmit.
– Mit ivott?
– A töröknél találtam egy palackot, Iwanics Péter; de most nem tudok beszélni. Majd később…
– Az Isten legyen önnel, fiacskám, aludjék csak.
Újból álom… öntudatlanság.
A tábori kórházban ébredtem fel. Köröttem állnak az orvosok; irgalmas nénék és rajtok kívül látom még egy ösmerős pétervári híres orvostanár arcát, a ki fölém hajolva, nézegeti lábaimat: kezei véresek. Rövid ideig babrál még a lábaimon, aztán hozzám fordul:
– Az Isten szereti önt, fiatal ember! Ön életben fog maradni. Féllábát elvettük, az igaz, no de az – csekélység. Tud beszélni ?
Beszélni tudtam és elmondtam neki mindent, a mint itt le van írva.