Nászdal (Goethe)
A grófról, az ősről mi énekelünk,
Ki ma áldja velünk unokáját,
Őséről a grófnak, ki itt mi velünk
Most költi a nász lakomáját.
Szent földröl amaz, mikoron hazatért,
Nem hozva magával csak hősi babért,
S paripával a vár kapujához elért,
A kastélyt megleli ottan,
De kifosztva, elhagyatottan.
Grófocska, no itt vagy, - elérve a czél,
De biz otthonosabb vala sátrad.
Az ablakon át szabadon fu a szél,
Szellőzni se kell a szobákat.
Mit tégyek az őszi hüs éj idején?
Eh mit, hidegebbet is ismerek én,
Mindent kideríthet a hajnali fény...
Csak bé - süt az égen a lámpa ─
Szalmás, recsegő nyoszolyámba.
S hogy szívesen alszik, ni, ágya alatt,
Úgy érzi, valami poroszkál.
Patkány vagy egér, a mi ide szakadt?
Nincs morzsa, hiába motoszkál!
De lába felől ─ ni, egy pöttön Izé,
Helyes kicsi törpe bukdácsol elé,
Kis mécs a kezében ─ s így üdvözölé
Nagy szónoki garral az alvót,
Álmában a szót alig hallót:
Torozni gyakorta gyülénk idefent,
Mióta lakatlan e vára,
S mert visszajövésről nekünk nem üzent,
Ma gyülekszünk nászlakomára.
S ha nem únja a gróf s bocsánatot ád,
Ünneplik a törpék ez éjjelen át
A férjet, a csínos, a gazdag arát. ─
S a gróf, kinek édes az álom:
,Váljék örömükre, kívánom.'
E szóra kivágtata ágya alól
Három lovas, ─ helyre legények.
Utána a kar, cziripelve danól,
Eleven, takaros piczi lények.
Nagy sorban utána fogatra fogat,
Szem, fül belekábul, hogy el nem apad.
Ily fényt fejedelmi nász se mutat, ─
S legutól aranyos fogatocskák,
Az arácska, a férj, a rokonság.
S most helyre! Üget, siet, oszlik a had,
Hamar! Helyüket se találják.
Zene zendül a tánczra ─ mindenki szalad
Keresni, kilesni a párját.
A síp sí, a kürt hí, a hegedü zeng,
Mind sorba, forogva, kézfogva kereng.
A sarkantyu zeng, a selyemruha leng.
Grófunk hunyorítva csudálja,
Azt képzeli, lázbeteg álma.
Kopogás, ropogás, jön a kukta, cseléd,
Asztalt, padot ízibe készít,
Párjával a tánczos kiküzdi helyét,
Kivenni a torból a részit.
S jön a hurka, kicsinyke, mint árpaczukor,
Halacska, csibécske, zajos lesz a tor,
Csak úgy gyüszüszámra foly, ömlik a bor
Így járja a lárma, az ünnep, ─
Míg nóta között tova tünnek.
S ha többet akartok ti hallani még,
Szűnjék meg a lárma, a tréfa.
Mi kicsinyben a gróf ur szemébe tünék,
Az nagyban igaz leve ép' ma.
Im trombita harsog, a táncz hivogat,
Van úri lovas, lakodalmi fogat,
És éltetik ezren a boldogokat
Az ősi lakó örökében,
S mind úgy van, a hogy vala régen.