Nász

A Wikiforrásból
Nász
szerző: Kaffka Margit
(1906)

Szellőről álmodik az éj,
A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva
S a remegő, szomjas virágbibékre
Most pereg le a hímpor lágyan.
Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar
Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,
Úgy feküszik. - Sápadt boszorkafény
Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,
Széttört sugárok, - száz fürge ezüstgyík
Sajogva szökdös a fák levelére
Vagy elsurran néma kövek mögött,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.
Csend, - csend! Ez ma a rontás éjszakája!
És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed
Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,
Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.

S egy percben - mintha megállna. -
Már leszakadt róla a felleges árnyék
Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,
Elnyuló testűek, iramlanak sietve az útból,
Mögötte csak a setét, örök ég
Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,
- Egyszerre, - megreszket a holdfény.
Villanó sugara egy ablakba ütődik
A hószínű, csendes palotán,
- S úgy tetszik, - mintha zörrenne is az ablak.
Aztán valami titkos jegyű folt,
Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,
Látszanak írva egy kőszobor alján,
De csak egy percig.
Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást
A lenge márványívek alatt,
Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.
Csend, - csend! Valami készülődik itten,
Valamire vár,
Valakit hív, keres, akar a hold.

Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,
S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön
Kilebben a néma asszony. - Szeme lehunyva,
A homloka sápadt, és az ajka körül
Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.
Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.
Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,
Halovány iriszszel, lengő, hajladozó silliomokkal,
A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,
A halkvonalú, finom, pihegő testét,
Lágyan omolva rá, s összetapadva
Saruja kötésén, mint hév ölelés.
- Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra
S az rávillan, - ittas, ujjongó csókkal,
Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,
Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,
S ő hátrahajol,
Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,
S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

Egy perc.
- A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,
Minden kis levél lehellete visszafojtva,
Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.
Csend! csend!
Kék pára száll fel egy urna száján,
Egy kőurnából, a pillérek megett,
Hol játszva fogózik beléjük a korlát,
Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.
- S a palota asszonya fölemeli karját,
Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik
A kebel táján, és megbomlik a kötés,
Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok
S a lenge iriszek szomorúan engedik el
A bőr meleg, sárgafehér selymét,
- Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.
- S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.
Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, -
S összeremeg a csudás test,
A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,
A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,
Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.

Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,
Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,
S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,
Fázón magára húzza a leplét,
Hervadtvirágos szomorú leplét,
- Ráborul újra a sok letörött irisz,
Összecsuklanak a fáradt silliomok.
S ő megindul roskadón, lehajtott fővel
Oda, ahonnan jött, - a néma asszony.
- Odalenn hűs szél támad a fák közt
Sóhajtanak a szegény termős virágok,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
Mert ez a rontás éjszakája volt!
- - Az égen viharjós, fekete felhő
Vonszolja testét lomhán, - míg eléri
A sápadt vőlegényt és befödi arcát
A holdnak.