Muzsikaszó
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. január 31.
Aage Madelungnak
Aage Madelung - ön a finom, ezüstpengéjű tollával a cigányzenéről írt. Nemrég szerelmi vallomást tett nekünk. Most, mint a szerelmes, rátér a részletekre, és külön dicséri a szerelmese haját és szemét: a magyarok borát és zenéjét. A tokaji aranyködén lát bennünket. Aranyos, gyöngyös kolibrikat hall énekelni a vonó alatt, és keresi a fülemülét a húrban. Mi tudjuk, hogy a vonón csak gyanta van, és a húrban nincs fülemüle. A bánatunkban pedig sajgó valóságok lappanganak, többek közt a kénesgyufa szaga is, a paraszt csizmaropogása is, meg a falvaink szegénysége is. Boldogok vagyunk, hogy önnek tündérmesék nyíltak ki egy vidéki kávéházban, de - be kell vallanunk - mi másnak érezzük a cigányzenénket, valahogy kézzelfoghatóbbnak és sokkal-sokkal szomorúbbnak.
Ez a sötét ünnepeste engem is bevert a zenés kávéházba, vasárnap éjjel, a ruhafogas tőszomszédságába. Nem tehetek róla, hogy muzsikálnak. Felülről-alulról-oldalt csapdos a zene, akár a gőzfürdő zuhanylabirintja. Most már nem is kerülök ki innen. Ülök a vágni való gőzben, amely olyan sűrű, mint a köd, olyan színű, mint a puskafüst, mélyen ülök magában a cigányzenében. Nekünk a cigányzene realitás, nem cifra és cukros holmi. Kicsit kosztunk is és a mákonyunk is. Hol hallottuk először? Nem emlékszünk rá. Mert a magyar vidéken az a szokás, hogy már a bölcsős kisdedet is eltolják a lakodalmakra, a torokra, a bölcsőt odaállítják a cimbalom mellé, a patkó alakú asztalok mentén, a sátorban tanuljuk meg a nótát, egyéves korunkban, vagy ki tudja, mikor. Ezért nem is fontos a szövege. A szövegére sohase gondolunk. Minden embernek más szövege van hozzá, és más élete. Az élet rak ki minden ütemet. Ha később halljuk, akkor arra gondolunk például, hogy hullott tizenöt éves szemünkbe a csillagfény, vagy hogy volt megkötve a szalag egy nyúlánk lány hajában. Maga a muzsika pedig mindig bús. Még a vidámsága is bús. Nyomban megbánja, hogy vidám, és jön utána a böjt, a szánom-bánom, a hoppra a kopp. A hang kétségbeesetten akar emelkedni, nem magasra, csak a legközelebbi hanglétráig, de nem bír. Néha felrugaszkodik egy rikkanásig, amely dehogy vidám, inkább egy halálos sóhajtás, aztán hanyatt vágódik a jókedv, és meghal a porban. Nézze meg, kérem, a kottáját, lefelé mennek a hangjegyek, a fejük pedig fekete, mint az elszáradt virágoké. Ez a jellegzetes dekadens zene, mindig fáradt és lemondó. Hogy bolondoz a német a kedvével, hogy csivog kis fejhangján a francia, hogy tréfáz az olasz vagy a spanyol, hogy labdáz szeszélyével az angol, még a szláv is hogy belegyullad olykor mámorába, csak mi nem tudunk elszakadni a földtől, a bánatunk olyan súlyos-józan, hogy a földön kell maradnunk, még a dalunkban is. Nem is érezzük frivolitásnak, hogy a háború idején cigányzenét hallgatunk. Nem mulatás ez, istenemre, nem az. A hegedű beszél, a húroknak emberi beszéde van. Beszélgetnek vele a hallgatók is, nagyon fontos dolgokról. Fogadok, hogy e sok ember közül senki sincs a kávéházban. Mindenki máshol van. Az élete földjén szánt, vet, boronál.
Ön, az előkelő idegen, hősi epopeiát látott a kávéházban. Én, aki sokszor néztem ezt a képet, mást látok. Az emberek most úgy hallgatják a zenét, hogy szenvednek alatta, veretik magukat általa, lógó kezekkel ülnek, ernyedten-boldogan, mint a dekadens patrícius, aki feltépte ereit, és beleült a langyos fürdőbe, meghalni. Bármennyire hasonlít a jelenet egy spiritiszta szeánsz-hoz, nagyon földi, nincs benne semmi metafizikai. Egyszerűen számadás ez a sorssal, a magyar végzettel, amelyet ököllel lehet megfogni. Csak talán közelebb ülnek egymáshoz a búsulók, mint egyébkor. Összelóg a hajuk, s egybeolvad a leheletük. Ezen a szilaj intimitáson érzik, hogy künn világháború van. Különben lehet, hogy mi nem is ismerjük magunkat. Talán az idegennek van igaza, aki a forró magyar vérről, a tokaji topázáról-zamatáról, a pattogó, harcias cigányzenéről beszél, aki távolról néz bennünket, és perspektívában lát, nem fájó, eleven valónkban. Az, aki nyelvtanból tanult meg egy nyelvet, nem beszéli tökéletesen, de talán jobban ismeri a szépségeit, mint az, aki naponta beszéli. Ön, Aage Madelung, a vérünk szikrázását, a cigányzenénk tüzét, a gesztusunkat vette észre. Ezt pedig nagyon jellemzőnek tartom. Nem miránk nézve, de önre nézve. Mert múltkor közel egy óra hosszáig volt szerencsém szemben ülni és beszélgetni önnel. Mind ez ideig két mozdulatot tett. Az egyiket akkor, mikor leemelte hideg és szép, északi koponyájáról a kalapját. A másikat pedig akkor, mikor fejére tette a kalapját, és elment.