A lap feldolgozottságának foka

Muszka tréfa

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Muszka tréfa
szerző: Tompa Mihály

Híre futamodott, hogy a muszkák jönnek,
S hogy rémítő volna száma seregöknek!
A kis magyar sereg nem rettenti vissza,
Sem a bőjt s imával roszul védett Tisza.

És megréműlve van a fél ország népe...
Csupán csak egy falu nem esik kétségbe:
Mivelhogy ottan az orosz polgártársak
Az atyafiakra nagy örömmel várnak.

S midőn közelgetnek a kedves vendégek,
A falusiak mind eléjök menének;
A biró járt elől, s az atyafiságot
Kötögetvén, szörnyü nyájas képet vágott.

Hanem majd rosszul járt - amint mégis végre
Hatvan ökröt kivánt a csapat vezére:
Savanyu lett képe, minő a vadalma,
S tisztelettel bár, de azt mégis sokalta.

Erre az lett vége az atyafiságnak:
Hogy a birónak, kit jól megkancsukáztak,
A jó rokonságtól hatvan ökör mellett,
Husz előfogatot kiállítni kellett.

Hogy ez is készen volt, elindult a csapat,
De nem mint jött: víg dal, - sírás-rívás alatt;
Ejh! egypár tulokért sírni mégis szégyen,
Nem is azért; csak a bucsu ily érzékeny.

Sütött pedig a nap iszonyu mérgesen,
És hogy a forróság még gonoszabb legyen:
Fojtó száraz porral összeelegyedik,
És a boldog tüdőt megjárja fenekig.

A fuvarosok közt egy ifju ember volt,
Képe gömbölyű is, fakó is, mint a hold;
Száraz, mint az agár, hosszu, mint a pálca,
Ritkán szólt, bár mindig nyitva állt a szája.

Gondolkozott pedig, - okosan, most ráért!
- Nevezzük Janónak rövidség okáért, -
Azaz fejét törte - mert nem mondok sokat:
A Janó fejében nem járt még gondolat.

Törte hát a fejét: hogy állhatna félre...
Hanem semmi ut-mód nem jött az eszébe,
S miként van a tolvaj s szerelmes szokása
Ő is tanácsot az éjszakától vára.

Ugyis lett. Estére megpihent a sereg,
S kifogtak a tábor szélén a szekerek;
Janó megitatván éjjel a jószágot,
Visszatért, befogott, s lassan odébbállott.

Már jó darab földet eljött hazafele,
Akkor látja, hogy ez nem az ő szekere!
No semmi! tán még jobb! gondolta magában,
Mert aligha ital nincs a saroglyában.

Mivelhogy jöttében, ha fordula hátra,
Mindig pályinkaszag ütött az orrába;
S ugy kotyog valami ott a szalma alatt:
No az bizonyosan hordó vagy átalag!

Jezus segíts! szóla, de az ostor is szólt,
S lóhalálából jött, pedig csak ökrön volt;
És midőn a hajnal meghasadt az égen:
Haza-verekedett Janó szerencsésen.

Legelsőben is, hogy udvarán megállott,
Kieresztgette az elfáradt jószágot;
Azután fellépett a kerek-küllőre:
Hogy egyet igyék a hordóból előre.

De amint hozzányult: csudáknak csudája!
A hordónak rögtön keze nőtt, meg lába,
S ugy nyakszirten vágta Janót az elsővel:
Hogy a szekér mellett fél-ájultan dőlt el.

S mint Neptun felbukik a tengerhullámból,
Egy félrészeg muszka bú fel a szalmából;
Néz és káromkodik, nem tudja, hogy hol van:
A mennyországban-é, vagy már a pokolban?

S azalatt kiviradt s az asszony felébredt,
És amint tudtára esett a történet:
A bősz muszka körűl addig sürög-forog,
Hogy békére fordul a háborus dolog.

Mert tudni kell, hogy a Janó felesége
Legszebb menyecske volt az egész helységbe;
Csak az volt a nagy kár, hogy egy kis magzatot
Hét év óta neki az Isten nem adott.

Ekkép mossa pedig szegény Janó fejét:
No te muszkát loptál, ördög bujjon beléd!
Ha loptad, jól eltedd, mert ha kitudódik:
Felkötnek, - s fejemen gyalázat lesz holtig!

Janó ugyis érzé már a veszedelmet;
Amelyet magának a muszkával szerzett;
Most meg ugy megréműlt szegény, mint akinek
A nyaka körül jár igazán a zsineg.

Elbámult, mint a juh, - s egy igét sem, szóla,
És mivel rá-szokott hét esztendő óta,
Hogy felesége volt fő minden dologban,
Hitte, hogy ezt is ő elintézi jobban.

Nem-is csalatkozott, sőt örömmel látta:
Mily szépen megszokott a vad muszka nála;
Csupán csak az egyet csudálta más részrűl:
Hogy oly régen ott van s még csak nem is készűl.

Később aztán gyakran akadt olyan dolog,
Amelyen még egyszer jobban csodálkozott;
De hiszen nem is jó mindent tudni, látni...
Magunkról tudjuk ezt nős emberek már mi!

Hanem egyszer Janó hálni ment a rétre,
S amint másnap jókor reggel haza-térne:
Tárva-nyitva minden... a ház s udvar puszta,
Sír-rí az aprólék: sem asszony, sem muszka!

Jobban széjjel-nézett: hát üres a láda!
Oda fiókjából a két tinó ára;
Az asszony ruhája... szalonna, meg vászon...
Ugyan én Istenem! mi történt e házon!?

Szomoru a gazda, - s nap nap mellett várja:
Mikor kerül elő jó élete párja?
És elmulik sok hét, azután sok hónap...
De az elsikkadtak még mind oda-voltak.

S a Janót csípi, marja a lelkiösméret:
Vele a nagy csapás okára ösmértet, -
És bűnbánatában ilyen bús panaszt mond:
Elloptam a muszkát, a muszka az asszonyt!

Igy mulik el a nyár és az ősz utána,
Azután fehér lesz a földnek ruhája;
Végre a tavasz is megérkezik zölden:
Megpendűl a kapa, nyitnak a szőlőben.

Janó is kiballag, - s hogy megtér estére:
Eláll szeme, szája, megalszik a vére...
Ajtaja kinyitva, - aztán meg világ van,
És kegyetlen gyermek-sikoltás a házban.

Belépett az ajtón... hát nagy örömére
Rég ellopott kedves párjára ösmére.
De azért hallgatott... buta bámulásba'
Nyilatkozván öröm és fájdalom nála.

Mégis egy fortéllyal élt az ajtó mögött,
Hogy észrevetesse magát, hát köhögött...
De az asszony unván ezt a csendességet,
Imígy vete annak nagy mérgesen véget:

»Hat tán nem is ösmérsz már engem? átkozott!
Még biz azt sem mondja: hogy az Isten hozott!
Sokat áztam-fáztam, bejártam nagy földet:
Aztán most egy jó szót sem érdemlek tőled?«

De Janó edzett hős volt a hallgatásban,
S körülnézett... inkább félénken, mint bátran;
Szeme alkalmasint a muszkát kereste,
Talált is, - de sokkal kisebbet helyette.

Honnan került ez a kis muszka trombita?
A felett közöttök épen nem lett vita;
Majd ha felnő s Janót jól nyakszirten csapja:
Akkor tán ráösmér, hogy ki volt az apja!