Musárion, vagy a gratiák philosophiája

Musárion, vagy a gratiák philosophiája szerző: Kis János

HÁROM ÉNEKBEN.
WIELANDBÓL. 1800.

ELSŐ ÉNEK

   Egy sűrű berekben Athenae vidékén,
Melly szépen zöldellett a tenger mellékén,
Ballagott Phanias bús andalgásában.
Egyedűl, s csak a bú volt társaságában.
Haját az esti szél borzasztá kedvére:
Nem volt mostan rózsa felfűzve fejére.
A keserves bánat, melly forrott melyében,
Festegette magát jártában ültében,
S hogy mindenben lépjen Timon nyomdokára,
Olly elkopott rongyos köntöst vett magára,
A millyen Cratesen hajdan az lehetett,
Mellyet rá paplanúl Diogenes vetett.

   Mély gondok közt járt kelt félig húnyt szemekkel,
Lecsüggedő fővel, hátra font kezekkel.
Gyönyörű sorsának illy változásában,
Hosszú szakállosan, rongyos ruhájában,
Ki hihette volna ama Phaniasnak,
Ki nem rég mestere volt a vígadásnak,
Kinél a Gratiák tarták tanyájokat,
Kinek minden szívek megadták magokat.

   Ki a pompázásban párja nélkűl vala;
S míg mindent készre várt vendéglő asztala,
Mind éjjel, mind nappal, szakadatlan sorral
Játszott majd Comussal, majd ismét Ámorral?

   Ellankadva ledől egy domb pázsitjára,
S a szép természetnek dicső pompájára
Érzéketlenűl néz; a fülemilének
Hallja szavát, de az most zeng csak fülének,
Nem hatnak szívéig bájoló hangjai,
Mert béfedezik azt a bánat szárnyai.
Érzékenység nélkül, mint ki Medusára
Tekint, s vére megfagy, néz vissza útjára,
S nem az forog már most, mint elébb, eszében,
Chloe leljen-e helyt, vagy Phryne, szivében.
Nem! nem kell neki már bolondság ösvénye,
S mióta szép tisztán kiürűlt erszénye,
Igy kiált, mint régen bölcs Salamon szája:
A világ nem egyéb mint hívság hazája:
Oh bizony mulandóbb mint virág szépsége
A leány szerelme, a barát hívsége!
Mihelyt arany eső nem hull, Danae sincs;
Oda van Patroclus mihelyt fogy a bor s kincs.
Barátokot hozzánk von csak alacsony bér;
Becsesb az arany mint szépség, elme, s fris vér.
Erszényed s asztalod ha szegénység éri,
Kiki elfut, s Láisz a virtust dicséri.

   Mélyen meggyőződvén, hogy merő hiúság
Mind az, valamiért a sete ifjúság
Édes maszlag által nyelt részegségében
S erőtlen fejének elszédülésében
A világot örök tavasznak itéli,
S magát rózsák között kis istennek véli,
Phanias, az új bölcs, Hercules módjára,
Búsan, az életnek űl kettős útjára,
S látja, csak hogy későn, melly sok baj közt lehet
Jutni dicsőségre. - Mit tegyen? Mit lehet?
Szép, virágos úton istenként sétálni,
Gyönyörűség karján rózsaágyon hálni,
S mindennap vígadni új vígság nemére:
Nagy baj mászni hír név tövises hegyére.
Mitévők lennétek? Illy esetben másnak
Nehéz a választás: - nem volt Phaniasnak.
A Gyönyörűséget, a hitetlent, látja.
Szép érzés, megvallja: de már nem barátja.
Repűl az más ifjabb kedvesi karjába;
A Tréfák s Amorok erednek nyomába,
Kacagva, gúnyolva vesznek tőle búcsút,
S időtöltő társúl küldik hozzá a bút.
Más felül a Virtus, s annak dicső fia,
A Hír, őt édesden templomába hía.
Vitéz Herculesünk szökő seregére
Epedt szemekkel néz még vissza végtére.
Nincs haszna; jaj! többé nem jőnek karjába.
Mit tesz? - Készűl menni a Hír templomába.

   A Hír templomába? - De mint menjen bele?
Itt új kétséggel vív merész feltétele.
Szép ugyan mindég zöld laurusok pályáján,
Szent lángra gyúladva bajnokok példáján,
A félisteneknek sietni rangjára,
S érdemessé lenni Plutarchus tollára.
Szép, a rút lágyságtól nemes búcsút venni,
Minden veszélyekkel bátran szembe menni,
Igaz ügyet védni vitéz fegyverével,
S a földet festeni Gigások vérével.
Szép s édes (legalább így zeng Flaccus szája,
Noha inkább futni taníthat példája)
Szép s édes a haza hasznára meghalni,
De az ész még jobban fel tud magasztalni.
Melly szép, a léleknek eltépvén láncait,
Égi fényözönben lemosni mocskait;
A szép igazságot fátyolától válva
Mennyei fényében szemlélni csudálva,
A természet belső rugóit vizsgálni,
A szphaerák táncának titkát kitalálni,
Okokból építni felséges tornyokat,
S az égi lelkeknek kémlelni honjokat.
Melly dicsőség annak, melly boldogság bére,
Ki fáradságának jut illy szép végére!
Ám nagynak, boldognak nevezzék azt mások,
Kit harcra hevítnek síp s dobriadások,
A ki, midőn minden más szív remeg, örűl.
S ha vérár foly s ágyúk dúlnak körös körűl,
A halált, melly ígér borostyánt fejére,
Mint kedves mátkáját szorítja szívére;
Koránt sem ér fel ez annak nagyságával,
Ki magát béfedvén Pallas paizsával.
Nem fél látásától éjjeli lelkeknek,
S neveti vakságát babonás népeknek:
Kinek, Styx, Acheron s Plutó hallására
Halavány sárgaság nem űl orcájára;
Ki bátran lát égni csuda csillagokat,
Istenekre nem fog boszorkányságokat,
S minthogy nem köti bé tévelygés szemfényét,
Mindenütt rendet lát s természet törvényét.

   Nagy volt Filep fia, ki Sardanapálnak
Útálván lágyságát, vétkét sok királynak,
A tyrannusokat rontotta s kergette,
S egyik győzedelmét a másik követte.
Porrá zúzott karja ezer városokat,
Mindennap hódított újabb világokat.
Mért mivelte mind ezt? Bár maga megvallja,
Hogy nevét a köz nép bámúlással hallja!
Mennyivel nagyobb az, s nagyobb mint mindenek,
Kik szép tettek által lettek félistenek,
Ki a virtust mindég, s bér nélkűl, követi,
S az örömet s a kínt egyaránt megveti:
Nagyobb, mintsem tudná sorsát keserűlni:
Bölcsebb, mint sem merne hívságnak örűlni;
Ki diadalmasan az indúlatokat
Meggyőzte, s vas láncon tartja, mint rabokat;
Kit egész India nem ront meg kincsével;
Ki semmit nem gondol más dicséretével;
S a ki készebb égni Phalaris ökrében,
Mint koszorút nyerni Phrynének ölében.

   Illyen szemfényvesztő képzeletek között
Már Phanias szinte az égig költözött,
Midőn Amor eljött vívni tudományát,
Stoa, kénytelenség s bánat alkotványát.
Látja, s csak lehetne, nem hinne szemének,
Melly illy tárgyat mutat vesztére, lelkének.
Ha istenek néki a szép dicsőséget
Irigylik, mint érjen szándéka jó véget?
Ha ki meghódolni akar Minervának,
Örűlhet-e Venus látogatásának?
Nem Venus jött ugyan, de bátran feltenne
Júnóval, Pallassal, s veszte alig lenne.
Szép volt fátyol alól ha csak szeme fénylett:
Ha semmit nem rejlett fátyola, még szebb lett.
Tetszett, ha hallgatott; bájolt, ha szólt szája,
S akkor, volt volna bár rózsátlan orcája,
Széppé tette volna gyönyörű elméje,
Mellynek mindég készen volt méze s epéje.
De nem volt ártalmas mérge fulánkjának,
S mosolyogva cáfolt szép hangja szavának,
Mióta Gratiák s Musák szövetségben
Élnek, nem voltak még illy szép egyességben.
Az okosság nem szólt soha szebb ajakkal,
Sem Zephyr nem játszott gyönyörűbb hajakkal.
Illy volt Musárion! ennyi kellemével
Jelent meg harcolni Phanias szivével.
Szóljatok, barátim, ugyan mit tennétek,
Ha egy vadon erdőn illy szép lyányt lelnétek?
Köztünk legyen mondva - futnátok-e tőle?
Ugy-e? S hát Phanias elszaladt előle?
Ugy van; ollyast mit tett, a mit kevés teszen,
S a mi nélkül senki kártól ment nem leszen.
Felugrott a földről, s bánatos elmével
Vissza tekint, ha jól látott-e szemével.
S a mint Musáriont jobban megsejtette,
Mint ki krokodilt lát, úgy futott előtte.

   Futsz tőlem, Phanias? így szól a lyány s nevet,
Rám ismersz s futsz? Jól van! ám birj bajnok nevet,
Engem félénkebbé nem tesz hidegséged.
Kevélykedjél, egy lyány futva követ téged.
Phanias a bokros puszta ösvényeken,
Csavarogva bújkált szűk tekervényeken,
Szint úgy, a mint bújkál a hegy szűz Nymphája,
Mikor ferdejében Satyrus üt rája.
A szép csak csendesen követi nyomain,
S könnyen, mint ha Zephyr hordaná szárnyain;
Mert furcsa elméje fel tudta számlálni,
Hogy amott a parton meg kell neki állni.
Hogy csolnak nem volt ott, az volt szerencséje,
Mert, ülhetne most csak Phanias beléje,
Szerecsenországig kész lenne elmenni.
De így haszontalan! mit vala már tenni?
Bizony kergetője soknál is többet tett! -
A mint tudott magán csak ugyan segített.
A parton csendesen s alá nézve megállt,
S holmi figurákat a fövénybe firkált,
Szint úgy, mint ha azon tűnődnék magában,
Hány szem fövény lehet a földnek gyomrában.

   Győztél, úgymond a lyány; Phanias, ember vagy!
Cselekedeted szép, s dicsőséged is nagy.
A régi rend szerint Daphnénak haladni
S Apollónak kellett utána szaladni.
Te ezt megfordítod. Futsz, hogy vonj engemet?
Ám nevess: megvallom erőtlenségemet.

   Rosszúl találtad el! így kezd válaszolni
A bajnok, boszúját nem tudván titkolni.
Hogy a föld megnyílnék s elnyelne hirtelen.
Ezt kívánom, nem mást, mióta vagy jelen. -
Köszöntésed hideg mint a jég, barátom,
Felel Musárion; azt tartod, mint látom,
Hogy a győzés sora rád kerűlt végtére,
S el is követsz mindent szívem gyötrésére.
De ne légy felettébb kegyetlen irántam,
Megvallom, vétettem; de vétkem megbántam.
Ha a régi volnék, méltán neheztelnél.
Kívánhatsz-e többet e vallástételnél?
Nem voltam magamé akkor; mit tehettem?
Most, a mit kivántál, szeretőddé lettem.

   Mit mondasz? e szókat félbe így hagyatja
A bölcs, kinek forrón lángol ábrázatja.
Te, ki hideg vérrel érzékeny szívemet
Tapodtad, s nevetve nézted keservemet,
Eddig merészled-e vinni kevélységed?
Ide jősz gúnyolni, s tetézni vétséged.
Húsz s négy hóig érted úgy égtem, mostoha,
Mint Venusért talán nem égtek még soha.
Bájoló képednek örömmel hódoltam,
Mikép imádtalak! melly esztelen voltam!
Egy buja tekintet szívem megbájolta,
Melly magát énrajtam másnak gyakorolta.
Hazug reményektől holtig részegedtem,
Mellyektől vak észszel csalódni szerettem.
Az édes maszlagot nékem magad adtad,
S végre mind azt a jót mással kóstoltattad,
A mit nékem ígért szád ál mosolygása.
S kivel? Oh, méreggel tölt el gondolása!
Egy gyermek volt - engedj voltakép festenem -
Sem asszony, sem férfi, Chiméra-szülte nem,
Ki orcája színét vette képirónál,
Tarkább a lepénél, simább a kígyónál,
Hasonló a bábhoz, mellyet ágyba visznek
A kisded leányok, mikor lefeküsznek.
Ennek árúltad el szépséged rózsáját,
Mellyért oda hagyná Páris Helenáját.
Ezt a majmot vevé az Adonisának,
A kit kiki tartott Cythéra másának.
S míg e féreg lepte kedvelt virágidat,
Phanias, zörgetvén zárlott ajtaidat,
Egész éjjelenként könyeit hullatta,
S ifjúsága legszebb virágit fogyatta.
Nem! ki így megsértett, soha nem lesz hívem!
Félre tőlem! pestist szív belőled szívem,
Hagyj el, hiában jársz. Egymástól értelmink
Még távolabb járnak mint elébb szerelmink.

   Ugy tetszik, mond amaz, bosszúd felette nagy
Fájdalmidért, oka mellyeknek magad vagy.
Szólj igazat; van-e mindég hatalmunkban
Kinek s mint adjunk helyt szívünkben s karunkban?
Sokszor, akarunk-e, azt sem kérdi tőlünk
Amor, s most Faunusok rút ölébe dőlünk,
Majd ismét megvetjük Phoebus szerelmeit.
Ki győzné számlálni kedvünk sok képeit?
Ti, annyi hibákat kik vettek szemünkre,
Hányszor vagytok méltók kinevetésünkre?
Hányszor nem esik meg, hogy horgon akadtok,
S nem más, csak nevetség, a mitől csalattok.
Nyakkendőnk nyíljon meg, ingujunk csúszszon fel,
Már dobog szívetek; sokszor annyi sem kell,
Egy szép mosolygásra s tekintetre lesz rab.
Csak képzelmény s árnyék, csak játék s múló hab
Vezérli gyakorta lelkünknek ízlését,
Sőt a szépségnek is bájoló érzését
Elvesztjük ideig; tudjuk hogy hibázunk,
Még is Gratiákat a rútra ruházunk.
Ha magad, mint vélem, tapasztaltad ezt már,
Bocsánatot talán vétkem is méltán vár.
Ki keres annyi észt egy leány agyában,
Mint komoly Zenónak tudós szakállában?
S hát ha még, barátom, dicsérem tettemet,
Hogy az nem vádolja, sőt menti eszemet?
Tisztelem én benned azt a miért téged
Kiki becsűlt: nemes- és széplelküséged.
Méltán érdemlettél illyen tiszteletet.
Jó barátok valánk, s neked több nem kellett.
E szép aranyláncban, melly köt csak lelkeket,
Vígan éltél velem sok szép délesteket,
S estve nem sajnáltál éntőlem megválni,
S Glycerád ajtaján éjfélig őrt állni,
Így sok időt nálam nyájasan töltöttél,
Míg nem egy nyári nap lugasomba jöttél,
Hol akkor csendesen aludt régi híved,
Ki ébren nyúgodni hagyta mindég szíved.
Ha mi, ferdés után, s mint véljük, rejtekben
Alszunk, talán szebbek vagyunk képzéstekben.
Elég az, nem ismert jókat leltél nála,
S egy jó barátjától ő ekkép megvála.
Felkelvén, lábamnál szemembe ütközött
Egy felemás állat Amor s Faunus között.
Mit nem mondál szíved mély részegségében!
Mit nem tettél volna tüzed nagy hevében!
Ha nem tudnám mint kell az eszelős száját
Bezárni s más hangra vezetni nótáját.
Eloltottam tüzed hideg csúf árjával.
Amor dúlva fúlva repűlt el szárnyával,
Örűltem elmentén; de korán örűltem,
Mert egyszerre nyögve ott termett körűltem.
Nyögéssel megvallom engem meg nem győznek:
Fenrepűlő szók is hiába üldöznek:
A gyúlt képzelődés pompás hangozatja
A fris életerőt bennem elaltatja,
Víg tréfát próbáltam a valóhoz fűzni,
S úgy a síró daemont belőled kiűzni.
De tréfától az illy lelkek mérgesednek:
Bajod nőtt, másféle ír kellett sebednek.
Azonban en szívem nagy veszélyben vala,
Mert az eszelősség ragadó nyavalya:
Érzünk nem tudom mit, s mire ébren leszünk,
Fellobbant szívünkkel immár nem bír eszünk.
Játék volt ekkoron szükség mindenképen
A mézes uracskák arra valók épen.
Legjobb a leánynak, ha szerelemtől fél,
Egy olly báb, melly csupán mulatságunkra él,
Ollyan rendes bohó, a ki repdes, játszik,
Esze áll, szája jár, foga mindég látszik,
Ki csácsogó nyelvvel, bár egész lelke holt,
Lángjáról szól, mellyet a legyező elolt,
S a tűkörben tanúlt cifra nyögésekkel
Jó ízűt nevetett az elmésebbekkel.
Bizonynyal, hanemha nékünk játékunkra,
Minek lelték volna földgolyóbisunkra
Az istenek ezen emberi majmokat?
Legalább szemeink szeretik azokat.
Ostobák, de annál többet örűlhetünk,
Ostobaságokon jó ízűt nevetünk.
S végre, ha igazat akartok mondani,
Hogy majmoknál szebbek, azt meg kell vallani.

   Mind ezzel (Timonunk így akad szavába)
Azt akarod, látom, kitenni példába,
Hogy nincs olly ügy, mellyet nem menthet az elme.
Csak az kár, hogy újra sért ügyed védelme.
De hagyj békét. Eszem elég mesze bódúlt.
Mit használ civódni azon, a mi elmúlt?
Szerettelek; bánom, hogy így megőrültem:
Te a majmon kaptál, s már megeszesűltem.
   Sőt örűlök, mert bár volna módom benne
Hogy minden vágyásom mindenható lenne,
S egyben repűlhetnék szíved thronusára,
Nem mennék; esküszöm szemed hatalmára!
Hazug szerelemmel ám egymást tartsátok,
Engem már meg nem csal mosolygó arcátok.
Örömestebb nézem a tavasz virágit,
Mint szépek személyét s gyermekek vígságit.
S ha még egy földi szép mosolygó képével,
Vagy hatalmat szóló haragos szemével
Azt a just valaha kinyerheti tőlem,
Majd istent majd férget hogy tegyen belőlem,
Így elvetemedni ha látnak engemet,
Akkor, Venus, akkor zavard meg eszemet,
A leggyalázatosb lángot öntsd erembe,
S ejts öreg dajkámmal forró szerelembe!

   Meddig hiszed ezt így? felel Musárion.
Nem vártam, hogy nyelved illy fenhangon járjon;
De mind amellett is, megbocsáss, barátom,
Nem hiszem én az illy csudát, míg nem látom.
Te, ki nem régiben ha csak nem szeretnél,
Azt vélted, semmikép boldog nem lehetnél,
Kinek igen könnyen fellobbana szíve,
Egy tekintetre lett minden szépnek híve,
S a ki, el ne pirúlj, már megeszesedtél,
Ha én kizártalak, másokat szerettél,
Amor múlatságit te tudnád utálni?
Talán más istennél több jót vélsz találni?
Talán megszeretted ama víg bölcseket,
Kik indúlatjukat s képzelődéseket,
Valamerre tetszik, rabszíjon hordozzák,
S úgy élteket könnyebb örömnek áldozzák.
Kerűlöd mint nyűgöt a tiszta szerelmet;
Csak addig kell Amor, míg nem szül gyötrelmet;
Mérsékelve örűlsz, sok játékon sorral
Legelsz, párosítasz új csókot ó borral;
Tanúlod mint kelljen mindég gyönyörködni,
Örűlsz míg örűlhetsz, nyögsz, ha kell szenvedni.
Én ugyan azt tartom, jobb így okoskodnod,
Mint örömre színes gőggel agyarkodnod.
S ha illyen észszel vagy, bátran nevetheted
Kinek visszatetszik illymódú életed.
Nem ott, hol a szépek rá únván magokra
Sűrűn csoportoznak olly múlatságokra,
Mellyeknek érdeme csak az, hogy nevek szép,
Kikbe a mindég várt öröm soha nem lép,
Hol nevetünk, mert kell, ha nem kell, ásítunk,
S vígságunk közepén már újat áhítunk.
Hogy ott is hiába kergetvén célunkat,
Uj ásítozásra nyithassuk szájunkat.
Nem lármák közt, hanem természet keblében,
Ezüstszín patakos völgy csendességében
Szállja meg a legszebb s jobb öröm szívünket,
De, Phanias, hogyha illy okon költöztél
A városból? Crates formán mért öltöztél?
Álladat ez a csúf szakáll mért terheli?
A bölcs ember magát mint más úgy viseli.

   Ékes csúfolódó! az én öltözetem
Csak ollyan, a millyet kíván gyász esetem.
Hát nincs-e tudtodra bajaim melly nagyok?
Hogy ama csátés ház, mellyben magam vagyok,
S annyi föld, a mennyit ama palánk kerít,
Mint ez az, a minek még tehettem szerit,
Mióta prédára költ szép örökségem.
Minden tudja: hogy ne tudnád veszteségem?
Eredj, Musárion! tréfa beszédedet
Szinte úgy gyűlölöm, mint jelenlétedet.
S kit kinálsz a lélek ollyan örömivel,
Kiket a sors közöl csak kedveseivel?

   Barátom, éleszd fel lelked szent szikráját!
Nem nemes szív, rab az, ki formaruháját
Hordozza éltében bal vagy jobb sorsának.
A nézőszínben kell úgy a muzsikának
Zengeni, a játék a mint, bús avagy víg.
Az igazán bölcsnek szíve vídám mindig.
Hát lelked a külső tárgyak forgására
Vesz csupán hol gyászos, hol víg színt magára?
S a víg szivet, a melly lelke az életnek,
Prédáúl engeded minden kis esetnek?
Tudom én, barátom, mértéktelen jóság,
S vidúlni s vidítni kész forró buzgóság,
Mellynek lángjai csak magának árthatnak,
Jól tudom én, ezek hová bódíthatnak.
Még is a kárt s hasznot ha jól felszámlálod,
Többet nyersz mint vesztesz, itt is úgy találod.
A miket a kábák másnak irígylenek,
Ne hidd, hogy mind azok boldoggá tegyenek.
Az igaz boldogság a bölcs tulajdona,
Megáll, forogjon bár a föld ál asszonya
A dús, hogy ő boldog csak akkor hiheti,
Ha pompája fényes s drágák készűleti;
A bölcs érzi, s boldog. Egyűgyű étele
Cserép tálból olly jó, s olly jól lakik vele,
Mint ha minden áldná arany edényeit,
S India küldené drága ételeit
Ha, míg ő zöld fája árnyékában örül,
A víg báránysereg ugrál körös körül,
S Zephyrusok játszván lepék lágy nyájával,
Kínálják őt a rét balzamillatjával.
Ha ígéző hangot hall akármerre lép,
S valamit lát, mind az hasznos s egyszersmind szép
Melly könnyen felejti e kedves okokon
Hogy háza nem nyugszik márvány oszlopokon,
Hogy ezer rest szolgák telkén nem lézengnek,
S asztalánál Gnáthók helyett legyek zengnek!
Bár csapodár sereg ne víja ajtaját,
Udvara nem fénylik, oh ne mondja baját!
E helyett bír olly jót, a mi Mídásnak nincs,
A mit a királynak meg nem vásárl a kincs,
A mi nélkűl halál az élet, a föld sír,
A legbecsesebb jót bírja - barátot bír.

   Mit mondasz? a kinek a szerencse hátot
Fordít, hol az eszed? az bírna barátot?

   Ím, mond Musárion, magam példa vagyok,
Ki érted Athenaet s mindent oda hagyok.
Ki utánad futok, anyám oktatását
Felejtvén, s megvetvén más lyányok szokását.
Úgy hiszem, a dolgot bőven megmutatja,
Ha magát a leány ekkép kockáztatja.

   Tudom az idejét, Phanias igy sóhajt,
Midőn diadalmad nem szerzett volna bajt.
Akkor nem alacsony készséget mutatnod,
Csak Nymphaként kelle magad vonogatnod,
Futni, de, bokrok közt futván, megakadni,
S karomból nevetve magad kiragadni,
De ki tehet róla, hogy kegyetlen szelek
Legszebb öröminket elrepítik velek!
Elmúlt már ez; most csak, ha rajtam állana,
Azt kérném, hogy vérem zavarja szállana.
Nevezzen Athenae boldogtalannak bár,
De látom, hogy a kár itt is haszonnal jár.
Sok édes tévelygés bájos szövevényén
Általesvén, vagyok igazság ösvényén:
Az leszek, aminek eddig csak tartottak,
Áldott nap, láncaim mellyen lehullottak,
Mellyen Athenaetől végkép elpártoltam! -
Nem addig, míg a sors kényes fia voltam,
Nem, hanem mióta jutottam inségre,
Most vagyok igazán méltó irígységre.
Akkor volt Phanias valóban nyomorúlt,
Még inkább, mint a ki koldusbotra szorult,
Míg száz csapodárok őt égig emelték,
S arany poharakból szíve vérét nyelték,
Míg éjenként járván bordélyos házakat,
Ingyen adott, drágán vett ocsmány csókokot,
Addig, míg úr s vad volt minden indulatja,
Addig volt rab, s kénye gyászos áldozatja. -
Vagy a ki virágon alszik, s mély álmában
Azt képzeli, hogy űl Croesus thronusában,
De kit kétszeresen kígyók körűl fognak,
Vajjon talán azt kell neveznünk boldognak?
És ha Endymion (kinek, hogy csókjait
Kedvére adhassa Luna, szemhéjait
Bezárván, Olympust mutatott nyugtában),
Ezer aeonokat töltne szép álmában,
S álmodva istenek asztalánál ennék,
Forrón csókolnák őt szerelem-istennék,
Valami vidítja istenek szíveit,
Mind az részegítné érzékenységeit:
Egy szóval, mint halak a tenger vizében,
Úgy úsznék torkiglan öröm özönében:
Szólj, kicsoda merné azt a vallást tenni,
Hogy nem szégyenlene Endymion lenni?
Bizony Diogenes, az ebek barátja,
Hordajában nemesb boldogság sajátja.
Vagy minnen szivünkben, vagy sehol sem fakad
Olly öröm forrása, melly félben nem szakad,
A tartós vígságnak olly szép kikelete,
Mellynek nem árt a sors mérges lehellete.
Sorsomnak melly javát imént bőven adta,
S most hirtelen tőlem mind azt elragadta,
Melly nyomorúlt lennék egy fordúlásával,
Bírnék bár Fortuna egész tárházával:
Ha, dicső székéből nézvén esetemre,
A bölcseség nem jött volna védelmemre,
Ki setét lelkemben szent fáklyáját gyújtja,
Rózsaszín fellegből felém karját nyújtja,
S oda visz fel a hol boldog kedveseit,
Az igazság s virtus szentelt vitézeit,
Nem kísérti öröm, nem sérti fájdalom,
Szívek Olympus már s égi nyúgodalom.

   Itt Phanias szárnya, mély gondolatjában
Őt így felrepíté ellankadt útjában.
Már szemei elől az egész föld eltűnt,
Már lelkét a nehéz test lehuzni megszűnt,
Körülte az aether tisztább lett szüntelen,
Már félig isten volt, midőn őt hirtelen
Egy csekélység, mellyet szégyen elmondani,
Az alsó világra le tudta rántani.
Ti, emberiségtek hatalmas győzői,
Az égi szépségek merész kémlelői,
Szívetek elámít: néki ne higyjetek,
Phanias példáját látván, reszkessetek!
Az a bölcs, ki az ég felé olly merészen
Repűlt s abba csak nem béhatott egészen,
Ki mintha nyargalná Sancho paripáját
Elérte már a szép csillagok hazáját,
S látja a kék s piros kecskéket legelni,
S hallja a sphaerákat titkon énekelni,
Kinek agyát ollyan hévség gyújtogatja,
Hogy a tüzég közel létét gyaníthatja.
S ki már nem méltóztat földit nézésére:
Lehull Musárion egy tekintésére.
De melly tekintés ez! Nem illik társának
Más, mint mellyet Coypel adott Amorának,
Melly, hogy annál előbb meg tudjon ejteni,
Csalfán fenyít; s imígy láttatik inteni:
Hogy ártatlan gyermek vagyok, azt tartjátok,
Jól van, jól! Tegzemet avagy nem látjátok?
Ha kell a jó tanács, fussatok előlem,
Csak hogy úgy sem soká lesztek mentek tőlem.
Akár holnap, akár ma légyen a napja,
Van érző szívetek, s azt Amor elkapja,
Ezt vagy illyes mit szólt Musárion szeme,
Midőn bölcs Phaniast meggyőzte kelleme:
Rá néz, rebeg, eláll szózatja nyelvének.
Ki tudná leírni vonását képének?
A szép, mintha semmit eszébe nem venne,
Ugy teszen; csak titkon örvend szíve benne.
Végre így szól hozzá: estve lesz már, látom,
Athenae messze van; mit tegyek, barátom?
Nem ismerek senkit kivűled e tájon.
Hogy pedig egy leány itt az erdőn háljon,
Képtelennek tartod magad is. Mit tegyek? -
Azt tartom, Phanias, csak tehozzád megyek.

   Hozzám? rebeg a bölcs; nagy szerencsém lenne,
De a házam szoros. M. Megfér egy lyány benne,
Ha még olly szoros is. Ph. Sovány lesz tartásod.
Egy kis téj, egy tojás: nem úgy mint szokásod.
M. Nem vagyok most éhes. Ph. Csak egy paraszt szolga
Lesz szolgálatodra. M. Annak sem lesz dolga -
Jer menjünk, híves lesz; besetétűl az ég.
Ph. Megengedj! nem adtam mindent tudtodra még.
Lakom egy hét olta két jó barátokkal.
M. Két jó barátoddal? Ph. Igen; s ollyanokkal,
Kik társaságodra nem alkalmatosak.
M. Mit hallok, Phanias! hát philosopuhusok?
Ezek az emberek látnak-e szemekkel?
Ha igen, lábamnál, mint mások.
Ph. Megengedj, én abban kételkedem nagyon.
A Stoa Cleántja. - M. Oh Ceres! ott vagyon?
Ph. S ővele Theophron, Pythagoras híve.
Nagy lelkek, s nem viasz ezeknek a szíve.
M. Oh nem mind aranyok, a mellyek fénylenek,
De bár csupa lelkek s test nélkűl légyenek:
Mikép hátráltatná ez oda mentemet:
Még nevelni fogja gyönyörűségemet,
Ph. Egy szóval, szép tündér mi hármacskán vagyunk.
S egy férfira egy ágy. M. Nyár van; meg nem fagyunk.
Találok én helyet, felejtsd el gondodat,
Indúljunk. - Kedvesem, nyújtsd ide karodat! -
Mit látok, Phanias, hát meleged lesz-e?
Mintha nagy próbára mennél s igen messze.
Három bölcsek talán csak bírhattok velem.
Én csak magam vagyok, még sem bánt félelem.

   Mit tényen? mikor nem hasznos ellentállni,
A szél kényén kell a hajónak úszkálni,
Phanias, ki eddig magát vonogatta,
Mert bölcs Mentoritól leckéjét várhatta,
Esküszik, hogy becsesb lesz remetesége,
Mint a szelid Musák temploma szépsége,
Mihelyt az a nem vélt szerencséje leszen,
Hogy benne a legszebb Musa szállást veszen.
Lassanként kitetszett, hogy Phaniast a szép
Megbájolta, s nem volt elfelejtve végkép.
Az elűzött Amor lágy Zephyr képébe
Bújt, a lyány szeméből a bölcsnek szivébe.
Vele megtelését eléggé mutatja
Halvány orcájának lángszín pirúlatja,
S könnyének cseppjei, mellyek ellenére
Fényes gyöngyként gyűlnek szeme szegletére.
Minden lélekzete sóhajtássá lészen.
A lyány tréfájára rá bámúl egészen,
Még sem hall semmit is. Egész szíve s esze
A fejér kacsókra s a szép melyre vesze.

   Hamar észre vevé a lyány tudománya,
Melly veszélyben forog Zeno tanítványa,
Melly könnyen hágy győzni szép ellenségének,
Melly hiába truccol Amor erejének.
Látta mint derűl fel setét ábrázatja,
Mint lángolt szemében titkos indulatja.
De rajta mit sejtett, s mit érzett érette,
Mind ezt még most bölcsen magánál rejtette,
Kivévén, hogy reá olly szemeket vetett,
Mellyekből, ha akart, minden jót vélhetett.
De a hév kivánság ha vakmerővé tesz,
A szerelem minden bátorságot elvesz.
Festett Phaniasnak a két bájoló szem
Mindent, valami szép, csak reménységet nem.

   Végre, szinte mikor hálószobájába
Ment a nép, elértek Phanias honjába,
Hol a csendes estve szép hívességében,
Az udvart frisítő hársak ernyőjében
Véletlen olly munkán kapták a bölcseket,
Melly nem kis mértékben mocskolta neveket.

 

MÁSODIK ÉNEK

   Szent Anubis! vajjon millyetén állással
Láttatá a két bölcs magát Phaniassal?
Talán csak nem fogtak, nem merjük ezt hinni,
Édes borral telve a fűben fekünni. -
Épen nem! hát talán vesszőn lovagoltak? -
Ebben az esetben nem nagy bűnben voltak.
Plutarch ezt dicséri Agesilauson:
De bölcsnek eszébe illy játék mint jusson?
Ők időtöltésre tréfát nem kerestek,
Egy szóval: egymásnak üstökébe estek.

   A köpcös Cleanthes szívének kedvére
Épen akkor térdelt bölcs ellenségére
(Ki alul oldozta fürtjeit hajának
A babot nem evő philosophiának)
Mikor a gazdának haza-jövetele
Kedves múlatságát elhagyatja vele.
Mint kit ellensége olly tolvajságon kap,
Mellyhez sem sok tanú nem kell, sem fényes nap,
Úgy elborította Phaniast a szégyen
Álljon-e? fusson-e? nem tudja mit tégyen.
Minden erejéből forral olly szándékot,
Uj vendége hogy ne lássa a játékot:
De olly közellévő élesen látónak
Nem meri mondani szemét hazudónak.
Azonban a vívók felszedik magokat,
Szép díszesen öszvehuzzák palástjokat.
Ott állnak kábúlva, s azon jár elméjek
(Mert Phanias önkényt halkkal megy feléjek)
Melly csavargós úton leljék mentségeket
Hogy kevesebb szégyen borítsa fejeket.
De nem hagyja-e el Herculest is karja
Néha, mikor győztét leginkább akarja?
Váltig törik Cleanth s Theophron fejeket,
Nincs haszna! nem tudják befedni tetteket.
S ha köztünk minden szájt kacajra nem vonnak,
Köszönjék egyedül szép Musárionnak.

   Az uraknál, látom, így szól a csintalan,
Socrates intése nem volt haszontalan.
Gymnasticát űznek, mellyhez jól értenek. -
Hasznos játék! s nagy kár, hogy többen nincsenek.
Akik tudnák, amint illenék becsülni,
S a lágy erkölcsöknek tőrét elkerűlni!

   Látni való, hogy itt a lyány elméssége
(Bár titkos cél nélkűl nem volt is mentsége)
Szép színt adott a rút bikacivódásnak. -
Kinek tetszhetett ez úgy mint Phaniasnak?
De Cleanthes, mivel igen buzgón harcolt,
S az illyféle beszéd neki nagy újság volt,
A színlő palástnak nem nagy hasznát vette,
S Phanias többről több szégyenbe ejtette.
Az a munka, mellyben imént buzgón fáradt,
Az a fény, melly reá két szép szemből áradt,
Az a szép s elmés hang, melly őtet mentette,
S a mi ennél szívét még inkább sebhette,
A váratlan vendég dicső kellemei,
A nyájas Amorok s Gratiák díszei,
Mind ezek mélyebben hatottak szívére,
Mint sem hogy hidegen maradhatna vére.
Mentségeket vakog, szakállát szaggatja,
Tág palástját öszvébb addig húzogatja,
Míg a mit senki nem kérdezett, szájából
Kiesik, hogy harcok nem vala tréfából.
A miért ő kikölt olly igazság, ugymond,
Mellyet a ki nem lát, az nem csak sült bolond,
Hanem ökör, szamár, lúd, tyúk, s ocsmány féreg.
Itt egészen láng lesz, s elfutja a méreg,
Tele szájjal ordít. Szegény Phaniasunk,
Melly igen érdemli ő szánakozásunk!
Most piros mint a láng, majd halvány mint a fal,
Földre süti fejét, szégyenében vesz, hal.
A szép látja, s siet őtet éleszteni,
S méltatlan szenvedett kínját enyhíteni.
A Gratiák által egy olly tekintéssel
Felfegyverkeztetve, melly csak egy lövéssel
Cleanth dühösségét rabjává hódítja,
S Theophron törődött oldalát gyógyítja,
Így szól: ha nyerhetném, urak, tetszésteket,
Vacsoránk végére hagyjuk kérdésteket.
Nékem ugyan az illy bölcseknek beszédje
Mindenkor kedvesebb, mint bár Zevsz ebédje.
Oh csuda s kegyes sors, melly elébb el kívánt
Téveszteni, s utóbb számomra illy jót szánt!
Szerencsés Phanias! kinek két barátja
Bölcscsé tészen mindent, ki őket csak látja.
Már nem csodálkozom, ha megszánva nevet
Minden kábát, ki rá ruház csúfos nevet,
S ha felejti, birván illy szép boldogságot,
Nevemet, Athenaet, s az egész világot.

   Így szólott, s a bölcsek fülökkel szemekkel
Minden ejtett hangot, mohóbban nyelnek el,
Mint a hervadt rózsa az estve harmatját,
Mellyel Zephyr hinti Flora szép magzatját;
Szemlátomást belűl s kívűl nő érdemek.
Nem a dicsérettől nyílt fel ugyan szemek,
De más szavát fülünk mindég szomjan iszsza,
Ha minn itéletünk hangzik benne vissza.
Ember még a bölcs is, csakhogy magát keni,
S bár szíve kő, s nem tud semmit kedvelleni,
Magát még is tudja. Tömjén illatjával
Tartsd jól, s hidd el, adós nem marad hálával.
A két bölcsnél is hát a lyány kedvessége
Nőttön nőtt; orcája mosolygó szépsége
Még Stoa előtt is kegyelmet talála;
S megbocsáták néki, hogy hozzájok szálla.

   Egy kis szoba, mellyben semmi gazdagságnak
Nyoma nem volt, megnyílt a fris társaságnak,
A szűk konyhán készűlt étkeket feltenni
Szemléltek egy borzas inast megjelenni,
Ki sokat szállongált s nem kevés munkával
Szolgált nekik végre ollyan vacsorával,
Mellynek egy tyúk (de nem Catius szabása
Szerint, borba fojtva) volt legjobb fogása.

   Ha vajjon Phanias tudós bölcsesége,
Midőn olly közel ült hozzá szép vendége,
Ideákat könnyen tudott-e formálni,
Azt az olvasónak hagyjuk kitalálni.
A hamis szemérem régi maradványa,
Melly szíve nyugalmát még gyakran felhányja,
Régi szerencséje szép tanúja mellett
Fejét több szégyenbe mártotta mint kellett.
De Musárionnak elmés vídámsága,
Mindenre szépséget hintő nyájassága,
S néha szívességgel teljes tekintete,
Mellyet reá mintegy feledkezve vete,
S ismét szemérmesen róla elragada,
Mind ez Phaniasnak új életet ada.
Szíve hova tovább más érzéstől dobog,
S mire észre veszi, benne már tűz lobog.

   Azonban a dolog bár melly világos volt,
Két bölcsünk szint úgy nem látta mint a megholt.
A bölcset vakítja gyakran a nagy súgár,
Fák miatt nem látja az erdőt, mellyben jár.
De a mieinknek meg kell bocsátani,
Mert amíg Phanias mindent, mit hajdani
Kőszívű mestere belé vert fejébe,
Sebesen eltemet szépség Lethéjébe;
Azalatt a vendég úgy kivánására
Ők immár kikeltek a tudós csatára.
Cleanth már vitatja, hogy csak a bölcs lehet
Boldog, mint Jupiter, hogy az mindent tehet;
Hogy szebb mint akárki, s koldus pálcájával
Hatalmasb mint Croesus gyémánt thronusával.
Tovább s tovább menvén nagy buzgóságában,
Megmutatja, hogy itt az élők honjában
Csupán a virtus jó, s az érzékenységek
Valamit kivánnak, azok csekélységek
És bölcshez nem méltók. Egy szóval, hagymáza
Bódúlt eszek' végre illy szókra csigázza:
Hogy a gyönyörűség földi köntösében
Jőjön bár elébe Cypria képében,
Ugy, mint ez a legszebb holdnak világánál
Valaha megjelent szép Adonisánál,
S ez az istenasszony (a mi sok) hozzája
Maga hívja, a bölcs ügyet sem vet rája.

   Itt már tovább magát nem türtöztethette
Theophron, ki ezt is nehezen szenvedte;
Béillett ez bölcsnek kondor szakállával,
Parányi szemei teljesek szikrával,
Tud lantot verni, tud dalt zengeni szépen:
De bódúlt mint amaz, csak másféleképen. -
Messze mégy, Cleanthes (így vág a szavába)
Legalább beszéded könnyen ejt hibába.
Nem, mintha én talán volnék szerelemben
A gyönyörűséggel testi értelemben:
Az merő gőz, s víznek múló buboréka,
Csak olly vak s éretlen lelkeknek játéka,
Kik, mélyen sülyedvén testiség sárjában,
Tunya szárnyaikat vették csak hiában.
De vajjon a szőlő rejt-e titkos mérget,
Ámbár rajta ollykor látunk mászni férget?
Ne a visszaélést nézzük, ha itélünk.
Szép mondás, de véle kár hogy ritkán élünk.
Nemde mézet s mérget egy bokor rózsája
Adhat, a mint szívja méh avagy pók szája?

   Itt Theophron megtelt isteni lélekkel,
S Musáriont nézvén nagy kitárt szemekkel,
Szavát magasb hangra kezdte felemelni,
S az eredeti fő szépről énekelni.
Hogy valamit látunk, s érzékenységinkkel
Öszvepárosítunk égi lelkeinkkel,
Mind az, bár ugy tetszik szemeinknek hogy szép,
Csak az örök szépről lemásolt halvány kép;
S ollyan mint egy piros felleg rajzolatja,
Melly magát a vízben lefestve mutatja.
Innét feljebb repül, s mind jobban foly vére,
A titkokkal teljes számok fejtésére,
Az ezer világok szép muzsikájára,
A fény nemeire, s annak forrására.
Tüzesebben a vak éjszaka szülését,
Az ékes világnak csudás eredését,
Deucalion s Pyrrha nagy történetével
S földünknek hajdani arany idejével
Silenus hangjai nem énekelhették,
Mikor a gyermekek rá kényszerítették.
Továbbá hirdeti, érzékenységinket
Mint kell meghalatni, mint kell lelkeinket
Titkosan mennyei fürdőbe mártani,
S a reájok ragadt földtől tisztítani;
S kerűlvén a babot s a földi lyányokat,
Mint kell nékik fűzni olly égi szárnyokat,
Hogy az istenekkel társalkodhassanak;
S végre, midőn a mért idők lefolytanak,
Ama cifra nyári hernyónak módjára,
Melly bőrit levetvén, vígan kél szárnyára,
Testekkel levessék világi terheket,
S az istenek között lakják az egeket.

   Nagyon gyönyörködvén e komédiában,
A csalfa lyány úgy tesz, mint ha bámúltában
Szökdécselne mellye nyughatatlansággal,
S a tudóst hallgatná egész kivánsággal.
Ezzel, a mit sejtni nem látszik, bár jól sejt,
A bölcs beszédében nem kicsiny csorbát ejt.
Hirtelen megtikkad annak repűlése,
S alsóbb hangra száll le annak kérkedése.

   A dáma mosolygó megvetéssel látja,
Mint önt ki az elme, ha nincs illő gátja.
Neveti bölcseit, kik pompás hangokat
Harsogván, árúlnak hamis virtusokat.

   Végre így szól: Szebbet nem lehet hallani
Mint a mit Theophron látszik tanítani
A fények, a számok s sphaerák szépségéről,
A testről, s a lélek istenné-létéről.
Melly kár volna ha ez csak tünemény lenne!
Ha bár kitalálná, nem ehetnék benne!
Mert melly ösvény vihet erre a fő jóra,
Úgy tetszik ez az mit nem vett gondolóra.

   Theophron, ki teljes édes képzésekkel,
Mellyek bölcseket is gyakran szédítnek el,
Az útat, melly bércre ment fel Herculesnek,
Olly szépnek rajzolja, olly kellemetesnek,
Millyen egy rózsás völgy Cyprus szigetében,
A minden örömek örökös földében.
Ha melly sybarita választhatna benne,
Minden kétség kivűl Theophronnal menne
Istenektől kedvelt szép fák árnyékában,
Hol a nappali fény alkonyodásában,
A lélek s test tündérképpé párosodik,
S Amor, de nem az melly rajtunk uralkodik,
Egy másik, melly körűl repdesnek ideák,
Szint úgy mint a Gnídi mellett a Gratiák,
Olly Amor, melly sokkal fényesebb mint e dél,
Tetőtül talpig szem, s csupa nézésből él,
Vezérli a lelket, viszi a felhőkbe,
Ottan jól megmossa, mártván lángferdőkbe,
Osztán feljebb feljebb megy a csillagos út,
Míg vele a legtöbb szépnek keblébe jut.

   Hogy pedig a lélek illy szép szerelemmel
Szeressen s éghessen szent gerjedelemmel,
Theophron belőle minden indulatot
Kiirt, melly a földhez húzza, mint állatot.
S ez már, így szól tovább, a miben hibáznak
Sokan, kik magokra bölcs nevet ruháznak:
Ők szent szernek tartják apathiájokat
Mellyel istenekké tehetik magokat.
Az a bölcs, mellyet ők hév agyokból szülnek,
Mindent kerűl a mi tetszik szemnek, fülnek.
Minden illy örömet alacsonyságnak vesz,
Elébe, úgy véli, felségesebb célt tesz,
Bátran tűr s a harcon tanúl laurust szedni,
Nem érez, hogy semmit ne kelljen szenvedni.
Melly szörnyű tévelygés! A szép csupán a szép,
Bálványa mindennek, a kinek esze ép.
Csak hogy ezt a szépet lelkivé kell tenni,
A bölcs érez, mint más; ennek úgy kell lenni:
De másokat vakít a földi szép fénye,
S elnyél a testiség posványos örvénye:
Minket pedig az ő árnyékragyogása
Egy fő képhez vezet, mellynek ő csak mása,
E fő képnek örűl az avattak szeme,
Ezt fényli a rózsa, ezt a nap kelleme.
A test rája ragad, mint madár a léphez,
A rózsás orcához, s minden testi széphez.
A bölcs úgy szereti a természet szépét,
Mint az isteneknek reá nyomott képét.
A lélek szárnyai e szép fényben nőnek,
Mellynek sugárai szent kútfőből jőnek;
S az egész világot kölcsön vett színekkel
Festik, míg a semmi éjében tűnnek el.
Szárnyait a lélek mind tovább próbálja,
S magát mindég tisztább örömmel kínálja,
Semmi halandóban örömét nem leli,
Sőt a félistenek sorsát sem kedveli,
Szomjúságát csupán a forrás olthatja -
Illyen, jó barátim, a bölcs állapotja,
Így a mi másokat, mint horog a halat,
Jól meg nem tisztítva elszédít s meghalat,
Az az igaz bölcset szárnyas ló módjára
Nyargalva felviszi az egek polcára.

   Még a muzsika is (bár fogyatkozással
Teljes is itt alant, mert hogy bájolással
Tökéletes hangja olvaszsza szívünket,
Szükség Scipióval itt hagyni földünket,
S a dicső sphaeráknak mennyei honunkban
Hallgatnunk énekét, legalább álmunkban) -
Még a muzsika is hasznos a léleknek;
Csínos szelidséget ád az érzéseknek,
Az indúlatoknak győzésére oktat,
Vídámit, felséges repűlésre szoktat,
S több csudát, tesz, kivált egy szépnek szájában,
Mint akármelly tündér Báhám országában.

   Cleanth, ki ritkán volt illy soká békével,
Tovább nem hallgathat már csendes elmével,
Zabolát kell vetni a szilaj elmének;
Mert, a mint ő véli, ez az egész ének
Heves athletája bódúltának jele.
S a bolondok házát érdemli az vele.
Felkölti helyéből őtet ezen oka.
Jobb karja mezítlen, ráncos a homloka.
S még szólni sem kezdett, már győzedelmet nyert,
De egy új történet mindent, összekevert.

   Az ajtó megnyílik, a kis társasághoz
Belép egy leányka, s egy teli kosárt hoz.
Szép hegyi Nymphának bír öltözetével,
Járásával bájol, győz tekintetével.
Alban, kinek kezét Aglaja vezette,
Pomonát vagy Florát szebben nem festette.
Egy szóval olly szép volt, hogy első látásra
A róla sugárzó árnyékragyogásra
Új Pythagorasunk úgy rá feledkezett,
S a fény özönében olly messze evezett,
Hogy nem lát sem kosárt, sem mit hoz a kosár,
A mit bölcs Cleanthes nyugtalanúl les vár.
Musárion, ennek ki már végét látja,
Int, hogy most némaként hallgasson barátja.
A szobalyány tüstént üríti a kosárt,
S az asztalra, melly most illy újságot nem várt,
Sok confectet s hat nagy boros kancsót tészen,
Mellyek bár melly Faunust várhatnak merészen.

   Ekkor így szól a szép: Uraim, köztetek
Nehéz bíró lenni: mind ketten győztetek.
Bár szép dolog, ha ki bír apathiával!
Örömről örömre főbb lelkek szárnyával
Bizony nem kevésbbé szép repdesni sorra!
Engedjétek hagynom a választ másszorra.
Sokra oktatott ma engem két bölcs nyelve;
Légyen hát az estve örömnek szentelve.
Végy csészét, Phanias, áldozz Cypriának,
A szépség mosolygó istenasszonyának.
Te pedig, Theophron, vendégeld fülünket
Citharád s hangoddal bájoljad szívünket.

   Most már, hála érte a hegyi Nymphának,
Szép Musárionunk szobaleányának!
Lassanként a bölcsek kurta vacsorája
Leve a víg kedvű Bacchus tivornyája.
Szakállas Phoebusunk citharája bár peng,
S a dal a lelki szép dicséretéről zeng,
De Chloe mellyére szegezett szemei
Igen megmutatják, szíve érzései
Melly rosszúl egyeznek felséges hangjával,
S a játszó melly balúl bánik alakjával.
Csintalanunk, látván a bölcs gyarlóságát,
Ravasz forgódással gyújtja szomjúságát.
Szüntelen vele van, mindent tesz kedvére,
S nem nyugszik, míg érte nem forr minden vére.
Egy virágkoszorú, mellyet a bölcsre fűz,
Elvégzi munkáját, s Theophronban a tűz
Úgy lobog, hogy minden, ki szerelmét látja,
Csak alig hogy száját kacagva nem tátja.

   Te pedig, Phanias, melly szomorúsággal
Látod telni az éjt illyes bolondsággal!
Kedves vendégedre melly keservesen nézsz!
Mennyit intesz, hozzá hány sohajtást intézsz!
Nincs haszna! Sebesen siet az céljára,
De talán mind néked, mind neki javára.

   Chloe, asszonyának szíves örömére,
Gyorsan közelítget a dolog végére.
Theophron szemei már olly lánggal telnek,
S szeretőjének olly csúfosan felelnek,
Hogy a legbohóbbik carricatúrának
Őtet választhatná Hogarth is példának.
Csalfa leány, mért hogy hova tovább gyújtod?
Olly bájolva néki a nectart mért nyújtod?
Nincs szükség olajat töltened lángjára,
Fuvalj inkább szellőt égő orcájára!
Lehet-e leányban illy kegyetlen erkölcs?
Azt véled, nem húsból s vérből való a bölcs?
De, Chloe, hihető, tudja mit cselekszik:
Ha kínoz, jutalmat adni is igyekszik.

   Fennyen dicsekedvén jéggé vált vérében,
S nem kis kedvet lelvén a bor erejében
Cleanthes azalatt bölcsen fejtegeti,
Hogy csak semmik a szív vágyási s érzeti
Őt kénytelenségből álmos tanítványa,
Kinek szívét ezer kétség habja hányja,
Mint Horácnál ama terhhordó rest állat,
Csüggő füllel hallja, s gyakran vonít vállat,
Végre unalomból okait lerontja.
Ez, természet szerint, a bölcset boszontja.
A nagy boszúgába mind többet s többet tölt,
Vizet vél inni, mert más rovására költ;
S Aristippust, s mind azt, valaki tart vele,
Circének óljába bizonyítja bele.
Tudós szerzetéhez vonszó buzgósága,
Melly minden pohárral főbb mertékre hága,
Hét palackok közzűl hármat már kimére,
Midőn a csillagtánc, mellyel legvégtére
Theophron a hallók füleit múlatta,
Őtet csupa égő lánggá változtatta.
Most már egy lelket sem kímél dühössége,
Mindent meggyőz szava, mint őt részegsége.
S mire a legfényesb sphaerai tánc kerűl,
Érzékenység nélkül a földre leterűl.

   A játék harmadik része végződik már,
Kiki álmot keres, mert az idő eljár,
Cleanth, ki hasonlít alvó Silenushoz,
Csak hogy a bor reá még mélyebb alvást hoz.
Egy ólba vitetik bacchusi pompával,
S kiki jó éjtszakát mond vidám orcával.

 

HARMADIK ÉNEK

Mihelyt Musárion aetheri álmából
Felserkenvén, kikél nyúgovó ágyából,
Phaniast azonnal ott teremni látja,
Régi jó barátnőm talán megbocsátja,
Így vakog, hogy korán alkalmatlankodom,
De mit tesz? Én tőled most sem iszonyodom,
Felel Musárion, nem vagyok idegen:
Hívünket soha sem fogadjuk hidegen;
Mindég mond valami újat és kedveset.
Látom, mond Phanias, látom, melly keveset
Reménylhetek tőled boldogúlásomra
Beszédedből, mellyel felelsz panaszomra.
Látod szívem kínját, s még nevetve gyötörsz,
Látod romlásomat, s még jobban öszvetörsz,
Száz esztendő nekem minden pillantásom,
S gyönyörködő szemmel nézed kínlódásom,
Kétségbeesésnek nyeletsz el habjával,
Kegyetlen, s hívének vall szád szép hangjával.
Melly irgalmatlanúl állasz rajtam boszút!

   Én boszút? felkiált Musárion. Mi jut,
Phanias, eszedbe? Először szerettél,
Azután elhagytál. Mellyikkel vétettél?
Hidd el, én szerettem mindenik tettedet,
Minden lyánynak tetszik az olly cselekedet,
Melly a férfin való győzelmét hirdeti,
S annak bölcseségét lába alá veti.
De szívedet látni még inkább szerettem
Hidegen, mint égni csúfosan érettem.
Ph. Mikép tudsz kínozni, Musárion! jobb lesz
Üss egy tőrt e szívbe, mellyet a bú megesz.
M. Ne kínozz, barátom, szomorú játékkal!
Jer, űlj szem közt, s mondd eljöttél melly szándékkal
És, hogy boldog lehess, mit s mennyit kell tennem?
Ph. Olly lánggal szeretned, mint a melly ég bennem!
M. S hát engem Phanias szeret, ki, utálva,
Futott tegnap tőlem? Ph. Hát nem boszút állva
Büntetsz-e illy szókkal? Tudod ki s mi voltam
Ama bús órában, mellyben úgy dacoltam.
Megölve szívemet a bú mérges szele
Szidtam a szerelmet, s teli voltam vele.
Megjelenésed is igen váratlan volt,
S csúfolásnak véltem valamit nyelved szólt.
Mikép remélhettem, hogy a mi belőlem
Remetét tett, s mindent elijeszte tőlem,
Az hirtelen hozzám vonszhassa szivedet?
Vedd ezt jól elmédre, s megsértődésedet
Ha nékem, őrűltnek, el nem engedheted,
Tekints még egyszer rám; s ez egy tekinteted
Oltsa el éltemet, ne legyen több gondom.
Ha szeretlek-e? jaj!... M. Dianára mondom,
Barátom, csupa gyász a szerelem benned,
S nálam hasonlóra nehéz lesz szert tenned.
Szint úgy nem kell nekem a szív részegsége,
Mint Theophron hiú szemgyönyörűsége.
A csendes víg öröm italom, ételem,
S minden rózsaszínben nevet s játszik velem.
Én szeretlek ollyan csendes indulattal,
Melly nyájas Zephyrként, gyenge fuvallattal
Ingatja a szívet, szélvészszé nem lészen,
Nem háborít soha, mindég víggá tészen;
Mint a Gratiákat s Musákat szerettem,
Úgy szeretlek; s ha így boldoggá tehetem
Éltedet, szerencséd ma kezd virágozni,
S csak a halál fogja határát elhozni.
A szerető ezen szóknak értésére
Részegen rá rohan szépjének kezére,
S tüzes csókjaival csakhogy fel nem falja.
A lyány egy ideig, mig az ész javalja,
Az elragadtatást áradni engedi,
S a boldogításnak szép rózsáit szedi;
S olly gyengén láttatik vivni barátjával,
Hogy ez végre mellyét illeti csókjával.
A hold s a szép hajnal titkoló ideje,
A részeg szerelem babonás ereje,
Meg annyi veszélyek egy érző leánynak,
Szépünk lágy szívének mennyi tőrt nem hánynak!
De Musárionnak gondja volt magára,
S mig Phanias, egyéb szeretők módjára,
Több s több részt vár híve jóakaratjából,
Mint bámúlt, mikor az kiugrék markából!

   Hogy Phyllis eleint magát vonogatja,
Hogy lassan rikoltgat, s ha nincs foganatja
Nevetve fenyeget, s vásott körmökkel vív,
Az épen nem újság! még a legbujább szív,
Még a Satyrus is méltán felakadna,
Ha a Nympha tőle épen nem szaladna.
Ellenkezzék a lyány: illik is, szokás is!
S így érti a dolgot íme Phanias is.
De megcsalá magát; mert az ő kedvese
Körmében tréfából fegyvert nem kerese.

   Semmit nem használván sok ravasz próbája,
Búsan kezd zengeni vitézünk nótája.
S bizony, hogy elcsüggedt, nem lehet csudálni:
Melly virtus! hol lehet ennek párt találni?
S virtus-e? Phanias annak nem tarthatja,
Kemény, hideg s kevély szívét kárhoztatja.
Illendő, azt mondja, hogy, ha szeret a szép,
Bizonyítsa is meg azt elegendőkép. -
Hát nekem nincs jusom, így szól e szavára
A leány, szerelmed hogy tegyem próbára?
Hát ha az csak képzet s hideglelés lenne,
Csak játék, s nem volna állandóság benne?
Vétek-e, eszemmel hahogy tanácskozom
Elébb, mint szívemet elajándékozom?
Az olly forró vérű előtt, mint magad vagy,
Ez a gond soha sem lehet felesleg nagy.
Megbocsáss, e tettem ha okoz sérelmet,
De magad is kivánsz szíves hív szerelmet.
Amor nyilaival másszor csak tréfáltam,
S nevettető bohót mindenütt találtam:
Most, hogy boldog légyen mind kettőnknek szíve,
Az célunk, s e szép frígy csak a virtus míve.

   Mindég foganatos a virtus tanácsa,
Úgy mondják, a midőn szép száj a tolmácsa:
Mi sem kételkedünk ennek úgy voltában,
Feltévén hogy szegszín éjjeli ruhában
A kényes szív ellen egy olly mell ki nem kél,
Melly fejér mint a hó, s vizslább a gyermeknél.
Vitézünk, fájdalom! ezen esetben volt,
S különfelé vonszó két erővel harcolt.
De gondatlan szemét minek is szegezte
Olly merőn a mellre, melly szívét vérezte!
Ha melly szívre gyenge s nagy erő együtt hat,
A gyengének abban nyoma nem maradhat.
Őtet is a szép lyány bár mint tanította,
Ő annak szavait jól nem is hallotta.
A mivel tüzet gyújt Amor kő szívekben,
A miről Naso ír csábító versekben,
Ami, a mint mondják, hódít sárkányokat,
A legmesterségesb ravasz fortélyokat,
Mindent kész próbálni részeg indulatja
Szeretője ellen, de nincs foganatja.

   Add meg, így szól végre a szép, add meg magad!
Látod heves véred melly tettekre ragad.
Megbocsáss, barátom, de délcegségedet
Ha még tovább viszed, megbántod hívedet;
S nem mást, csak azt nyered vele utoljára,
Hogy szerelmed tészem még hosszabb próbára.
Erről légyen elég! szóljunk más dolgokról,
Csácsogjunk, ha tetszik, e két tudósokról.
Nem tudom mint ötlik eszembe felőlök,
De fogadni mernék, hogy egyik közőlök,
Szobaleányommal társalkodásában -
Ph. Hogy hogy? M. Gyönyörködik a sphaerák táncában.
Mit mondasz? Phanias így kiált s mosolyog,
Az volna még rendes! de nem is olly dolog!
Én is sejték benne olly erőtlenséget.
Említem, szemében nem legszebb láng égett,
Midőn a csintalan Chloe utoljára
A virágkoszorút fűzte homlokára. -
Musárion, velem melly sok jókat tettél,
Bódító utamról hogy vissza vezettél!
Melly esztelenség volt, ollyan embereket,
Kiknek, jól megnézve, minden érdemeket
Csak a palást, a bot, és a szakáll tette,
Egy olly szemtelen párt, melly azt érdemlette,
Hogy gyönyörködtetné a Maenadeseket,
Úgy nézni s tisztelni mint igaz bölcseket!
Mire vetemedtem, mint bódúlhat az ész!

   Rajtad is, rajtok is méltatlanságot tészsz,
Musárion imígy váltja fel szavait,
Az egyenességnek becsűld határait.
Elébb a mértéken túl ment szereteted:
Most őket ok nélkűl igen is megveted.
Mit hallok? mond amaz, hát te fogsz mellettek!
Tréfálsz! bár mint égtél volna is érettek,
Még is, az estvéli játék nézésére,
Felnyílnék a szemed, mint enyém végtére.
Cleanth, ki a virtust tartja csupán jónak,
S béillik Faunusok közt első ivónak;
Theophron, ki zengi lelkek boldogságát
S Chloe kebelében gyújtá bujaságát,
Kellenek-e arról szólóbb bizonyságok? -
Hogy bennek, felel ez, vannak gyarlóságok,
S hogy egyik sem olly bölcs, mint a systemája.
Ph. Azt igen mutatja mindegyik példája!
M. Még is talán semmi e földi éltünkben
Erősb virtusokat nem gyújthat szívünkben,
S ama bátorságra azt nem emelheti,
Melly nagy dolgokat tesz, a veszélyt megveti,
Mint az az igazság, mellyért buzgásában
Részegséget ivott Cleanthes bújában.
A vitéz Hercules híres unokái,
Az Aristidesek, hazájok bástyái,
S a Leonidások, s kik vele harcoltak...
"Mit? kiált Phanias; stoicusok voltak?"
M. Több mint stoicusok! ők azt életekkel
Tették, a mit Zenók gondoltak eszekkel.
Mért van Herculesnek mindenütt oltára?
Mert ama kősziklás nehéz úton jára,
Mellyet a bölcs nem tud járni, csak festeni.
Ph. De kit illik azért mást dicsőíteni,
Mint téged, természet, ki őtet alkottad,
S elébb mint Stoa volt, élni tanítottad?
Nagy embert szűlni kell, nem lehet nevelni.
M. De a nevelést is szent dolog tisztelni.
Bár részint örökség Phocion virtusa,
De van köszönetre Platónak is jusa.
A mesterség kezet fog a természettel,
S a rajzolást képpé festi szebb ecsettel,
A virágot, mellyet a mezőn fel sem vészsz,
Szemet igézővé teszi a bölcs kertész.

   Tegyük, mond Phanias, hogy ez mind igaz is,
Legalább a délnél világosabb az is,
Hogy Theophron titkos száma, ideái,
Szívbe, szembe, fülbe nem férő csudái,
Mind ez csak egy beteg főnek álmodása.
M. A nagy Archytasnak hol és hány van mása?
Pedig Theophronnal azon egy hitet hitt.
Illy lelkek is vagynak, de csak amott imitt.
Szint úgy teremni kell a lelketlátónak,
Mint a nagy vitéznek s a jó rajzolónak.
S vajjon mi emeli feljebb a lelkeket,
Mi formál olly nemes s felséges szíveket,
Mint éltünk céljáról a nagy reménységek?
Hogy a világoknak nincs számok, sem végek,
Hogy a nap, melly útját láttunkra itt járja,
Egy másik szebb napnak csak vékony sugárja,
Hogy lelkünk végetlen, s rokon főbb lelkekkel,
S ha szentűl él, utóbb vígad istenekkel. -

   Minden Gratiákra kérlek, kedves, mit tészsz
Így kiált Phanias, talán csak lélek lészsz.
Nem régen csúfodnak Theophron szólása
Tárgya volt. M. Ő maga, de nem tanítása;
Nem a mi benne jó, bár eszelősséggel,
Jól öszvekeverte azt esztelenséggel:
Csak az esztelenség érdemli gúnyunkat -
De igen is távol elhagyánk célunkat.
Nem volt más szándékom, csak adni értened,
Hogy nincs mért tettedet igen szégyenlened.
Ha a két bölcs téged elébb úgy megbájolt,
Az gyászos sorsodban csuda épen nem volt.
A mint martiusban öszvezsugorodik
A bimbó, az idő mihelyt komorodik,
Úgy lelkünk, eltűnvén a sors verőfénye,
Magát öszvehúzza, s elhervad reménye,
Midőn mind az tőle eltűnik véletlen,
A mi nélkül neki az élet kelletlen.
Csuda-e az, ha egy olly tudományt szeret,
Melly minden bal sorsban vígasztalást nyeret?
Melly néki azt mondja, hogy a mi veszendő,
Az nem övé, s vesztét bánni nem illendő;
Sőt a keserűség közzé édeset tölt,
S a veszteségekből új örömeket költ.
Mi tetszhetik inkább a bús kevélységnek,
Mikor örvényébe sülyed az inségnek,
Mint egy olly tudomány, melly minden kincseket,
Ha eltűntek, úgy néz mint gyermekségeket?
Mit gondolsz, az magát melly nagynak tarthatta,
Ki hordóban magát fel s alá forgatta.
Kibe a nagyságnak irígylése nem fért,
S napfénynél egyebet Sándorától nem kért?
Még kevesebb lehet a bal sors fiának
Éretlen buzgása egy platonistának,
Az öröm helyébe ki jobbat tud tenni,
A melly nélkűl Zeno tanít csak ellenni,
Ki, a durva testi gyönyörűségeknél,
Néki szebb vígságot ád az isteneknél,
Az égből, a hova könnyen feligézi,
A földet csak egy kis borsószemnek nézi,
Varázsló pálcája egyet csap előtte,
S tüstént ezer világ terem körülötte,
Bár fundamentomok csupa képzeletek,
De annyival pompásb s dicsőbb épületek.
S ha külső érzésit egyszer elaltatja
Azt hiszi, hogy magát valóval múlatja.
Egy olly álom, mellyel az égben vígadunk
Nem végső szerencse. - Addig míg szúnyadunk,
Belé szól az ifju. De a felébredt bölcs
Mert szükség, hogy utóbb akárkit is felkölts,
Lassanként a nectar s ambrosia mellett
Olly étkeket kíván, mint régen kedvellett.

   Egy sohajtás, melly itt Phanias melyéből
Jött, bőven mutatá, hogy szólott szívéből.
S nem az ő vétke volt, ha szépje nem látta
Illy sohajtást mellyik istenhez bocsáta.

   A szép, megérdemlett hív szeretetének
Zálogáúl, kezét nyújtja kedvesének,
Ki e drága kezet, lángolva, melyére
Nyomja, s epedve néz angyala szemére,
Ha vajjon érzi-e szíve hevességét?
Egy gyenge szorúlat elveszi kétségét.
Viaszként megolvad lágy szíve a szépnek,
Tüstént a cél felé sebesebben lépnek,
Amor őket többről több s több szívességre
Vezeti, míg utóbb jutnak kívánt végre.

   Más nap szent frígyeknek szép napja felderűlt,
S Phoebus lángszekere mennél többet kerűlt,
Szép boldogságokat mind inkább érzették
Az által, hogy egymást szerencséssé tették.
Phanias, ki a tűrt inségből bölcsebb lett,
Kivel olly véletlen a sors megbékélett,
Boldog lévén belül, s nem csak külsőképen,
A középszerűség arany útján épen
Irígylés nélkűl élt égi békeséggel,
S minden órája folyt olly gyönyörűséggel,
Mellyet a természet s az ártatlanság ád,
S azért nem is követ sem unalom, sem vád.
A nyughatatlanság habos tengerének,
Athenae gyakori s káros szélveszének
Az ő kunyhójában nincsen semmi nyoma,
Melly Musárionnal Gratiák temploma.
Mindenütt a merre jószága megyéje
Terjed, barátnéja gyönyörű elméje
A természet színét szelid mesterséggel
Éleszti csendesen ígéző szépséggel.
Egy kert, mellyben Flora lakik Pomonával,
S múlatják magokat Zephyr játékával;
Egy liget, hol Amor szokott andalodni,
Hol édes tréfálni, édes gondolkodni;
Egy patak, s mellette árnyékos szilfasor,
Hol a déli álom meglepi őt sokszor;
Egy nyári levélszín a kert hátuljában,
Hol nectar lesz a bor hívének karjában;
Egy olly szomszéd a ki Flaccuséval felér,
Olly szép s egészséges test, mellyhez gáncs nem fér,
Megnyúgodott szíve, felhőtlen homloka -
Mennyi gazdagítja őtet, mennyi oka
Van az örülésre? De még gondoljátok
Ehez Musáriont, barátim, s szóljatok,
Mit kívánhat ennél több s jobb nyereséget?
Semmit mást, csak épen azt a bölcseséget,
Boldogsága becsét hogy egész erőben
Érezze, s ne vágyjon többre jövendőben!
Illy bölcseséget is az egektől nyere.
Nem borzas cynicus lett néki mestere,
Nem egy ráncos Cleanth, a ki beszédében
A bor mellett Zeno, s Silenus tettében:
Hanem a szerelem. Hol van mása ennek?
S ő hív tanítványa lett ezen istennek.
Könnyen tért ama szép philosophiára,
Melly, a mit a kegyes természet számára
Öröminek gazdag árjából folyni hágy,
Azzal vídáman él, s többre önkényt nem vágy;
Örömest a dolgok szebb felét vizsgálja,
Bölcs szívvel megnyugszik, akármi találja;
Nem feszegeti azt, a mit az istenek
Setét éjszakába kegyesen rejtenek.
Az alsó világon élő jámborokra,
Noha talál köztök sok bolondságokra,
Soha nem haragszik; sokszor megneveti
Őket is, magát is, de még is szereti.
A színest kerűli, a tévelygőt szánja,
A virtust dicséri, nem mindég kivánja,
Nem is ég mindenkor, mikor szól felőle,
De szívből szereti, s el nem pártol tőle.
S a földet, dolgait bár melly sors intézi,
Elysiumnak sem, pokolnak sem nézi:
Nem olly megromlottnak, mint azt az epével
Teljes elme látja nagyító csőjével,
Olly gyönyörűnek sem, mint a költő írja,
Kinek gyúladt agyát a bor s Phyllis bírja.

   Ezt hitte, illyen volt, így élt Phaniasunk,
S minthogy nekünk az volt szíves kivánásunk,
Hogy kiki követni szeresse példáját,
Jó, hogy épen ekép futotta pályáját. -
"Ám legyen úgy! de hát az a bölcs hova lett,
Ki sphaerákat mérni annyira kedvellett?
Jó, hogy kérdjük, Musánk majd elfelejtette,
Ez egyetlen egy éj őtet arra vette,
Hogy Chloe karjában megismérte magát,
S babbal felcserélte szédítő maszlagát.
"Hát Cleanth?" Ezt a dél hogy felébresztette,
Szép lassan az ólban magát, öszveszedte,
S lábhegyen kimászott, tálán egy hordót vett -
Elég az hogy eltünt, s többé híre sem lett.