Munka után

Munka után szerző: Cholnoky Viktor

        Az elmúlt héten egy régi ismerősömmel találkoztam, öreg ember már, egészen közel a hetvenhez. Hajdan ismert nevű költő és író, ma, az ihlet múltán ─ mert kevés az olyan kivételes tünemény, mint Kiss József, aki még ma is mindig bír fölfelé menni a Parnasszuson ─, tehát az ihlet korának múltán valami nyugalompénzből él, amit bizony megérdemelt, ami tehát bizony nagyon kevés. Kérdezősködtem a sorsáról, és ami feleletet ekkor kaptam tőle, az valami egészen új szenzációját adja a lateiner-nyomorúságnak. Elmondta, hogy ezelőtt húsz évvel, amikor nyugalomba ment, tökéletesen meg volt elégedve a sorsával. Pompásan be tudta rendezni az életét, mindenre jutott a nyugdíjából, még valami kis superflure is, amiről Voltaire olyan bölcsen mondta, hogy une chose très nécessaire. De húsz év alatt minden megváltozott a világon, csak az ő nyugdíja maradt meg a régi, és meg is maradt vigasztalhatatlanul folyton a réginek. Pedig a hús ára már alig fog visszamászni valaha is a húsz évvel ezelőtt való paradicsomi szerénységre, és az sem valószínű, hogy a lakás olyan olcsó legyen, mint húsz esztendővel ezelőtt volt. De a nyugdíj az marad a régi.

        Ezen tessék most már gondolkozóba esni, tisztelt szociológia. A még verekedni tudó emberek sorsa után a befejezett munka embereinek a sorsán. Mert hogy az öreg poéta nem is nagyon keserű, inkább csak rezignált szavait hallgattam, egyszerre azt az ijedelmet éreztem, mint a lázbeteg, aki kísérteties álomlátásaiban egyszerre önmagát látja, de ─ hetvenesztendősnek. Hiszen mindnyájunknak kötelessége arra gondolni, hogy egyszer csak elérkezik az idő, amikor nem kell már dolgozni, és az élet talán, Istenem, talán mégis lesz valaha olyan szép megint, mint gyermekkorunkban volt. Nem katona az, aki nem érzi a táskájában a marsallbotot, és nem tud igazán dolgozni az, aki nem reménykedik szentül az öregség nyugalmában. És van-e közöttünk valaki, aki nem azt hiszi magáról, hogy ha más senki sem, de ő megéri a nyolcvan esztendőt.

        És mégis: őróluk, a saját eljövendő magunkról megfeledkezik a világ. A befejezett munka embereiről, a nyugdíjasokról olyan könnyű vagy talán olyan jó megfeledkezni. Elfeledjük, amikor a velünk még együtt verekedő emberek fizetésjavításának, munkabéremelésének a követelése eget ver zajával, hogy vannak már csendes emberek is. A nyugdíjasok, a munka után lévő emberek, akik tehát nálunk feltétlenül nagyobb kényelmet érdemelnek. Pedig ők is drágábban kapják ma már a húst, tejet, a ─ hogy ideális penzionátus ételt mondjak ─ becsinált levesnek való tyúkot vagy libaaprólékot, a szenet, de még a patikaszert is, amire pedig talán nekik van a legnagyobb szükségük. Drágább lett itt húsz esztendő alatt minden, hiszen ma már Budapesten a levegőt sem adják ingyen, mert a lélegzetvétellel egy csomó korom és bacilus lenyelésének a kötelessége is együtt jár, mint ellenszolgáltatás. És a nyugdíj marad a régi.

        És a nyugdíjasok még csak nem is tudnak segíteni magukon. Mert a mankó, amit a penzió a hónuk alá dug, megfosztja őket a könyökük használatának a lehetőségétől. Pedig ma három feltétele van még a jogos kívánság érvényesítésének is. Hogy valaki ma érvényesülhessen, ehhez először is igen jó gyomor kell, úgy testi, mint lelki értelemben véve, másodszor kitűnő izmokra járó és lehetőleg hegyes könyök, harmadszor pedig valami olyan lelki szemérmetlenség, amely a legkedvesebb gondolatát sem hagyja meg csupán a maga belső élete illatának, hanem prostituálja közhaszonra és a maga zsebének az érdekében. Elképzelhetetlen volna ma már például Scarron abbé, a „királyné betege”, aki nagy karosszékében ülve, már csupán csak beszélgetett, kontemplált, meg volt nyugodva, eltelt lassanként az áldott halálösztönnel. Ma legfeljebb „ex gratia speciali” kapna helyet valamelyik ispotályban, és kedves ételéül nem a langusztát, hanem a csibelevest választhatná. A szép tétlenséget, a boldog nyugalmat megette ma már a ─ szomszédunk könyöke, amely untalan belefúródik az oldalunkba, és ha nem bír előretaszigálni, akkor félrelök bennünket.

        Ma már nem lehet kiérdemelni, nem lehet megszolgálni még a nyugalmat sem, ma már mindent úgy kell kicsikarni. Sztrájk, amerikázás, bojkott, de lockout is csupáncsak különféle módjai és elnevezései a csikarásnak, és a nyugdíjas, szegény nyugdíjas, ő éppen az az ember, aki már nem képes többé semmiféle csikarásra, csak a hascsikarásra. Mit csináljon a maga érdeke kivívására? Sztrájkoljon? Ez annyit jelentene, mint beszüntetni a nem dolgozást. Amerikázzon? Ez valami olyan csodabogarat jelentene, hogy még lassabban nem tenné azt a semmit, aminek a tevéséhez éppen a nyugdíjas volta miatt joga van. Vagy talán az éhségsztrájk? Hohó! Éhezni csak a nagyon egészséges gyomor tud, és aki úgyis koplal, az nem hajlandó még ráadásul böjtölni is. A nyugdíjasoktól bizony ne várja senki, hogy nem fogják fölvenni pontosan minden hónap másodikán ─ ez nekik az elseje ─ a penziójukat. Fizetésjavítás van, de a penziójavítás olyan abszurd fogalom, mint például a zöld ló.

        És ez egyike a legirtózatosabb becstelenségeknek a társadalom mai berendezettségében. Ez az, amiért nem érdemes ma már megöregedni sem, mert akinek a hóna alá odadugták a mankót, annak a kezéből kiütötték ugyanakkor a fegyvert. Csak a még szállítható munkában van most érték, mert csak benne van még csikaróképesség. A befejezett munkának, a jól teljesített kötelességeknek a megbecsüléséről csak Horatius idejében dalolhattak az öregek. Ezek ma olyan gyorsan felejtetnek, és olyan meghonorálatlanok, mint az a bizonyos kutya, amelyik „da liegt begraben”.

        Mert itt van eltemetve az a kutya, amelyiknek a hantjába belebotlik minden lateiner akkor, amikor az első dér megüti a halántékát. Ekkor révedünk el mindnyájan, hogy mi lesz velünk akkor, ha a munkánkkal többé nem tudunk már nemcsak hogy keresni nem, de csikarni sem. Mi lesz velünk akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van az élet kicsinyesen nagy kényelmeire, a jól eltartottságra?

        Oly tragikusan benne van a kérdésben a felelet: „Hund? Wird begraben.” Aki nem tud már dolgozni, az álljon odább, és ne vegye ki a dolgozni tudók szájából a kenyérnek még egy morzsáját sem.

        De ─ tudod, hogy a te sorsod is ez?