Munkások (Tömörkény István)
| Munkások szerző: Tömörkény István |
Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha úgy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek, és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munka közben, és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska hámnak, dacos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való, és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt, és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát, és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a húst, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.
Mert télen nem dolgozik. A munkás szintén rangokba van oszolva; a zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó, és nem járnak a hajók, s ha megszorul is, más munkát nem vállal, tavasszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka - ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vízen az alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat, vagy vízi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt újmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba, s ezután beterítik földdel, hogy abban érjen.
Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához, s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska húzná őket, pedig ők tolják.
Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, úgyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a bútorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás húst szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.
Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a múlt hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számítása végén, és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak, s annak magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.
A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.
A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis földtornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén, s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanító kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelsősorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát, és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet ígérnek, ahhoz képest alkudnak, s amint oda ér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jöjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával, a földet, és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.
Ilyenkor lassú mozgások támadnak köztük, és összesúgnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezúttal is, mikor nem oda messze vannak Galíciában, Romániában, vagy Boszniában, ahova vasúti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján, végig húzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.
Mint nagy lomha kígyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák, és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések lábától, túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll esztendőkön át az elhagyott várfal. Párját, a túlsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a túlsó oldalon, s úgy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vízibúvár vöcskök laknak.
Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek, és nagy sokaságban kezdenek úszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét, és megy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér, s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe újból jön másik, és szőke színe olykor haragos barna. Föld fölé épített csatorna ilyenkor a két töltés köze, s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák, s oda messze falvak és városok... Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala, és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé, és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét, és mossa a töltést, akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével kivált a haragoszöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak, s talán azt sem kérdezték, hogy kié.
Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol a falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkezi munkásokból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsússzon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám, s munka közben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a dolognak: ha kérdik, csak morog, s úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki az egész tájék, s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönnyel áll?
A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:
- Huja!
A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén otthagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:
- Huja!
- Huja!
A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a túlsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez, és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.
- Mi az, emberek, mi az? - kiáltja messziről. - Mi van itten?
Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga tengerre, és azt mondja:
- Víz.
Hát az van csakugyan sok. A túlsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltűntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott úszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a hosszú sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek, és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.
- Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? - kérdezi a mérnök. - Hiszen úgy elszakad a töltés!
- El - hagyja rá egykedvűen a kubikosfőnök.
A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:
- Ha a víz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak, uram, itt e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a padkája már három hejjön el van repedve.
- Hát meg kell fogni - kiáltja a mérnök. - Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!
- Csak lassan - mondja a gödörgazda. - Dolgozunk uram, amíg csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kígyó csúszik.
- Hát mi a kívánságuk?
- Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr - magyarázza az ember, és odasereglenek a többiek -, én abba vagyok beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad, amerre lát, osztán sönki se fizet ki bennünket.
- Dehogy nem - szól a mérnök.
- Nono - felel nyugodtan az ember -, mink mán jártunk úgy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.
Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:
- Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyű így beszélni.
Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda.
- Szögények vagyunk... Aztán máskor is jártunk mán úgy...
Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségű ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan forintokért, és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött, s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál.
- Hát itt mi van? - kérdezi, ahogy odaér.
Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág, és elmondja a bajt.
- Ebben igazuk van - véli a főhadnagy. - Hát nem bírsz most pénzt adni nekik?
- Nem.
- Nincsen? - kérdezi ez leverten.
- Dehogy nincsen - mondja mérgesen a mérnök -, van itt tízezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?
- Hát a többi szakaszon?
- Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is kell.
A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul, és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.
- Adj ide egy ezrest - mondja a katona. - Más itt nem segít.
- Hát a katonaság? - kérdezi a mérnök.
- Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.
S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.
- Nem lehet fizetni, emberek - mondja. - Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.
- No, az nincs - szóltak a tömegből.
- Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, mi?
- Honné! Mög hát! - hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:
- Hanem...
- Nos?
- Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?
A főhadnagy rámutat a pénzre:
- Az is itt van benne.
- Hát akkor gyerünk - int az embereknek a gödörgazda, és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska, és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen, csak úgy maga-magától, hanem apadna, ha a túlsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt: itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem múlik.
- Ahun a! - mondja.
Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés, és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz, és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szaggatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyúlgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a cókmókját, s mindent talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé, s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska, de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.
- Hát megjövendölte kend! - szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.
A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát:
- Nem először látok én ilyent, uram.
A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy azután a végén kiöntsön.
A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:
- Majd ebbe a faluba mönnyünk le.
Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.
- Ügyeközzünk, embörök, ügyeközzünk.
Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrűl a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyíláson szökve fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyílásba ugrik velük A kubikos-csapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda.
- Embörök!
Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.
- No! - mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást.
Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:
- Uram, elázott-e a pénzünk?
- Nem ázott az - felel a tiszt -, csak derékig ért a víz.
- Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit keresni.
A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.
- Jól van - mondja amaz és megindul azon vizesen -, talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt nem tudom, mi fizetés jár maguknak.
- Majd tudom én - felel a gödörgazda. - A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.
- És az a munka, amit itt csináltak?
A gödörgazda nemet int.
- Az nem számos - mondja. - Szögényöknek történt.
A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban így van.