Monier Williams: A hindu dráma
| Monier Williams: A hindu dráma szerző: Arany János |
A HINDU DRÁMA. („Sakoontalá, or The Lost Ring:” Szakuntalá vagy az elveszett gyűrű; indiai dráma. Kálidásza szanszkrit eredetiéből angol prózában és versben fordítva. Monier Williams a szanszkrit nyelv tanára által. Hertfort, 1855)
Eposz és lyrai költészet otthon van mindenütt, hol az emberi elme kihatolt a barbár állapotból; ezek az emberiség minden művelt népfajának közös tulajdona. Valahol csak a múlt vonzó hatást gyakorlott hitregéi világának fényével, vagy a jelen és jövő, még közelebbi benyomása által, felserkenté a költő bensőbb eszméi életét: mindenhol megszületett az eposz, a dal, mint ösztönszerű hangja a lélek mély és nagy felindulásinak. De a drámai költészet nem ily világpolgár. Egész mostanig a nemzetek ama nagy családjának történetével van egybecsatolva, melyekhez társul mind, a mi nagy és dicső létezik földünk évlapjain, melyek nyelvei minden nemesb gondolatkincsnek hordozói s az európai polgárosodás közegei voltak mindenkoron. Egyszóval, a dráma az indo-germán faj kizáratos dicsősége.
Nem, mintha e népcsalád minden tagjának követelnők e fényes örökséghez való jogot: van több, magas értelmiség hírében álló nemzet, melynek ez örökben semmi része. Így a régi Rómának s mai Perzsiának nincs bennszülött drámája, nemzeti alakban, mely mélyen verte volna gyökerét a nemzeti jellembe, s annak belső rugalmából nyerné közvetlenül élet-erélyét. A római vígjátékot olvasva, érzi az ember, hogy ezeknek semmi életszerves egybeköttetése nincsen a nemzet „szíve-vérével;” más földről vannak átültetve, s itt csak tengődnek a nem nekik való ég alatt. Nemzeti dráma csak úgy lehetséges, ha nemzeti jellemet fejezi ki, ha magába szívja mindazt, a mi nagy és hősies létezik annak múltjában, vagy jelenkori fejlődségében. , Minden nagy dráma-irodalom egy saját világot képez, mely kisebb mértékben feltükrözi mindazon hatások erősebb áradatait, melyek befolytak a népre ivadékról-ivadékra, s ennek benső és külső életét azzá tették, a mi. Ki nem olvashatja Görög-, Spanyol- vagy Angolország drámáiban az izgalmas, tettdús évek hosszú sorát, melyek évkönyvei, csupán ha nevöket említjük is, azonnal feltámadnak, hogy betöltsék a lelket képekkel — azon évekét, melyek nyoma még arczkifejezésén is az illető nemzetnek bevésve maradt, mennyivel mélyebben kellett, hogy benyomva maradjon a sokkal fogékonyabb lelken és benső jellemen?
Ó-Indiának, épen úgy mint régi Görögországnak, saját drámája van, mely idegen befolyástól nem érintve, s egyedül a nemzeti mívelődés által dajkálva, együtt virágzott és hervadt el a nemzet önálló történetével; a növésnek s hanyatlásnak ugyanazon törvényeit mutatván fel ama távol ég alatt s elszigetelt fejlődési körében, melyek a mi sürgőbb nyugati földrészünkön oly szakadatlan munkásságban valának. Lucretius és Catullus idejében, legnagyobb fényét Vikramáditya, Oujein királya udvaránál érte az el; és Kálidásza, kinek főművét (chef d’oeuvre) oly későn ismerők meg angol fordításban, egyike volt a „kilencz drágakőnek” a mi bizonyítja a hindu irodalom ama híres pártfogójának bőkezűségét.
E költeményekben hű arczképét találjuk az akkori hindu szellemnek. Az álmodozó mysticusok e nemzete, melyet Nagy Sándor kortársai oly félelmes tisztelettel bámultak, mely között s az élénk görög nép közt halandó embernek át nem lábolható mélység tátongott, — önmagát tükrözte vissza drámáiban, s a hitregei távolság vásznára odaveté körvonalait mostani és akkori világának. Az ő drámáik, mint a klasszikainak ellentéte, lehet, hogy a romantikaihoz sorolhatók; de valósággal majdnem azt mondhatni rólok, hogy magokban egész külön osztályt képeznek, — elszigetelve mindazon hatalmas befolyásoktól, melyek valami háromezer év óta Európát azzá öntötték, a mi most. Valóban sajátságos talány, szemlélni a hindu szellemét, a mint magános körében mozog; nem „tompa tespedésben” ugyan, mint Khina, hanem teli erélylyel, élettel, reménynyel:
„Mint lomha sós mocsár fövényzárak megett, |
csakhogy India, a Himalaya és Indus közé rekesztve, sokkal messzebb és félrébb esett, hogysem a leghalványabb viszhang is eljuthatott volna oda Görögországból és Európából. Az emberi gondolat és nyelv nagy mesterei hiába éltek Indiára nézve; magános pályakörét futotta az, s fárasztó problémája megoldásán egyedül dolgozott; mindazáltal Indiának irodalma, költészete, bölcselme van, mely a legrégibb korba ér vissza, régibbe mint a Trójáé s az Iliászé, talán oly régibe, mint magok Mózes könyvei. Voltak indus költők, mielőtt Homér legelső dalát selypegte; voltak indus gondolkozók és bölcsek, elébb hogysem Thalész a vizet minden dolgok elemének (άρχή) mondotta; és bár az írók szakadatlan sora ma már henye versfaragókká s pedáns nyelvészekké silányult, soha nem szűnt az meg ama legrégibb hajdantól egész mostanig. Épen mint a 345 király, a kiknek szobrait Herodot a thébai templom csarnokában látta, e hosszú sor visszamélyed a mi korunkból „Piromis, Piromis mögött, ember, ember mögött,” mígnem az ódonság homályába vész. Mégis, a mi oly visszásan hangzik, a költők és bölcselők ily hosszú sora mellett Indiának nincs története, — oly irodalom mellett, mely csaknem egy alexandriai könyvtárral vetekszik, múltjáról teljességgel semmit nem tud. Nyugati tudósoknak fogja köszönni, a mit valaha megtud saját történetéből; egy Lassen, egy Wilson az, ki némi világot vetett e sötétségbe. Minden következő hindu nemzedék átvette az előbbitől az „élet szövétnekét,” mindenik leélte a maga kis arasznyi korát, fenhagyván dalait és álmodozó bölcselmét; de a hosszú sorozatból egyik sem vetett még futó gondolatot sem arra, hogy megőrizze emlékét azon eseményeknek, melyek közt önmaga élt és halt. Való, hogy a jelen nincsen is semmi bájjal az igazi hindura; neki a világ nem egyéb rút börtönnél, melynek czelláit a lélekvándorlás terhes körútja képezi, melyet a léleknek meg kell futni, mielőtt véghonát visszanyerné. Mit neki, támadnak vagy buknak a dynastiák? Mit neki a föld silány érdekei? Neki a jelen, mint izgatott, lázas álom tűnik fel két ünnepélyes, nyugalmas állapot között: a néma, visszahozhatlan múlt és a néma, kérlelhetetlen jövő között; és ezen kettő az, melyekhez fordúl a hindu bölcs, hogy elmerüljön csendes mélyeikbe. A múlt meg van népesítve óriási hitregékkel, istenek uralkodó családjaival, egyik a másik után, Brahma-napok évköreivel, évkör után, s ama bonyolúlt évszámlálással, mely hiú kísérleteket tesz áthidalni az örökidő mélységét; mintha valamely véges szám, bármily roppant sok legyen az, betudható töredékét tenné az örökkévalónak, vagy bármily összege az esztendőknek, halmoztassék bár aeonra aeon, osztószámot adhatna az isten létezéshez.
E reménytelen kapaszkodásban a végnélküli távolság felé, a futó jelen elenyészik, s el van veszve. Mind az, a mi India történetéből ránk maradt, India daczára mentetett meg. Ama régi bölcsek ajakáról ellebbent némely szók egészen más üzenettel megrakva jutottak hozzánk, mint a mit a szóló reájok bízott vala; s e követeket megkérdezve, nyerte a hasonlító nyelvészet legfényesb diadalait. Ó-India szanszkrit nyelve a nagy eszköz, mely által fölfedezéseit teszi; s mily különös forradalom a tudományban, hogy ez álmodozó brahmánok nyelvének köszönjük, hogy legmélyebben hatolhatunk oly öntudatos nemzetek nyelvének alkatába és történetébe, minő a görög és római.
Valamint vallása, költészete, bölcselme, nyelvtana Indiának, úgy drámája is egyedül az övé. Ugyanazon befolyások fejlesztik ki, ugyanazon mély elmerengés a múltba, eszményi képek világába, melyre a lélek, mint zárdájában a carthausi, addig bámult, míg úgy tetszett neki, hogy mindez valóság, s minden egyéb csak álom.
A hindu színpad hősi színdarabjai, messze a hindu élettől, saját szende, álmatag légkörükben élnek; a szellő onnan bizonyos hivalgó bágyadtsággal terhelten csap felénk, tanúskodva az elpuhult népről, mely azokban lakik. Aischylus drámái sem a valódi életből vannak ugyan, — titáni lakosok világába helyezvék azok, s nem tartoznak a halandók földéhez; de ezen őskori órisásoknak mégis van szivök, lelkök, épen úgy, mint nekünk; még Prometheusban is, a magános tenger és Kaukáz daczára, érezzük, hogy odalenn, a láthatár alatt, sürgő-forgó munkás emberek világa kezdődik; hogy ott van a költő saját Athénaeje, Marathonja, csak messzebb láthatnánk a horizonnál. De a hindu drámának nincs ily mély gyökere, hogy az élethez kapcsolja; az merőben oly valótlan, oly étheries, mint egy „Nyáréji Álom.”
Mégis, a képzelet eme világában is, az élet és valódiság egy különös eleme mutatkozik; annál felötlőbb az általános színezet s ferde világítás miatt, mely a többin elömlik. Értjük a nyelvet, melyen írvák; s ezzel sajátszerű és váratlan érdekű kérdés támad. Nem úgy mint a régi hindu gondolkozás egyéb maradványai, e színdarabok nem tisztán a szent szanszkrit nyelven írattak; hozzájok fér az alacsonyabb és közönségesebb szólamok vegyülete is. A hősök ugyan folyvást a félistenek nyelvét beszélik, ama nyelvet, mely a költő idejében kétségkívül megszűnt vala már a társas élet eszköze lenni; de a női szereplők és szolgák rendesen alacsonyabb szójárást használnak. E patois, melynek neve prákrit, úgy származott a szanszkrittól, mint a latintól az olasz vagy spanyol; s a beszélők alacsonyabb vagy magasb rangjához képest van a szent nyelv többé-kevésbbé lealázva ajkaikon. Ha ez abajdocz nyelv, mely minden hindu színdarabban oly sajátságos tüneményt képez, csak valamely pedáns költő hiú ötlete volna vagy a bohóczkodás szilaj csapongása, mint a „Bourgeois Gentilhomme” végjeleneteiben, nem igen hozná kísértetbe az európai tudóst: de más, sokkal mélyebb érdek van ahhoz csatolva. E tájszólások valósággal divatoztak a költő idejében és szájról-szájra forogtak az utczán és bazárban, mielőtt a legelső római sas kiszállott volna imez Albion partjaira, honnan évszázadok múltával India legutolsó és legjótékonyabb hódítói kerűltek. E tájszólásokban az anyagneműek dús bányája tárul a nyelvésznek; mert ezek képezik az összekötő lánczszemet az ó-szánszkrit és sok. mai dialectus közt Indiában; és e most élő nyelvjárások temérdek szó idomát, mely századok viszontagságai folytán meg lőn vesztegetve, alakjából kiforgatva, a tudós egyedül e színdarabok prákrit nyelvéből magyarázhatja meg s ütheti rá eredeti bélyegét. E prákrit egyszersmind az ókori történet búvárlójának is igen érdekes; mert prákrit mondatokat fedeztek föl Baktria görög királyainak kétnyelvű pénzein; az indiai „Jainá”-k és ceyloni buddhisták szent nyelve is a prákrit, és szoros kapcsolatban áll e vallások történetével s azon irodalommal, melyben eszméiket megtestesítek.
Kálidásza színműve, a Szakuntalá, a mit európai világunknak Sir W. Jones mutatott be először, a ki, mintegy hetven éve, Bengálba érkezvén, első tette a meglepő felfedezést, hogy a hinduknak egyáltalában régi drámájok létezik is. 1789-ben kiadott prózai fordítása egyetemesb érdeket támaszta Európában, mint talán bármely hasonló keleti fordítmány, ha az „Ezeregyéjszakát” s „Pilpay” meséit kivesszük, gyermekkorunk e második „Robinzon”-jait. Több nyelvre lefordították, és azonnal elismerték, bámulták szépségeit; egyebek közt Goethe, világölelő rokonszenvével, egyszerre melegen üdvözölte a jövevényt.[2]
Pedig Sir W. Jones fordítása kétségkívül csak nagyon nem hasonló képzetet bír nyújtani az eredetiről, mert az általa használt kézirat későbbi származású vala, s teli közbe szúrt jelenetekkel, sokkal utóbbi és ügyetlenebb kéztől. Hanem Williams tanár, mintegy pár éve, az eredetit ősrégi alakjában teljesen adta ki, a kéziratok gondos egybevetésével s bő jegyzetekkel, melyek magokba foglalják mindazon felvilágosítást, mi a szanszkrit irodalom ez ágában szükséges a tanulónak. Jelen kötetben ugyanazon ép szöveg szerint adja a „hindu Shakspere” e főművének első angol fordítását, prózában és versben, s csak most mondhatjuk el, hogy bírunk egy méltóképen átalöntött munkát a nagy hindu irodalomból. Mellőzve fordításbeli érdemeit, a könyv már nagyszerű külső díszítményeiért is megérdemli figyelmünket. Valóban ez legköltségesb példánya a keleti dísznyomásnak, minő valaha angol sajtó alól kikerűlt; minden lapot mesterileg színezett karám vesz körűl, melynek rajzai különböző napkeleti kéziratokból másolvák, melyek egyszersmind pompás képekre szolgáltattak mintát; s minden jelenet két szép fametszvénynyel van ékesítve. Az indiai tájak saját jelleme gondosan megtartva, s a jelmezek a dráma korából vannak véve.
Kálidásza minden hindu költő közt legelismertebb jelességű; egy sincs, ki vele csak pillanatra is versenyezzen az ő saját szakügyességében. Övé nem az a hatalom, mely szenvedélyeket zaklat föl, mely „tisztítja a lelket szánalom és rémület által;” mindenütt a szende lágyság nyomait leljük nála, mi a szemlélködő (contemplativ) hinduról tesz bizonyságot. Az ő drámája nem az a mélyen valódi δρᾶμα, hol egy emberélet egy órába nyomúl össze, — hol a néző, mint ideig való Gondviselés, űl, hogy szemlélje a sürgő jellemeket, a mint mindegyik elhalad, szíve legmélye nyitva s a szenvedélyek összes gépezete feltakarva lévén. Inkább bágyadt, lotustermő vidék az, hol mintegy álomból álomba jutunk; minden tárgy pihenő csönd-életi helyzetben nyugszik előttünk, mintha a munka nem is az ember osztályrésze s maga az élet csupán kéjmámor volna.
Ama mély rokonszenv a természettel minden alakjában, ama benső vonzalom tájképek, távolrajzok iránt, mely oly élesen megkülönbözteti a hindu költészetet classicus egykorúitól, Kálidásza műveiben legtisztább s legnemesebb formájában tűnik fel; sehol sem akadunk a tropicus tájak kellemesb festéseire, mint épen ő nála. Pedig itt is ugyanazon szende ábránd nyomaival találkozunk, mely jellem-alakjait környezi; a természet mint álomvilág kedves neki, hol fák, hegyek, szintúgy eszményítvék, mint a többi. Osztoznak a hős sorsában: ha sir, vele sirnak, ha örül, vele örülnek, mintha a természet csupán a szellem árnyéka volna s ettől nyerné minden körvonalát. A Veda egyik régi költője énekli: „én nem bírom megkülönböztetni, vajjon én vagyok-e e mindenség, mert én bonyolult és megkötözött elmével járok e földön;” különös észirány oly embernél, ki régibb mint Homér, hanem egyszersmind ráüti a valódi bélyeget a hindu elmére. Ugyanazon érzelem, habár módosítva, hatja át az összes hindu költészetet; kedves nekik a természet, mert összefoly ábrándjaikkal, nem pedig azért, mivel annak érintése által a költő, Antaeusként, ismét öntudatos erélyben s erőben támad föl.
A hindu színköltészet legrégibb emléke a „Báb-kocsi,” melyet Szudraka király írt volna, kit a hagyomány keresztyén időszámlálásunk előtt a második századba helyez. Kálidásza, mint mondók, a következő századból való, s Vikramáditya udvarához kapcsolják, kinek a Baktriából Indiába nyomuló seytha hordákon vett nagy győzelme teszi a Szamvat időszámlálás kezdő pontját, honnan a hinduk még ma is számítják az időt. Színműveiből csak három maradt ránk, s egy ezek közűl is kétséges hitelű; a másikat, Vikramorvaszi czímüt a „Hindu drámá”-ban gyönyörűen lefordította Wilson tanár, ki a „Báb-kocsi”-nak is felséges fordítását adja. Szintén az ő lapjaira utasítjuk az olvasót két későbbi szerző fordítására nézve, kiknek egyike Bhavabhuti Kr. u. 720-ban, Jaszoverma, Kanoj királyának udvaránál virágzott, — a még későbbi, Viszákhadatta, pedig egy történeti forma színdarabot hagyott maga után, melynek tárgya Csandragupta — a görögök „Sandrocottus”-ának — mondája. Minket terünk egyedül a kitűzött színdarabra szorít és nem engedi, hogy a hindu összes színköltés hosszabb történetébe ereszkedjünk. Szudraka és Kálidásza a legrégibb drámaírók, kiknek munkái maradtak fenn, az utánok jövő, Bhavabhuti, sokkal későbben élt; de nagyon hihető, hogy sok régibb színdarab veszett el. Így a Vikramorvaszi „prológ”-ja nyilván „előbbi drámaköltők műveire” czéloz; s talán ezek közé számíthatunk sok ismeretlen nevet, melyek a scholiasták idézeteiben szállottak reánk. Egyik bizonysága a színmű-irodalom nagy régiségének azon tény, hogy a fennlevő legrégibb emlékek már drámabíráló iskolát tétetnek föl; s magokban Szudraka és Kálidásza műveiben világos czélzásokat lelünk kidolgozott műszabályokra, melyek Indiában a mi aristotelesi egységeinkhez tehetők.[3]
A hindu drámához minden változat hozzá fér, a legeszményibb hősi alaktól kezdve a legotrombább szatíráig és bohózatig; s az egészen keresztűl, legmagasb szárnyalása közepett is, párhuzamosan foly a páthoszszal és tragicummal a játsziság és comicum eleme. Schlegel megjegyzi, hogy minden színpadnak megvan a maga bohócza; meg a hindunak is az ő vidusakája, ki valamint a spanyol színpad gracioso-ja, kiséri a hőst, mint annak meghittje és barátja, s sancho-panzai bohóczkodással űzi tréfáit főnöke magasb érzelmeivel, ily módon a romantikai hősködést a közélet mindennapi színvonalára szállítván. Szerencsés kifejlés szükségképeni feltétele minden hindu színműnek; s e törvény az, mely elfojta minden nemesb törekvést a valódi tragoedia után. De nem is arra való Hindustan álmatag mérséklete, hogy abban valaha az igazi tragikai múzsa meghonosúlhatott volna; erős idegű, elszánt akaratú, vészben s viharban edzett nép kell annak. Athenae hatalma növekedésével együtt emelkedik az athenaei tragoedia, összeségében visszatükrözve a szellem minden egyidejű forrongásait; s a mi régi angol drámánkat is a reformátió százada, a politikai vajúdás vonaglásai között, dajkálta fel.
És most a Szakuntalához fordúlunk, kivonva meséjét s egyes jeleneteit, melyekről azt hisszük, hogy leginkább érdeklik olvasóinkat. Maga a mese egy régi mondán alapul, mely feltalálható azon hitregei eposzok — a Rámájana és Mahabhárata — egyikében, melyek India régi irodalmában Homér költeményei helyett vannak, mindezek egyszermind oly tárházat képezvén, honnan későbbi poéták meríték az anyagot költeményeikhez. Mikép Thebae és Mykenae urolkodó-házai a görögöknél, úgy az indiai mondának is megvan Nap és Hold királyi háza; e hitregei két nemzetség közűl az utóbbihoz tartozik a jelen drámának hőse.
A színmű egy idylli jelenettel kezdődik, amaz egykor Indiában oly szokott remeteségek egyikében, hova, mint a középkor zárdáiba, vonúlt a tudományra hajlandó ember, békét s magányt keresvén az országszerte csatangoló zsarnokság és elnyomás közepett. Talán egy ily magános berekben találta Nagy Sándor a gymnosophistákat s itten társalga Onesicratus a bölcs Dandamis-szal, emlegetvén neki holmi barbár philosophusokat, mint Pythagoras, Socrates, Diogenes — a mire aztán a hindu így felelt: „csakugyan úgy látszik neki, hogy azok szellemdús emberek voltak, de nagyon is szenvedőleg viselték magukat a törvények iránt.”
E csöndes remeteségbe vágtat Dusjánta király, kocsisával együtt, vadászás közben, egy futó ántilopot üldözvén. Gyors futásában tüstént megállítja egyik remete hangja, s megtiltja a szent-helyet lakói egyikének (az ántilopnak) vérével szentségtelenítni. Gyöngédség minden állati élet iránt kedvencz thémája az összes hindu költészetnek.
A király azonnal eláll az üldözéstől, s a remete meghíja, hogy élvezze vendégszeretetét. A mint a szentelt berken általhalad, következő szép leírást olvasunk a remeteségről:
Király (kocsisához). Nem látod-e |
A remeték közt tartózkodása alatt a király meglátja és megszereti Szakuntalát, Viszwamitra leányát, ki a remeteség többi szüzeivel nőtt vala föl; s most néhány kedves kis jelenet következik, mely a szerelmes pár szívében hajnalló szenvedélyt festi, felváltva a „gracioso” bosszankodásának otromba humorával, hogy ura ily rögtön pásztori kéjelgés után veté magát. A szeretők egybekelnek, azonban Dusjantát visszahíják udvarához és így aráját ideig-óráig a remeteségben hagyja. A következő scénát egészen kiírjuk; az művészileg van, mint episod, vetve a felvonások közé, s a jellemek és cselekvény könnyed ecsetlésében felismerjük Kálidásza különös ügyességét. Ne is ítéljünk az eseményről, melyen a catastropha megfordúl, európai fogalmaink szerint. Előttünk egy brahman átka jelentés nélküli hang; nem az a babonás hindu előtt, ki még ma is örök rettegésben él, nehogy valamely brahman titokteljes anathémája alá essék. Valóban a hindu ember mindennapi életét folytonos árnyék kiséri, a rettegés valamely szellemi kárhozattól, mely jártában-költében soha el nem hagyja. Ő elátkozott körben mozog, láthatlan igézetektől környezve, minden tette ellenőrizve irigy hatalmak által, kik egyre lesik saját önkény-szabta törvényeik legparányibb megszegését, — oly törvényekét, melyekről a halandónak talán sejtelme sincs, s lételöket csupán hatásukról (a büntetésről) tudja meg. Veszedelem s nyavalya teszik büntetését az ily törvényszegésnek; és a szerencsétlen áldozat, bölcsőtől sírig, a babona e kérlelhetlen Gorgonjai által üldözve vándorol. Ily nép fülében a brahman átka rettenetesen hangzik! s ne felejtsük, hogy ily érzelmektől valának áthatva e színműben, mind a költő, mind hallgatói.
Prijamvadá és Anaszújá virágot szedve jönnek.
Ana. Kedves Prijamvadá, bár szívem örvend, ha rágondolok, hogy Szakuntalá egy hozzá minden tekintetben méltó férjjel szerencsésen összekelt, mégis valami rosszat sejtek, nem tehetek róla.
Prij. Hogyan?
Ana. Tudod, hogy a kegyes királyt nyájasan hazabocsátották a remeték, áldozati szertartásaik szerencsés bevégezte után. Ő hát visszament fővárosába, Szakuntalát a mi gondjainkra bízva; s félő, nem felejti-e el királyi hitvesei társaságában mindazt, a mi remete magányunkban történt.
Prij. A felől nyugton lehetsz. Oly nemes természetű emberek, mint ő, nincsenek annyira kivetkezve minden becsületérzésből. Hanem megvallom, van egy, a mitől magam is tartok: mit gondolsz, mit fog mondani Kawa atya, ha meghallja a történtet?
Ana. Azt hiszem, helyesli a házasságot.
Prij. S honnan gondolod ezt?
Ana. Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg, vágyai betöltek a nélkül, hogy maga fáradt volna utánok.
Prij. {a virágkosárra tekintve). Elég virágot szedtünk a szent áldozathoz, édes Anaszújám.
Ana. Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni kedves Szakuntalánk őrző istenének.
Prij. Minden esetre (folytatják a szedést).
Hang a színtér mögött. Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok?
Ana. (hallgatózva). Bizonyosan vendég szava, ki jöttét adja hírül.
Prij. Szakuntalá ott lesz, bizonyosan a kunyhónál. (Félre.) Szíve legalább nincs ott, félek.
Ana. Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak.)
A hang a színtér mögött. Jaj neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én.
Én álljak itt megüdvözletlenül, |
Prij. Jaj! jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakuntalá, ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia. (Kinéz.) Ah, úgy van! s a mint látom nem csekélyebb személyt, mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos. Ő átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad tovább, reszketve dühében, s oly arczczal, mintha sohasem bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz.
Ana. Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borulj lábaihoz, esedezz, hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készítek számára, vizet és frissítőket.
Prij. Megyek. (El.)
Ana. (sebesen néhányat lép s megbotlik). Jaj! jaj! így jár az ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos kosár kiesett kezemből. (Megáll, hogy fölszedje.)
Prij. (visszajő). No édes Anaszújám, megtettem a mit tudtam; de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyú képű, mogorva vén kamaszt? Hanem egy kicsit mégis puhítottam rajta.
Ana. (mosolyog). Kicsi is sok volt annak. Hát aztán?
Prij. Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily szavakkal: „Nagyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek, ez első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem tudta, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas rangod iránt.”
Ana. No s aztán? mit felelt?
Prij. „Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrű láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom.” így szólván, eltűnt.
Ana. Oh, úgy könnyebben lélekzünk; mert most jut eszembe, hogy maga a király eltávoztakor, Szakuntalá ujjára emlékjelül egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve. E szerint bajának orvoslása egyedül magától függ.
Prij. Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket. (Indúlnak.)
Nézd, Anaszújá, ott ül a mi kedves barátunk (Szakuntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, arczát bal kezén nyugosztva, egész lelke elmerülve a távol férjére való gondolatban. Magára sem figyel, hát idegenre.
Ana. Aztán, Prijamvadá, egy szót se e dologról! Kíméljük barátunk érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem megbírná a nagy felindulást.
Prij. Beleegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vízzel? (Elmennek.)
Hónapok mulnak el csendes magányban, mindennapi áldozat és könyörgés egyformasága közt; de semmi hír a király felől, kin a brahman átka megkezdte immár bűvös hatását. Szegény Szakuntalá hallgatva eped és társai (a föntebbi két leány) sötét sejtelemmel szívök mélyére zárják a végzetes titkot. Végre a szent Kanwa megérkezik hosszú távollét után, s legott elhatározza magát, hogy gyámleányát férje udvarához küldi. Szerencsés előjelek üdvözlik ez utazási szándékot, s a remeték ligete azonnal megélénkül az örvendetes készületektől. Az itt következő jelenés — Szakuntalá búcsúja ifjúsága honától — az egész szanszkrit irodalom gyöngye. Ily nyugalmasan gyöngéd scénák azok, melyekben Kálidásza géniusa kitűnő; nemis csak hazája költői közt nagy ő ebben; bizonynyal ily csöndes szépségű jelenet, mint ez, becsületére vált volna bármely kornak vagy égaljnak.
Valahára az indulás órája elérkezik; Szárngaráva, a remete és Gautami, a remeteség főasszonya, vezetik a kis csapatot; s a magános berek minden lakója elétódúl, hogy „istenhozzá”-t mondjon a kedves Szakuntalának s elkísérje utján egy darabig.
Kanwa. Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam! |
Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam part mentiben, |
Gautami. Leányom, az erdő szűzei (nymphái), kik téged testvéri módon szeretnek, ime boldog kívánatokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlük, illendően.
Szakuntalá. (Illően meghajtva magát és tovább menve, — leánybarátjához, félre.) Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá, viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indulni, most, hogy itt kell hagynom örökre kislyány-korom tanyáját.
Prijam. Nem te vagy egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét érzed. A mint a válás percze közeledik, az egész liget részt látszik venni bánatodban.
Búvában a gímnyáj is te utánad, |
Szak. Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e növényt, mintha testvérem volna.
Kanwa. Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.
Szak. (odamegy). Édes jázminom, te a kúszó növények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, messze és téged soha sem lát többé.
Kanwa. Szívemnek az volt édes szándoka |
Menj útadra, gyermekem.
Szak. (Prijamvadá-, s Anaszújához). Nektek hagyom emlékül, édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.
Mindkettő (könyékre fakadva). Hát minket kire bízol, édes? Ki visel ránk gondot, ha elmégy?
Kanwa. Ejnye, Anaszúja, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? (Indulnak mind.)
Szak. Atyám látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak mellett. Nem soká leborjazik, már is alig bírja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd anyává lett.
Kanwa. Nem, nem.
Szak. (érzi, hogy valami húzza visszafelé). Mibe akadt a ruhám? (Megfordúl.)
Kanwa. Leányom, |
Szak. Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el akar hagyni s ki fog gondoskodni te rólad! Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya. (Indúl, sírva.)
Valami különös szépet találunk mi e bús jelenet jósszerű bezárásában, mely, valamint az egész scéna is, elsötétűl a néző balsejtelmei által, a háttérben leskődő végzetes átok miatt; míg a bölcsnek jövőbe látó szeme tisztán hatja keresztűl a borút és túl rajta napfényes tájak hosszú sorát szemléli; s a hallgatóság szintén magával hordozza e futó pillantást a messzi jövőbe, minden következő aggodalmon s kétségbeesésen keresztűl.
Az átok csakugyan rettenetesen működött, és Dusjanta, mire udvarához ért, teljesen elfeledte a csöndes pásztori episodot. A következő scéna már a palotába vezet, hol a király és „graciosója,” Máthavya, épen beszélgetnek:
Máth. (hallgatózva). Csitt, édes barátom, figyelj egy kissé, kellemes hangokat fogsz hallani a zene-teremből. Valaki gyönyörűen dalol. Ki lehet? Oh, tudom már. Hanszapadiká királyné gyakorolja nótáit, hogy új dallal üdvözölhessen.
Király. Csitt, hadd hallom.
(Egy hang dalol a szín mögött.) |
Kir. Szenvedélyes egy dal, igazán.
Máth. Érted a szavak jelentésit?
Kir. Nekem hányja szememre, hogy valaha nagy figyelemmel voltam iránta, de aztán elhagytam őt Vaszumati királynéért.
A király most bohóczát izenettel a királynéhoz küldi, s míg az eseményen méláz, következő nagyon szép sorokra fakad:
Nem egyszer a kény szűnóráiban, |
Magához a színműhöz kell utasítnunk olvasóinkat azon szép jelenetek sora végett, mely most következik; minő: Szakuntalá megjelenése az udvarnál, továbbá Imogen-i lemondása, halk kétségbeesése a király teljes feledékenysége miatt a múltra nézve. A gyűrű, melytől annyi függött, út közben, egy szent tavon történt átkelés alkalmával, kiesett ujjából, így nem levén képes magát igazolni, visszafordúl, néma szívvonaglás között. Midőn az udvarból távozik, maga az ég ügyét fogja, —
Egy tündöklő jelenség |
A következő felvonás (hatodik) egy derék jelenettel kezdi, mely bennünket egyenesen a közéletbe visz; két poroszló egy szegény halászt vonczol be, a ki egy halat bontván, megtalálta a királyi gyűrűjét, s e miatt elfogták, hogy lopta. A két tiszti szolga finomított baromságát csodaszépen ecseteli szerző, a mint diadal-érzettel hozzák a boldogtalan áldozatot, s előre híznak a leendő büntetéstől. „Ujjom viszket” kiáltja egyik „hogy én adhassam az első csapást ezen királyi áldozatnak. Aztán egész tisztességgel öljük meg, tudod-e. Úgy szeretném már „virág-koszorúval övezni fejét.” (Idézi valamely költőből.) — De midőn a gyűrű a király elébe kerűl, egyszerre elmúlik a varázs s ,fagyott érzelmei teljes folyama azonnal búbánat-zuhataggá olvad.’ Dús ajándékot kap a halász, ki most nemesen fordúl fogdmegeihez:
Halász. Itt van fele pénz, uraim. Megvehetik rajta a mondott virágokat, ha nem elég az, jóindulatjokat megvásárlanom.
1-ső szolga. Jól van; ez a sorja.
Felügyelő. Jó halász pajtás, te igen derék ficzkó vagy, szinte becsűlni kezdelek. Nosza pecsételjük meg új barátságunkat egy pohár italka mellett. Jer a közelebbi csapszékbe, hadd iszunk egyet az egészségedre.
Mind. Jó lesz biz a. (Elmennek.) A király pedig, nagyon is érezve veszteségét, magán kívül van, s vigasztalhatlan búnak adja fejét.
Evek múlnak így (mert a hindu dráma cseppet sem gondol az egységekkel, mint akármely igaz leánya a romantikai iskolának), s végre a bánatos királyt az istenek segítségül híják egy óriás fajjal vitt harczukra, melyet végzés szerint csak az ő karja dönthet el szerenesésen. így reménytelen gyötrelmei közűl vészszel s bajjal tele scénák közé ragadtatik, s a hetedik s utolsó felvonás nagydicsően az égben nyílik meg, a mint Indra isten kocsiján visszaszáll a földre, Mátalival, a mennyei kocsissal.
Kir. Ah, Mátali, most lefelé szállunk már, a föld légköre felé.
Máth. Honnan gondolod?
Kir. Mutatja íme a szekér maga. |
Máth. Igazad van; a kocsi nem sokára földet ér és te saját országodban lészsz.
Király (lenézve). Mily csodásan látszik a föld, a mint rohanva szállunk lefelé.
Bámulatos látvány! im a hegyek |
Végre a kocsi megszáll egy „hegylánczon, mely mint a lenyugvó nap által világított felhőcsoport, arany folyókat áraszt, — s melynek lábja egyfelől a keleti, más felől a nyugoti oczeánba merül.” Ezek a szent hegyek, túl a Himalayán, hol Kasziapa lakik, az istenek és emberek atyja; s a király fölteszi magában, hogy személyesen tisztelkedik a szent patriarchánál, ki egy szentelt barlangban lakik a legnagyobb bölcsektől környezve s elmerűlve ama borzasztó vezeklésben, mely oly nevezetes szerepet játszik az egész hindu mythologián keresztűl.
Oda útaztában egy gyermek vonja magára figyelmét, ki egy fiatal oroszlánynyal dulakodik, melyet ordító anyjától ragad el s egyre kiáltja neki: „Kis orosz lány, nyisd fel szádat, Olvasom meg fogacskádat!” Kísérői ígéretekkel akarják a fiút elcsalogatni e veszélyes játszótárstól; s a mint kezét kinyújtja az ajándék után, meglátja tenyerén a király ama titkos jeleket, melyek, a hindu babona szerint, világ birodalmat jósoltanak.
Király. Kimagyarázhatlan vonzalmat érzek e csintalan gyermek iránt.
Mily boldog az erényes jó szüle, |
A király siet szóba eredni a gyermekkel, s kérdésére adott feleletei megerősítik támadó reményét; anyjához mennek együtt, ki mindjárt ott közel lakik a remete házban. A mint közelednek, Szakuntalá (mert hisz ő az) látja fiával az idegent és elősiet,
Viselvén özvegység ruháit; arcza |
s a küszöbön találkozik — férjével. Néhány rövid, sebes szó váltása után minden feledve, megbocsátva van, és Szakuntalá, igazi hindu érzéssel, maga fejti meg a sors talányát.
„Kelj föl, én férjem, kelj föl. Nem a te hibád. Én gonosz tetteim, melyeket lételem valamely előbbi szakában elkövettem, hozák reám e büntetést.”
A mint férje ölelő karjai közt áll a nő, szeme a végzetes gyűrűn akad meg, melyet a király, azóta hogy a halász megtalálta, szüntelen ujján hord vala. Utolsó kivonatunk legyen a rövid párbeszéd, mely erre következik, s melyet költőnk a neki saját gyöngédséggel oly vonzóvá teszen.
Szak. Ah, kedves férjem, az elveszett gyűrű ez?
Király. Az. A mely perczben megtaláltam, megjött emlékezetem.
Szak. A gyűrű benne a bibás, miért hagyta magát elveszítni épen akkor, midőn nagy aggályban valék, hogy győzzem meg nemes férjemet a házasság valódisága felől.
Kir. Vedd vissza, mint a gyönyörű kúszó növény visszakapja virágát, jeléül, hogy a tavaszszal újra egyesűlt.
Szak. Nem, nem; soha sem bízhatnám többé benne. Maradjon férjemé.
Im ez a hindu dráma eredeti jellege, — egy kicsiny zug az, tele gyöngéd bájjal s idylli csönddel. A másik színmű, a „Vikramorvaszi” szintén le van fordítva Wilson tanár által, ennek „Hindu drámá”-jában, s méltó összevetni Szakuntalával. Mindkettőre mélyen rá van nyomva a szerző saját géniusza; de a két színmű „hasonló a különbözés mellett;” s ha mindegyikben vannak vonások, melyek a másik arczát s jellemét juttatják észbe,
„Et similis facies, qualem decet esse sororum” |
mindeniknek van tulajdon bája is s határozott egyedisége.
Csak egy futó pillantást veténk a görög és hindu dráma közötti különbségre; de a tárgy olyan, hogy bőven megjutalmazná a szorosb vizsgálatot. Különbségök nem pusztán felszínes: lehat az legmélyebb ereibe a gondolatnak, s összefonódik ama roppant contrasttal, mely a két nép története közt tátong. Athenae drámája szabadság tején nőtt fel; hangja az ekklészia (népgyűlés) viszhangja volt; s a Pnyx-öt megrázó ékesszólás újra teremtődzött az emberi szenvedélyek utánzott harczában, a színpadon, minden athenaei rokonszenv kisérte azt. De Indiában a gondolat le volt bilincselve; s a dráma, a valódi életből kiszakítva, az udvarnak lőn finom időtöltése, mígnem henye látványnyá puhult. Már a szójárások összevegyítése is kitolta a népi sympathiák köréből s a kevesek élvezetére szorította; nem is volt ugyan a nemzet tömege soha semmikor elég finom arra, hogy részt vehessen annak gyönyöreiben. Külső események oly nagy szűkében, mi természetesen keveset tudunk India benső történetéből, — millióinak elzárt életéről, ama hosszú századokon által, mielőtt a mohamedán hódítások legelébb föllebbentették volna a fátyolt; de minden, a mit tudunk, azt bizonyítja, hogy ha a kevesebb szám művelt és finom volt, a többség nyomorba és tudatlanságba volt sülyedve. A fensőbb kasztoknak megvolt a magok költészete, bölcselme, s míg el nem fajultak, élvezek is míveltségöket s művészetöket; de a nép tömege csak élt, korról-korra, egymás után, mint örökség szerinti „favágók” s „vízhordók.” Így igazán nemzeti dráma lehetlen volt; s a költészet, mellőzvén a való korlátjait, s egy álom- s árnyékszerű múltra szorítkozván, elfeledte végre az erély s élet nyelvét, és csupán árnyakról s álmákról tudott zengeni.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Willst du die Blüthe des frühen, die Früchte des späteren Jahres,
Wíllst du was reizt und entzückt, willst du was sättigt und nährt,
Willst du den Himmel, die Erde, mit einem Namen begreifen:
Nenn’ ich Sakontala, Dich, und so ist Alles gesagt! A. J. jegyzete. - ↑ Czélzás eljátszott hindu drámára, előfordúl Szomavedának „Történetek oczeán”-jában, mely munka, bár mint történeti kútfő a régi időre semmi becscsel nem bír, (minthogy csak a XII. századból való,) némi érdekes világot mégis vet ama régi, elfelejtett hajdankorba. „Míg ott valánk, egy dobocska hangjait hallók, s anyám, eszébe jutván elhunyt férje, így szólt hozzám nagy zokogással: „atyád barátja, Bhavananda színész fog ma játszani.” A. J. jegyzete.
- ↑ Jegyezzük meg itt, hogy mindezen színművek prózában és versben írvák, elegyest. A. J. jegyzete.