Mit kérek...
szerző: Tompa Mihály
Mit kérek tőled sors, találd ki!
Tán gazdaságot, kincseket?
Oh nem biz én! megél az ember,
Megél aztán ahogy lehet.
És ámbár pénzem nagy ritkán akad:
Fel nem kötöm miatta magamat.
Pedig hallod sors, te vén zsugori!
Ha tán feltörnéd kedvemért
A sziklazáru bérceket,
Ez órjás kincs-szekrényeket,
Hová még emberkéz nem ért;
S a bérc ezüstjét, aranyát
Mind lábaimhoz ontanád,
És kérdenéd:
Ha kell-e még?
Nem mondanám: elég!
Mit kérek tőled, sors! talán
Hosszú élet kivánatom?
Adj egy kedvem-szerinti órát, -
S száz meddő évért nem adom!
S ha kérni kell, azt kérem én:
Haljak meg annak idején;
Ha erőm s lelkem végkép kiapad:
Ne legyek az élet lába alatt;
S ha nincsen már e földön szerepem:
Kár volna csúfra itt ténfergenem.
Mert nagy baj, ha az ember élete
Rövidebb, vagy hosszabb, mint kellene;
A vackornak is ilyen sorsa van:
Zölden nem jó, még rosszabb szotykosan.
A vén ember zsibvásárra kerül,
Hol olcsó, olcsó lesz kegyetlenül!
Nem kérek én siromra szobrot,
Melynek magasló ormirul,
Hirem, nevem fényes sugára
Az utókorra átpirul.
Kóró, vagy emlék áll sirom felett,
Örök felejtés, hű emlékezet
Árnyék- vagy sugár-képivel:
Az engem nem sujt, nem emel.
Nem kérek tőled sors, hatalmat!
Ne add kezembe pallosát,
Mert amit én azzal mivelnék,
Magad is megsokallanád;
Mint a haragvó menny villáma:
Kezemben az gyilkolva járna.
Az emberfaj beteg, - szörnyű beteg:
S ki lészen néki orvosa?
Ti, kórvilágnak halvány bölcsei!
Ti gyógyitjátok meg?... soha!
Hitvány kuruzslók! népek, századok
Millióinak vak vezérei!
Feleljetek, ha kezetek között
Megszünt-e az jajgatni, vérzeni?
Betüt szültők, hogy abban, mint a féreg
Saját mocskába', megteremjetek!
Az elv-, a rendszerért élet-halálra
Marjátok egymást, mint a bősz ebek.
És meddő elv-vitátok mellett
Az emberiség romlik, szenved.
Kiáltotok, ti szemtelen faj:
Mi földi istenek!
Mi vagyunk sáfári az észnek,
Sötét éjben fénylő szövétnek,
Minket kövessetek!
S utánok sok század óta
Az emberi nem milliója
Bukdácsol, tévelyeg.
Mutassátok meg a sükert bár!
Az ember most se jobb: maradt a régi,
Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban,
Egymást mint a vadállat marja, tépi!
S mig akkor körme s agyara
Volt csupán, mellyel másnak ártott:
Ma ki ösmerné fegyverét,
A százrétű cselt s álnokságot?
A fenés tagot le kell metszened!
Nem használ annak balzsam és kenet;
A megveszett föld tüzzel, vassal
Gyógyúl meg egykor, vagy soha; -
- Nem jó volna az én kezembe
A hatalomnak pallosa!
Nem kérek én hirt és hatalmat,
A hosszu élet mit sem adhat;
Nem kapok kincseken;
Csak egy ohajtásom van, oh sors!
Azt teljesitsd nekem:
Szeretnék én meghalni, - s ujra
Feltámadni sok század mulva;
Az éveknek sorát,
Melyek most életemre néznek,
Majd akkor élni át.
Szeretném látni önfajom,
Hogy ennyi köny-, vér- és jajon
Magának mit veszen?
Mi vége lesz ezen
Veszett küzdés és hányatásnak?
Minő arca lesz a világnak
Tul egy évezreden...?!