Misszisz Verebes
szerző: Nagy Endre
Amit most elbeszélek önnek, nem történet, csak hangulat. És sajnos, csak a magam hangulata; hogy ön is átérezhesse, sok mindent kellene előbb elmondanom önnek.
Mindenekelőtt is okvetlenül meg kellene értetnem önnel, hogy istennek micsoda különös teremtése egy olyan százszázalékos amerikai methodista hölgy, amilyen az én philadelphiai vendéglátó gazdám, Misszisz Verebes volt.
Még Newyorkban kaptam meg Miszter Verebes invitáló levelét. A magyar ujságból tudta meg, hogy néhány napot Philadelphiában fogok eltölteni és ragaszkodott hozzá, hogy az ő «szerény» házának legyek a vendége. Ő ugyan üzleti ügyben kénytelen ép most Californiába utazni, de ez engem egyáltalán ne feszélyezzen; a felesége gondoskodni fog róla, hogy a kényelmemben hiba ne essék.
Annyit ugyan már megtanultam, hogy a legnagyobb bolondság azoknak a nagyszerű amerikai hoteleknek paradicsomi kényelméről lemondani. A pompás angol bútorok kövéret, soványat egyforma szeretettel süppesztenek puha ölükbe és a néger szolgák olyan zajtalanul, kéretlen rendszerességgel dolgoznak, mint egy jól megolajozott gépezet. Azonkívül ha gazdag nem is voltam, de a pénztárcám ép eléggé tömött volt akkoriban, hogy azzal a pár dolláros költség-megtakarítással ne törődjem. De mégis csak megbizsergett a hátam, amint fölvillant előttem a gondolat, hogy néhány napot egy magányos házban fogok egy olyan asszonnyal eltölteni, akinek az ura ötezer kilométernyi távolságban van.
Őszinte elkomolyodással jelentem ki önnek, hogy én mindig, akkor is a tiszta családi erkölcs alapján állottam. Dehát a szórványos kivételek ép azért vonzottak olyan varázsló erővel. Talán nem is gondoltam végig a dolgot, csak éppen a lehetőségek forró gőze szédített meg. Aztán ne felejtse el, hogy harminc éves voltam és már hat hónapja vesztegeltem Newyorkban. Önnek is tudnia kell, hogy ez mit jelent Amerikában, ahol a zöld jövevény fejét első nap már nagyon furcsa históriákkal beszélik tele az amerikai nő-védő törvényekről. Az ember gyanútlanul megszólít egy hölgyet, aki huncut kacsintgatással biztatta rá, a hölgy rendőrért kiált és az ember élete végéig kereshet, hogy legyen miből a kártérítést fizetnie. És mivel a fantázia, mint a többi robbanó erő, a legkisebb ellenállás felé veszi az útját, az én fölhevült képzeletem sisteregve szállt a Miszter Verebes philadelphiai vendégszerető háza felé. Sokat ugyan nem tudtam Misszisz Verebesről, de amit a rendelkezésemre álló vékonyka adatokból kikombinálhattam, biztató volt. Miszter Verebesről tudtam, hogy dúsgazdag bútorgyáros, tehát föltételezhettem róla, hogy gusztusa szerint való feleséget választott magának. Ő negyvenöt éves volt, tehát számításom szerint a felesége harminc és negyven között lehetett. Kellemes életkor egy fiatalember számára, aki nem kedveli a hosszúra elnyúló következményeket.
A philadelphiai állomástól az autótaxi jó félóráig vitt a rengeteg kiterjedésű városban Miszter Verebes házához. Azt ugyan sejtettem már, hogy mire várhatok, ha ő jó öreg amerikai stílussal szerény kis házikót emlegetett, de a valóság ezt a várakozásomat is felülmúlta. Az egyik előkelő villanegyedben lakott; valóságos kastélya volt itt terméskőből és cédrus-gerendából megépítve szép Tudor-stílban, fehérrel keretezett tükörablakokkal, púpos palatetővel, amely a régi roskasztó szalmatetők formáját utánozta és hatalmas kőkéményekkel. Nagy kertje is volt a háznak, de az amerikai szokástól eltérően rácsos kerítéssel körülzárva. Ez már Miszter Verebes ízlése lehetett. Ő európai ember létére tudta, hogy csak az az igazi magántulajdon, ami el van kerítve.
Jóképű, kövérkés nő nyitotta ki a kaput. Ez Krisztina volt, a szakácsnő. Magyar volt, amint később megtudtam, kisgyerek korában került ki Amerikába, de még elég jól beszélt magyarul. Kívüle még egy cseléd volt, egy kínai kertész; de ez nem a házban lakott, hanem hátul a kerti bungalow-ban.
Krisztina fölvezetett az emeletre, a nekem föntartott lakosztályba. Egy körbefutó pillantással megejtettem a terepszemlét. Egy szalon és egy hálószoba, szép chippendale-bútorral bőségesen megrakva, azonkívül egy fürdőszoba hideg-meleg vízzel és a modern testápolás tömérdek furfangos műszerével. All right! Szóltam Krisztinának, hogy szeretném a ház úrnőjénél tiszteletemet tenni.
- A Misszisz nincs itthon, - felelte Krisztina közömbösen és magamra hagyott.
Bevallom, első pillanatban ez felbőszített. Misszisz ide, Misszisz oda, őnagyságának tudnia kellett volna, hogy amikor én ezt a meghívást elfogadtam, ezzel voltaképen egy kis áldozatot hoztam. Elvégre is, Newyorkban én Jimmy Walkerrel szoktam parolázni és ha eljöttem Philadelphiába, hogy a «Radames»-t elénekeljem, elrendezhettem volna úgy is a dolgot, hogy a város notabilitásai fogadjanak a pályaudvaron. Hisz ön is tudja, hogy Philadelphia par excellence zenei város. Ott a zene az, ami Chikagóban a húsipar.
De aztán eszembe jutott, hogy Misszisz Verebes mint telivér angol hölgy talán ép ezzel a tüntető távollétével akarta igazi angol vendégszeretetét tudomásomra juttatni. Mert mi magyarok azt hisszük, hogy vendégszerető nép vagyunk, pedig a mi vendégszeretetünk voltaképpen csak szertartás, amely mindkét félre egyaránt fárasztó. Az angoloknál a vendégszeretet könnyed, kecses, önként adódó gyönyörűség. A házigazda egyszerűen láthatatlanná válik, szinte átszellemül és megadja vendégének a teljes szabadságot, hogy úgy érezze magát, mintha otthon volna.
Nyomban elhatároztam, hogy ezzel a szabadsággal én is élni fogok. Délelőtt tizenegy óra volt, még volt bőven időm, majd a lunch-nél találkozni fogok a Misszisszel. Megfürödtem, átöltöztem, kiválasztottam a legszebb nyakkendőmet, a hajamat rendbehoztam egy kissé a sütővassal, aztán beültem egy karosszékbe, óvatosan, nehogy a ruhám összegyűrődjék, mert egyáltalán nem vagyok öntelt és tudom, hogy a nők előtt a ruhának az emberrel egyenrangú jelentősége van. Egy darabig a «Vanity Fair»-t olvasgattam, amit a pályaudvaron vásároltam magamnak, aztán amikor ezt megúntam, odaálltam az ablakhoz és kinéztem az utcára.
De ezt még hamarabb elúntam, mint az olvasást. Ezek az amerikai utcák kétségbeejtően egyformák, különösen villanegyedekben. Derékszögű aszfaltutak, pázsit, egyforma villák, néptelen csönd és az út szélén sűrűn egymás mellett veszteglő automobilok. A nagy unatkozásban ijesztő gyorsan rohant az idő, ezt az órámon kívül a gyomrom is egyre türelmetlenebbül adta tudtomra. Már két óra volt és még mindig nem harangoztak lunchre. Ha már nem harangoztak, legalább a Krisztina fölszólhatott volna. Mi az? Hát ebben a házban sohse esznek?
Végre is rászántam magam és elindultam a lépcsőn lefelé a földszintre. Végigmentem egy nagy fogadótermen és a hallon, de egy lélekkel se találkoztam. Kezdtem már ezt a nagy angol vendégszeretetet kissé túlzottnak találni. Ha az volt a céljuk, hogy otthon érezzem magam, akkor alaposan elhibázták a dolgot. Én otthon nem szoktam délután két órakor olyan éhes lenni, hogy a villanykörtéket is ki tudnám rágni a csillárokból. Hosszú keresgélés után megtaláltam egy lépcsőlejáratot, amely a konyhába vezetett. Ott láttam Krisztinát, amint éppen piszkos tányérokat rakosgatott egy edénymosogató gépbe. Epés gúnnyal kérdeztem tőle:
- Mondja, my dear, tulajdonképpen hány órakor szokott itt lenni a lunch?
Ő elkezdte forgatni a gép karját és egykedvűen válaszolta:
- Fél egykor. A Misszisz már meg is lunchölt és már el is ment megint hazulról.
A düh és az éhség összeszorította a torkomat.
- Na és én? - kérdeztem fojtott hangon.
- Hát a Miszter még nem lunchölt? Ott van az ebédlőben. Amikor tetszik, hozzáláthat.
Fölvezetett az ebédlőbe, amely a hallnak egyik fülkéje volt. Meg kell adni, a terített asztal akár egy farkascsorda étvágyával is nyugodtan szembenézhetett volna. Osztriga, kaviár, majonnézes tojás, nyársonsült sonka, vaj, méz, mindenféle halak, tejszínnel bélelt sült alma, sajtok, gyümölcsök. Már megint igazat kellett adnom a házigazdámnak, hogy mentesített a közös étkezések fárasztó kényszerétől. Akkor eszem, amikor nekem jól esik. Hiába, az angol vendégszeretetnek nincs párja! Alaposan nekiláttam a bőséges ennivalónak, amely annyiféle formába, színbe, halmazállapotba tudja öltöztetni azt az egy ősi amerikai ízt, - mintha mindig hideg pujkamellet ennék az ember. Aztán mikor Krisztina fölhozta étkezés végére az elmaradhatatlan nagy bögre tejszínes kávét, megkérdeztem tőle, hogy ugyan mi dolga lehet a Misszisznek egész nap a házon kivül.
- Óh, a Misszisznek folyton dolga van! - felelte Krisztina. - Nagyon sok egyletben elnöknő és egy csomó misszióban is résztvesz.
Ismét magamra hagyott és én körülnéztem a termekben, hogy hátha valahol megtalálom a Misszisz arcképét. Most már nagyon kíváncsi voltam rá. A falakon sok festmény volt, de az mind virágot, gyümölcsöt, tájképet ábrázolt, az már nagy kivétel volt, ha egy-egy selymesszőrű angora-cica, vagy pufók kutyuska akadt közte. Emberképmás egy se volt. A képek aláírása elárulta, hogy egytől-egyig valamennyit a háziasszonyom föstötte. Nem nagyon értek a képzőművészethez, de annyit magam is megítélhettem, hogy a Misszisz szorgalmas és lelkiismeretes nő lehet.
Négy órára volt próbám az Operában, ugyancsak sietnem kellett már. Megmondtam Krisztinának, hogy dinézni a városban fogok, ideadta a kulcsokat, hogy be tudjak jönni éjszaka, aztán elindultam hazulról. Gondoltam, útközben majd csak elcsípek valahol egy autótaxit.
Amint kiléptem a kapun, egy szép Cadillac bakjáról néger soffőr ugrott le és szolgálatkészen nyitotta ki a karosszéria üvegajtaját.
- Maga engem vár? - kérdeztem tőle kellemes meglepettséggel.
- Yes, Sir! - felelte a néger. - A Misszisz parancsolta, hogy állandóan a rendelkezésére álljak.
Úgy gondoltam, hogy ezt a szívességet mégse fogadom el.
- Csak hagyja - mondtam -, majd én elmegyek egy autótaxin. Hátha Misszisz Verebesnek szüksége van a kocsijára.
- Tessék csak beülni! - mondta a néger. - A Misszisz a kis sportkocsin jár és ő maga szokta vezetni.
Próba után az igazgatóval és partnernőmmel, egy olasz énekesnővel ebédeltem a Pennsylvania-Hotelben. Utána az igazgató páholyából végignéztem egy felvonást és akárhogy tartóztattak is, haza siettem. Az igazgatónak ugyan azt mondtam, hogy a hangom érdekében előadás előtt a legszigorúbb rezsimet szoktam betartani, de valójában más okom volt. Elhatároztam ugyanis, hogy holnap reggel korán lemegyek az ebédlőbe a reggelihez. Most aztán meg fogok ismerkedni véle. Nem fog megszökni előlem.
Megint a Cadillac vitt haza, a villanegyed félelmesen csöndes és sötét volt. Csak a villák lefüggönyzött ablakain derengett ki a lámpafény. Mögöttük ez esti órákban bizonyára a jó pennsylvaniai családtagok szórakoztatták egymást a bibliával és a zsoltáros könyvvel.
Halkan nyitottam ki a kaput és az előszoba ajtaját, de a hall ki volt világítva. Egy ernyős lámpa alatt ott ült a Misszisz és egy vastag könyvet olvasott. Amint engem meglátott, betette a könyvet, fölállott, elébem jött, a kezét nyujtotta és nyájasan szólott:
- Megvártam önt, hogy szerény házunkban üdvözölhessem!
Becsületszavamra, most se tudnám megmondani, hogy milyen volt. Lehet, hogy szép volt, lehet hogy csunya, lehet hogy öreg, lehet hogy fiatal, lehet hogy sovány, lehet hogy kövér. Talán az apáca-szerű ruhája tette, vagy a szigorú tartása, vagy a komoly nézése, de azt se tudnám megmondani, hogy a haja kurta volt-e, vagy hosszú. Valahogy sikerült kidesztillálnia magából a nőt és ami megmaradt belőle, az olyan volt, mint egy... mint egy... hogy is mondjam... mint egy erkölcsi szabály: «Ne paráználkodjál!»
Abban a pillanatban mindezt csak úgy éreztem, anélkül, hogy a tudatomig eljutott volna. De ez nem akadályozott meg abban, hogy ne a legelfogulatlanabb hangon beszéljek vele. Ön nem veheti rossznéven tőlem, ha a nőkkel szemben följogosítottnak érzem magam bizonyos öntudatos biztonságra. Elmondtam neki, hogy egész nap végtelenül szomorú voltam, mert a pecches véletlen folytán nem találkozhattam vele. Erre ő őszinte ijedt részvéttel kérdezte, hogy talán a kiszolgálás nem volt kifogástalan? Mélyen a szemébe néztem és lágy hangon feleltem, hogy én egyáltalán nem törődöm a kiszolgálással, de amióta őt megláttam, azóta tudom csak igazán megítélni, hogy mily sokat vesztettem azáltal, hogy csak most láthattam meg először. Világos, hogy nem értette meg a bókomat, mert komoly sóhajjal válaszolta, hogy a szent kötelességek egész napját lefoglalják és csak ilyenkor ér rá, hogy egy kicsit önmagának is éljen. Ép indítványozni akartam, hogy hát akkor üljünk le egy kicsit, de ő váratlanul vette a könyvét, biccentett a fejével, jóéjszakát kívánt és elment a lakosztálya felé.
Ép egy vázán babrálgattam, amelynek virágdíszeit valószínűleg szintén ő föstötte. Az első pillanatban dühében arra gondoltam, hogy utánahajítom. Ez már mégiscsak sok! Direkt őmiatta hagytam ott egy jó kis társaságot, egy finom szupét valószínűleg jó csempészett italokkal és erre ő néhány hideg szó után úgy otthagy, mint egy jött-mentet. És ha leültetett volna! És ha megkínált volna egy csésze teával! És ha elcsevegtünk volna egy-két órácskát! Igazán nagyon mérges voltam.
Dúlva-fúlva mentem a szobámba, de megint az angol vendégszeretetnek volt igaza. A szalon asztalán ott állott a villanyos teafőző, egy nagy tál szendviccsel és süteménnyel tele, egy gyönyörű kosár duzzadt kaliforniai gyümölccsel megrakva. Azért se nyúltam hozzá, hanem levetkőztem és belevágtam magam az ágyamba. De csakhamar megint kiugrottam. Eszembe jutott, hogy az igazgatótól kértem egy zsöllyét a holnapi Aida-előadáshoz. Ezt a jegyet borítékba tettem és csak ennyit írtam melléje:
- Tiszteletem és hálám jeléül.
Most már megnyugodva feküdtem vissza. Be kellett látnom, hogy eddig minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Elvégre a Misszisz született angol-szász nő volt, a nevemet se hallotta soha, csak a férje révén volt némi kapcsolata velem, még sohse hallott énekelni és egy énekművész a hangja nélkül olyan, mint egy győztes hadvezér az egyenruhája nélkül, mondjuk csak úgy úszógatyában. De holnap, a fellépésem után majd egy kicsit más hangon fog őnagysága beszélni velem! Mert ön, remélem, nem fog önhittnek tartani, ha adok valamit a Radames-emre. Egy szerepemben se vagyok olyan erős, mint ép ebben.
A fellépésem fényesen sikerült. Véletlenül nálam vannak a kritikák, tessék, megnézheti, ezek az amerikaiak nem nagyon szoktak lelkesedni, de ha egyszer valami megtetszik nekik, akkor... tényleg nagyon nagy sikerem volt.
Előadás utánra özönével kaptam a meghívásokat mindenfelé, de egyiket se fogadtam el. Előadás végén még a tapsokkal se törődtem, eszeveszett gyorsan lemosakodtam, átöltöztem és autón rohantam haza. Ezt én már előre jól kieszeltem így. Az volt a fő, hogy hamarabb érjek haza, mint a Misszisz és ma este én várjam be őt a hallban. Kíváncsi voltam, hogy vajjon most is olyan hidegen fog-e nézni rám, amikor a szíve még tele van a hangommal. És ha meglepetten fogja kérdezni tőlem, hogy:
- Ön máris itthon van?
Én azt fogom neki felelni, hogy az én számomra a legfényesebb társaság sem ér fel azzal a gyönyörűséggel, hogy sikerem után vele egy kicsit elcseveghetek. Abból aztán érthet, ha akar. De amint a hallba benyitottam, elhülve hőköltem vissza. A Misszisz ott ült, ugyanabba az apácaszerű ruhába öltözötten, ugyanazon ernyős lámpa alatt, ugyanazt a vaskos könyvet olvasva, mint tegnap. Kínos vigyorgással dadogtam:
- Azt hittem, hogy ott volt az előadásomon...
Ő szelíden válaszolta:
- Nem szoktam színházba járni, csak koncertekre. De szombat este oda se. Ilyenkor már a vasárnapra készülődöm.
Még mosolyognom kellett hozzá! Csak úgy titokban csikorgattam a fogamat. Ő nyájasan folytatta:
- A jegyet nagyon köszönöm. Odaadtam Krisztinának. Ő önnek honfitársa. Szegény úgy örült neki!
Most már egyáltalán nem érdekelt többé a Misszisz. Én előttem megszünt nő lenni. Olyan közömbössé vált a számomra, mint egy... mint egy konfekciós üzlet viaszbábuja. Nem vagyok önhitt, de ha valaki ennyire érzéketlenül tud maradni velem szemben, az nem nő. Nem! Az nem nő! Kurtán, hidegen elköszöntem és elindultam a szobám felé, de ő visszatartott.
- Bocsánat - mondta -, de azért vártam meg itt, mert meg akartam kérdezni, hogy nem volna-e kedve a week-end-et velem tölteni a camp-en. A férjemnek van egy szép camp-je, nem is messze innen, hatvan mérföldnyire.
Ez egy kicsit megint belémbizsergett. Vannak, akik hozzá vannak nőve a miliőjükhöz és azzal együtt változnak. Kettecskén egy napot eltölteni egy jóképű kis mezei lakban, ez már valami. És lehet, hogy a nyájas mezei örömök között őnagysága is enged a negyvennyolcból. Örvendezve feleltem:
- Nem lenne rossz. A kis sportkocsiján megyünk. Maga fog vezetni.
- Ez nem lehet! - mondta ő. - Autobuszokon megyünk. Tudniillik van egy árvaházunk és azoknak a neveltjeit szoktam kivinni. Szegénykék ugy örülnek neki!
Most aztán végleg megelégeltem ezt az egész dolgot! Taknyos kis kölykökkel kirándulni, egész nap zsoltárokat énekelnek, talán «Kinn a bárány»-t is játszhatom velük egész nap... nem! Ezt már nem! Nem azért jöttem én Philadelphiába!
Hidegen kijelentettem, hogy egy ilyen megerőltető szereplés után erre már nem vállalkozhatom. Pláne hétfőn a «Faust»-ot kell végigénekelnem. Merev fejbiccentéssel jóéjszakát kívántam és fölmentem lefeküdni.
Délig heverésztem az ágyamban, aztán lementem a hallba a lunchhöz. Amint eszembe jutott, hogy egyedül maradtam a házban, furcsa érzés fogott el. Egy olyan diákos, csínytevésekre ösztökélő érzés ez, amely még gyerekkoromból maradt meg bennem. Mert otthon nagyon szigorúan tartottak és nagyon ritkán maradhattam magamra a szülői ellenőrzés nélkül.
Csöngettem és Krisztina hozta a kávét. Csak ránéztem és rögtön láttam rajta, hogy őt bezzeg meghódítottam az énekemmel. Csak úgy sugárzott róla az áradozás. A hátamat veregette és lelkendezve mondta:
- Nagyszerű volt! Istenem, istenem! Egy ilyen csuda-ember.
Vasárnapra kiöltözködött szépen. Egy kicsit gömbölyű volt, de megjegyzem, vannak periódusaim, amikor ép ez az esetem. No meg az a szabadjára eresztett diák ficánkolt bennem; folyton azt éreztem, hogy egyedül vagyunk az egész házban. Jókedvűen mondtam neki:
- Nézze, Krisztina, unom én már azt, hogy mindig egyedül falatozzam! Egyet mondok, kettő lesz belőle. Üljön ide, lunchöljünk kettesben! Mindjárt jobban fog ízleni.
- Szívesen! - felelte Krisztina egyszerűen, teketória nélkül.
Asztalhoz ült azzal az otthonossággal, amit az amerikai demokrácia ad meg ott mindenkinek. Valóban ízlett most az étel, derekasan belekóstoltam a tömérdek ennivalóba, Krisztina pláne háziasszony módjára fáradhatatlanul nógatott egyre. Evés közben megtöltötte a poharamat «gingeri»-vel, ezzel a gyömbéres szódavízzel, amelynek olyan íze van, mintha a vízben véletlenül bennefelejtettek volna valamit. Félretoltam és hetykén kiáltottam:
- A fene igya ezt a löttyöt! A mindenségit neki! Hát valami tisztességes itóka nincs ennél a háznál?
Krisztina örömében tapsolt és áradozva sikította:
- Jaj de jó bemondásai vannak a Miszternek! Löttyöt! Hahaha! Jaj de jó! Hiába, itt Amerikában sohse hallani ilyen jóízű beszédet!... De várjon csak! Miszter Verebesnek van a pincében néhány üveg bora. Ő szereti inni titokban. A Misszisz nem tűri.
- Akkor hát ide vele! A Missziszt pedig küldje aszalóba!
Fölhozott mindjárt két üveggel. Olyan amerikai bor volt, kaliforniai aszú-szőlőből erjesztve, szesszel utólag megkomolyítva. De azért meg lehetett inni éppen.
Elkezdtem halk hangon hazai nótákat dúdolgatni, Krisztina a vállamra hajtotta a fejét, úgy hallgatta nehéz könnyeket sírdogálva, nagyokat sóhajtozva. Amint felülről lefelé néztem rá, határozottan csinosnak láttam. Most még az is illett neki nagyon, hogy olyan kövérkés. Ő is be volt egy kicsit csiccsentve; az is meg szokta szépíteni a nőt. Egyik nótát dúdoltam a másik után, az ő két keble pedig szaporán pihegett a karomon. Egyszercsak elnevettem magam.
- No Miszter Verebes - gondoltam -, ha az volt az ambiciód, hogy úgy érezzem magam a házadban, mint otthon, hát most beteljesült a kívánságod!
Magam se vettem észre, hogy történt, de egymást átkarolva támolyogtunk a kanapéhoz. Már nem igen tudom, hogy én vittem-e őt, vagy ő vitt engem. Csak belehemperegtünk a sok diványpárna közé. Rengeteg diványpárna volt egymás hegyén-hátán és az is tele volt a Misszisz szorgalmas kézimunkájával. Föstve, hímezve, szőve, csupa virág, gyümölcs, angora-cica és kutyuska. Krisztina pedig nagy szerelmében úgy kitárult, mint egy vendégfogadó.
És ebben a pillanatban egyszerre úgy hallottam, mintha az ajtó kinyitódott és megint becsukódott volna. Oda se kellett néznem és láttam. Tisztán láttam, pedig háttal voltam az ajtónak. Ott állott a Misszisz apácaszerű ruhájában, merev tartással, hideg szemében véghetetlen utálattal. Mikor odafordultam, már eltünt, de már akkor késő volt. Nevezze ön káprázatnak, hangulatnak vagy aminek akarja, de én esküszöm rá, hogy a valóságban láttam őt. Sőt a valóságnál is valóságosabban, mert egyszerre valamennyi pórusomon át lépett a tudatomba.
Hirtelen felugrottam, Krisztina ijedten kapott utánam, de én motyogtam valami érthetetlen szamárságot, fölrohantam a szobámba, becsomagoltam és nyomban elköltöztem a Pennsylvania-Hotelbe. Onnan írtam csak néhány búcsúzó szót a Misszisznek. Megírtam neki, hogy nem akarok tovább a terhére lenni és a próbák különben is arra kényszerítenek, hogy a színház közelében maradjak.
Dehát mit is írhattam volna neki! Na nem igaz?