Mirjam
| Mirjam szerző: Kaffka Margit |
Egyedül ült annak a felháznak tornácában, mely Péternek és Zelótes fiának szállása volt a gyász óta; ide gyűlt össze közös ebédre nap nap után a folyton sokasodó község népe. Az öreg nő a tornácon ült és font.
Szikár, kérges ujjai közt egyenletes gépütemben sodródott a fonál, hízott, telt az orsó, egyenként, egymás után, a tizedik, a tizenkettedik ma már. Tudta, hogy Kleopé odafenn a lejtős kis kertben ágyaz a főzelékvetemény alá; Johanna vesszőkosárnyi gyolcsruhával a vállán a patakhoz indult ma, korán, a hatodik órában, s vele ment az ifjú Zsuzsánna, hogy kimossák estélig a tanítványok szennyesét. A magdalai leányzót valami izenettel Emmausba küldette Filep és Bertalan egy odavaló gazdag emberhez, ki titokban közéjük tartozónak vallotta magát, és pénzbeli segítséget ígért. Csak el tudna járni éberséggel és okos vigyázattal ebben, csak ne volna azóta, mint az alvajáró vagy zavarodott elméjű, szegény. Ó, bizony, nem szabad, őnékiek nem szabad! Csak szemre húzott gyászkendő alatt sírni, hangtalanul; könnyeket, mik szinte úgy hullnak már az elgyengült szemekből, hogy a fáradó érzés, a megzavart gondolat nem is követheti nyomon pergésüket. És közbe tenni-venni, ezerféle kicsiny dolgot, ami észre sem vevődik, szóvá sem tevődik! Hisz olyan másféle, példázatos, csodás, lelkendező beszédek folynak mostanában az atyafiak közt, úgy el van telve lélekkel a férfiak mindje! Hacsak közéjük lehetne ülni többször őnekik is, meghallgatni, eszükbe venni mindeneket; sanyargatott, nehéz, tétova szívüket megíralni az istenes, szabadulásos igék kenetjével! Csakhogy mit eszen akkor a gyülekezet népe, ki vásárol fűszerszámot a konyhára, árusokkal alkudván, ki tisztálja felváltva gúnyájokat, hogy emberséggel állhassanak künn a népek között, a templomtornácban, hol sokan hallgatják és kérdezik őket az új tanítás felől? Főzni kell, mosni, varrni, fonni serényen, hiszen ezért vettek fel maguk közé asszonynépeket, nem egyébért! Ó, a fiatalja is csak ezzel adózik; keveset és szelíden szólanak nekiek, tisztes, csendes szóval feddik avagy dorgálják őket, sohasem illetik paráznás tekintettel, akárha csak húgok volna mindnyája – és evés idejére az asztalukhoz hívják őket! Lehet-é asszonyi állaton nagyobb tisztesség ezeknél?
Főzni, varrni, fonni – szolgálni nékiek, ahogy a szegény Jesunak szolgáltanak, mind az idegen asszonyok, noha egyetlen ujjal sem illetett soha egyet is közülök! Mégis mentek utána, elhagyták házukat, eladták marhájukat; Mária meg Zsuzsánna; Salomé, öreg létére, Verona s a magdalai két egytestvér, meg a többiek; követték és szolgáltak neki mindenütt tartományokon keresztül barangoltában! Igen, igen, mivelhogy egyikkel sem volt tisztátalanságban, nem kelletett őket elirigyelniök egymástól; ő pedig egyaránt vetett vala jó szót nekik néhanap, és mindegyikre pillantott egyszer-másszor az ő két kedves szemének tekintetével, amelytől felgerjedzett a szív, megmelegült a lélek. A világ végére is, tűzbe-vízbe készen voltak utána menni… jaj, a halálúton is – jaj, a sírba is ők tevék illatos gyolcsban… és egynémelye erősködik – a Lázár zavarodott lánytestvére leginkább, szegény –, hogy látták volna azután még jelenését itt, amott –, jaj, szegény, szegény Jesunak!
Szerették – hogy szerették mindenek az ő elsőszülöttjét! Igen, igen – mert jó volt, jámbor és könyörületes szívű, prófétáló gerjedelmű, és pártolta vala a szegényeket, az ügyefogyottakat, csonkabonkákat, világ árváit. Azokhoz húzott, véréből, sorsából valókhoz; azok igazát prédikálta – azért esküdtek fejére a hatalmasok! Féltek tőle, feddő szavai keménységétől; a nyomorultak oktalan hozsannáitól, a szeméből eredő bűbájhatalomtól, mely íralt, doktorozott, maga után húzott, vigasztalt, hitetett – ó, akármit, amit csak akart, el tudott hitetni velek!
Hisz ha csak egy kicsinyt vigyázott volna, ha csínján míveli, ha útfokból kiáll idejében! Nem lehet az, hogy azokat is meg ne tudta volna juhádztatni utóbb… az ő kedves szavával, az ő drágalátos szomorgó-szelíd mosolyú nézésével… ahogy őt, az anyját réges-régen, suhanc gyermek korában, amikor feddeni akarta néha a túlontúl álmodozásért, vándorló mesterek szaván csüggésért és hogy vélek vitába elegyedve magára hagyta őt, elözvegyültet – bitangul, őrizetlen a műhely rest legényeit. De ahogy mondotta volna már: „Fiam, én fiam, mért cselekeded ezt vélem?”… csak nézett ellenébe bús fényességű szemével; kezét kezébe téve, úgy haladt vele végig az úton, mint valami jegyes – s míg a házhoz értenek, csendesdeden, okosan szólalt: „Asszony, mi dolog ez? Nem tudod-e te, hogy ezt kell cselekednem?”
Ilyen volt, ilyen drága, gyengéd, eszes – be szánja is, hogy megdorgálta, dologra biztatta néha. Nem ment az mulatozni az ifjakkal, sem leányzókkal évődni a táncban; magáratartó, szüzes, kemény erkölcsű maradt vala mindétig. Csak éppen elszótalanodott nagyon idővel, ahogy testében emberedett, annál inkább; – magába vonuló lett, hasznot nem hajtó otthon; és egyszer csak szó nélkül eltűnt, a pusztaság magányába veszett, el sem is búcsúzván. Neheztelt ő akkor – hiszen elsőszülöttje volt, és férfimagzat, bizodalma a szegény özvegynek; – pusztult a műhely, a kis gazdaság idegenek kezén, s ő ott volt nehéz gondjával a többieknek. Rosszallta a szomszédság is, az atyafiak – későbben is, amikor már híres-nevesül jöve hazájába prófétálni – ezért fogadták neheztelőn.
Nagy időkig nem hallatott magáról akkor; hol járt, miben munkált, mint leve, hogy azután egyszer csak „mester”-nek szólították őt sok más, korosabb férfiak! Az anyja otthon fáradt, küszködve azalatt fogyatkozó erővel, búval, gonddal, szegényedőn – mosott, főzött, varrt, font a többire. Hány jaj, hány orsó telt, kövéredett így meg a fonál sűrűjével eldolgozott, kérges ujjai közt, egy életen át; hogy hervadt meg, hogy öregült el időtlenül testében, lelkében a napok és bajok sokasága alatt! Bizony, keveset volt érkezése éltében még ilyenre is – hogy csendesdeden üljön a tornácban, biztonsággal a holnapravaló felől! Be kevésszer is tűnődhetett így el, gondolkodván – voltakat, letteket eszében forgatván! Pedig valaha… valaha ő is másféle volt! Régen, messze kis szülőfalujában, anyja házánál kényén tartott, ékes virág volt ő – dolog nehezétől kímélt, zsoltáros, templomos hajadon –, látásos, merengő, az ég angyalival társalkodó álomban és imetten. És később, egyszer, méhében viselte már akkor azt – mostan emlékezik rá –, hogy ihletés fogta el, és próféciát mondott gerjedett szókkal. „Magasztalja az én lelkem az Urat! Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon az őtet félőkön! A hatalmasokat levonja az ő székekből, és az alázatosakat felmagasztalja! Az éhezőket minden jókkal bétölti, és a gazdagokat üresen bocsátja! És magához fogadá Izráelt, az ő szolgáját”… Ilyen szókat zenge akkor elragadtatván, és akik hallják vala, álmélkodják és feljegyzik magoknak. – De talán… aztán nem sok időre mellyéből táplála kisdedet, és semmire nem gondolhata azonközben!… És jött a nehéz idő, esztendők mindenféle szorgossága, kicsiny, bajos dolgok – asszonyi nehézség, özvegyi bú, gond –, jaj, soha többet nem leve olyan órája!
De amikor hírét vette nagy idő múlva, hogy Jesu rabbóni lett, és prédikál túl a Jordánon, megdobbant szíve, és sokszor kérdezett felőle könnyhullatással vagy fellelkendezéssel mindeneket. És hogy mondották egyszer: – bejövend Kapernaumba; útnak eredt maga is némely atyjafiakkal, hogy látná és hallaná szülöttét. És odaért, és nem juthatott közelébe a sokaság miatt. Várt – de hiába. Beizent és azok mondták neki: „Mester, a te anyád és atyádfiai várakoznak!” „Kicsodák azok?” – felelte indulatos fennszóval, hogy megszakaszták beszédjét. Azután megenyhült nézéssel eltekintett felettük, és azt mondá kis idő múlva mélyebb hanggal: „Aki az én szómat hallgatja, az nékem atyámfia, néném és anyám!”
Beléfájdula akkor az asszony szívébe a keserű neheztelés, megemlékezett a vén prófétaasszony beszédére, Fánuel leányáéra, aki az Úr templomában lakott, és látta az, ő kisdedét felajánlása napján. „A te lelkedet is általhatja az éles tőr!” – rikácsolta szemébe az ifjú anyának. – „Sokaknak feltámasztására lett ez Izraélben!” – zengte a vén Simeon is a szokott jósigék felől kérdeztetvén a templomban. Jaj – hát ímé, minden hogy betölt rajta!
De hogy meg tudta engesztelni akkor egy néma kéznyújtással, egy szelíd tekintetével! – És mint kicsiny korában, kézen fogva mentek egy darabon a nép előtt, és ő el is kísérte Galileába akkor a többiekkel. De azután mégis elmaradt, megtért csendes lakába, szokott szomszédsága közé; elnehezült volt már az utak járásához – túlontúl zaklatta már elszokott elméjét a sok szárnyas ige, kiáltó, nagy erejű szózat. Néha ilyent kellett hogy gondoljon: „Mindenem, az én magzatom ő, ki tejem szítta, és ölemben játszódott! Honnét vett ez szívébe és szájába ilyeneket?” – Akkor megfélemedett, maga sem tudván, mitől; a nagy felmagasztaltatást félte; – nem rendes dolog az! Megtért hazájába, varrt és font övéire, amíg tehette; és riadozva – felérezve hallá a híreket, mikor húsvétolni feljött ide a templomhoz minden esztendőnként egyszer. Míg most, utolszor… jaj, rettenetekre jöve, kínok kínjára;… és hogy meg tudta élni, át is ment felette! Hogy fel tudott kelni másnapon – hogy eve is valamicskét Jánosnál estefelé –, ó, test nyomorú kénytelensége! – És napok jöttek, hetek és havak – ő most itt van vélük, hallja néha egy-egy szavát lelkendező híreknek az „úr” felkeltéről, megmutatkozásáról itt-ott azután… hallja egy-egy igéjét a csodás, ihletett, gerjedő beszédeknek, amik terjedeznek az ő nevével, az ő dicséretével – látja, mint gyarapodik a közösség, hogy jönnek mindegyre többen, tervelnek, készülnek valamihez, egymást biztatják. És egyre több ember, akire főzni kell, mosni, varrni, fonni!
Jó is, hogy szorgos a munka, hogy nincs érkezése örök siratásra! Hisz így is, ha megül egy helyben kicsinyig – az ő dermedett testét látja vérbe fagyottan, viaszmereven, csapzott haját a tüskével s a kín rándította arcot… Az ő szép, szép fia! Hogy ezt megengedte a Magasságban Lakozó!… Jaj, jaj, vétek az ő gondolata, vétek – hisz így kellett annak lenni, azt mondják mind itten – a jó, bölcs, tisztes emberek –, örömnek hirdetik az ő holtát, a nép váltságának az Úr előtt; – így mondják, és bizonnyal jobban is tudják ők – a férfiak –, mint egy szegény, elnehezült elméjű öreg asszony, akinek gondja ne is legyen e nagyságos dolgokra; – köze se legyen Izráellel, a világ minden nemzetségeivel, hittel, halállal, váltsággal új szövetséggel – mivelhogy asszony, asszony!
– Szülni, ha ők akarják és szűz lenni, mikor nékik úgy tetszik; – avagy parázna, ha őtőlük arra ítéltetett! Meg tudakolni, megigenleni és megcsodálni az ő beszédüket és művelkedeteiket! Megáldani őket, ha drága, kékséges áhított messziségek ellen indulnak, és epesztő várással lesni jöttöket az ajtóküszöb előtt! Betegen is felkelni, elébük sietni, szolgálni – mosni, főzni, fonni a világ apostolaira, és mint jó eb a morzsát – úgy lesni el nagy néha egy-egy szilánk igéjét minden tanításnak, minden jó hírnek, mi felülről jövend! De szeretni – mindenkor és mindennel csak őket szeretni, a világ végezetéig, ámen!
Mirjam kezéből kiesett az orsó, barázdált, fonnyadt arcát, szép, bús, sötétlő szemeit felemelte az Úr egének kéksége felé, és érezte, hogy a szíve felrepes, mint réges-rég – mint amikor áldott magzatját hordozta alatta. Próféciát mondott, íme, megint!
Telítni az apró, cserregő orsókat rendre! De ha egyszer örökre elnehezül a kéz – elhívottak-é ők is az Úr asztalához, meglátandják-e a fiakat az ő jobbján, ahogy az okos Salomé kérdette egyszer? Ó… milyen szívesen szolgálná megint Jesut, a Világ Világossága közepett! – Ha megláthatná egyszer, mint a magdalai leány – de nem itten már, hanem túl, az Atya házában –, ha majd elébejönne kedves-szomorgós mosolyával, kezét megfogná, és úgy mennének, mint két jegyes az Ég ösvényein, boldog mezők, fűszerszámos kertek között!...
A zsöllyeszék támasztójának hanyatlott a gyászkendős fej… a kérges, fáradt kezek lehulltak… elszunnyadott Mirjam, az ember fiának anyja. Méhecske döng körüle a csendben, Isten bogárkája – kismadár röppenik az olajbogyó bokrán… az ég napja rávillant egy kései, vörhenyes sugárt; – az őszes gyér hajzat, a sötét fátyolkeszkenő fölött megragyog a gloriola…