Mirbeau
| Mirbeau szerző: Ambrus Zoltán |
Octave Mirbeau-t egész életén át üldözte s talán még holta után is üldözni fogja az a kérlelhetetlen ellensége, kit a lelkében hordott: a tulajdon véralkata. Fékezhetetlen indulatossága, a túlságokra könnyen elcsuszamodó természete, idegenkedése mindattól; ami mérséklet, megfontoltság, körültekintés, a messzebb esőt is figyelemben tartó óvatosság, az a sajátsága, hogy csak lelkesedni vagy gyűlölni tudott, az a fogyatékossága, hogy nem volt képes magán uralkodni. Ez az ellensége, akitől nem válhatott meg, mindig temérdek bajt szerzett neki, újra meg újra rossz hírbe keverte - rosszabb hírbe, mint amilyet megérdemelt - és sokat rontott a munkáin is.
Abban az időben, amikor már az ellenségei se tagadták, hogy Franciaország legtehetségesebb újságírói közé tartozik, hol az egyik szerkesztőségből tessékelték ki, hol a másikból, mert senkivel se tudott összeférni. Hivatalában nem volt maradása; politikai, művészeti és irodalmi kritikáinak minduntalan indulatos hangú polémia lett a következése és több esetben párbaj. Rodin főképpen az ő filippikáinak köszönheti, hogy kinevetett emberből egyszerre csodált szobrásszá változott át; Maeterlinck-nek, akit sokáig gúnyoltak, az ő bátor föllépése, harsány üdvkiáltása, egy csöppet se fösvénykedő dicséretei és emellett jobbra-balra vagdalkozó kirohanásai szerezték meg az első népszerűséget; de amikor nem lankadó buzgalommal gyűjtött ellenségei azzal támadtak rá, hogy csak a romboló düh dolgozik benne és semmi se szent előtte, mert nincsenek meggyőződései: támadói közepett egyedül maradt.
Mert a részletkérdésekről egyszer-másszor megváltozott a véleménye és új álláspontját ugyanolyan hevességgel védelmezte, mint a régit és mert - mikor az igazát vitatta - nem kímélt se kapitalistát, se szocialistát, sőt még az olyan «ideális anarchistá»-kat sem, aminőnek magát vallotta: gyakran kellett találkoznia azzal a váddal, hogy meggyőződés dolgában gyönge lábon áll, sőt azzal a gyanúsítással is, hogy heveskedését az érdek irányítja... pedig munkáiból - nemcsak könyveiből, hanem újságcikkeiből is - nyilvánvaló, hogy az élet fő dolgairól, a társadalmi és erkölcsi nagy kérdésekről mindig egyformán gondolkozott és írt.
A Le Journal d'une Femme de Chambre megjelenése után pornográfnak kiáltották ki, pedig ebből a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás, ami a pornográfia lényege; a regény minden lapján meglátszik, hogy írója nem akar kedveskedni az olvasónak, csak kellemetlenkedni azoknak a kortársainak, akiket úgy állít pellengérre, hogy rájok kell ismerni. Itt is, csak féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más; zabolátlansága, mely szinte gyönyörködik magában, fittyet hány annak a ma még általánosan elfogadott konvenciónak, amely megszabja, hogy a szerelmi élet jelenségeiről mennyit lehet beszélni és hogyan; de ha sokat foglalkozik azokkal a témákkal, amelyek nem feszegetnivalók, nem meghatottan, érzelmesen s rajongással szól ezekről, hanem - mint durva szavú, de jóhiszemű prédikáló a bűnről paraszthallgatóinak - azzal a dühös szabadszájúsággal, melyen lehetetlen észre nem venni az őszinte felháborodást.
A Le Jardin des Supplices még olyanokat is megbotránkoztatott, akik előbb egészen elfogulatlanul olvasták munkáit. Majdnem közvélemény volt, hogy itt már olyan ember árulja el magát, akinek a kegyetlenség alaptermészete és akinek betegsége, hogy: csak a testi gyötrelem látásában találhat gyönyört. Pedig Mirbeaunak volt oka azt hinnie, hogy fantáziája és írói ereje talán egyik könyvében sem nyilatkozott meg akkora hatalommal, mint ebben a kínai históriában, amelyben bizonyára meg- és elriasztóan sok a vérgőz és a más efféle rémség.
De a szertelenségekre való hajlandóság és a brutalitás nemcsak ebben a két hirhedt könyvében teszi próbára az olvasó türelmét. Kevésbé ismert, régibb munkáiban is szemet szúró a szinte keresett nyerseség, az indulatosság megnyilatkozása, a gyönyörű mondások közé férkőző sok ízléstelenség, a mértéktartásnak és harmóniának az a hiánya, mely meg tudja rontani a legnagyobb hatásokat is, a művészi előadás nagy egyenetlensége. A L'Abbé Jules-t például mintha két különböző ember írta volna: egy tajtékzó szavú izgató meg egy bölcs, aki emellett költő is; vagy mintha emez, a tulajdon gondolataitól és érzéseitől néha megrészegednék s ebben a feldúlt lelkiállapotában egészen másképp szólna, nem olyan okosan és szépen, mint addig, amíg meg tudja őrizni a nyugalmát és a józanságát.
Micsoda élmények magyarázhatják meg azt az izzó gyűlöletet és azt az újra meg újra feltámadó bősz haragot, mely innen és Sébastien Roch lapjairól a forró lávának oly nagy tömbjeit veti ki magából és szórja szerte? - talán senki se tudná megmondani, talán csak az, akinek Mirbeau maga beszélte el gyermekkora és első ifjúsága regényét. Annyi bizonyos, hogy ennek a megbocsátani nem tudó, engesztelhetetlen és felejtést nem ismerő haragnak a kitörései sok helyütt eléktelenítik legjobb könyveinek egy részét is; és általában az, hogy gondolkozása nem óvakodott eléggé a túlságokba rohanástól - mert talán kicsinyességnek tartotta a megfontolást és a mértéktartást, amelyek pedig a bölcsesség és az igazságszeretet elsőszülöttjei - hanem minduntalan átengedte a gyeplőt annak a megbízhatatlan temperamentumnak, mellyel élnie-halnia kellett: gyakran ejtett foltot munkásságára, mely - talán egyetlenegy munkáját, legutolsó és a nagy többség véleménye szerint legszebb könyvét, a Dingo című kutya-regényt kivéve - sehol se tűnik fel egészen láztalannak.
Olyan hiba volt ez, mely még holta után is meg fogja bosszulni magát: mert mindig lesznek, akik csak ezt a hibát fogják észrevenni benne; mert, hogy véralkatának gyöngeségei munkáiban túlélik őt, ez mindig csökkenteni fogja ékesszólásának hatását és csorbítani fogja emlékezetét.
De vajon újságíróvá és íróvá lett volna-e Octave Mirbeau enélkül a szerencsétlennek mondható véralkat nélkül?... ha nem olyan nagy benne az impulzív erő, hogy ez akárhányszor keresztül gázol minden meggondoláson? Aligha. Nyilvánvaló, hogy Mirbeaut a viaskodásra születettsége, támadó kedve, kombattáns-természete vitte bele abba a világba, mely mindig csupa nyugtalanság s mely nem azért foglal el egyre újabb és újabb területeket, mintha valami nagyon meg volna elégedve azzal, amit az elmúlt századoktól örökségül kapott. És ha ez kétségtelen, vajon érdemes-e kutatni, milyen naggyá válhatott volna Mirbeau, ha kevésbé lázongó a véralkata és ha gondolkozása, mely nem őrizkedett eléggé a kalandosságtól, ritkábban vezeti tévutakra?! Maradjunk csak amellett a kérdés mellett: milyen volt, mekkora tehetséggel küzdött, többet használt-e, mint amennyit egyik-másik tévedése árthatott, volt-e hatással másokra s ezen a hatáson kívül mi maradhat meg munkáiból azok számára, akik most tanulnak olvasni vagy még csak ezután fogják megtanulni a betűvetést?
«Az embergyűlölőnek és az emberbarátnak csodálatos keveréke» - mondta róla valaki, meglehetősen üres szólammal, mert ez az ellentét csak látszólagos; abban, hogy valaki embergyűlölő és emberbarát lehessen egyszerre, nincs semmi ellentmondás. Ha szeretjük és sajnáljuk az ártatlant, a kizsákmányoltat, a megnyomorítottat: bizonyos fokig mindenesetre gyűlölnünk kell az ártalmast, a kizsákmányolót, a szerencsétlenek megnyomorítóját és ez is ember. Valamelyes efféle ellentét inkább ott mutatkozik, hogy ez a szenvedelmes hadviselő, aki - ha a gonosz óriások irányában érzett gyűlölete csatára szólítja - a hadakozásnak legkevésbé nemes fegyvereit: a vitriolt és a gázbombát se veti meg, mennyire el tud érzékenyülni, milyen lágy és gyöngéd szavú poéta tud lenni, mihelyt azokról van szó, akikkel együtt érez. De fő jellemzetességét nem itt kell keresnünk; ha szereti és sajnálja a semmit se vétő és mégis örök szenvedésre kárhoztatott embert: akit még nála is jobban szeret, ez «az igazság.» Sed magis amica veritas. Mint Zola, akihez minden utódja közül Mirbeau hasonlít a legjobban, fanatikusa annak, amit igazságnak tart.
Az igazságai nem éppen új és nem éppen nagyszerű igazságok. Ilyenek: «A papi nőtlenség kényszere rettenetes; az emberi természet parancsa és a pap kötelessége között olyan ellenmondás van, amelyet csak kétféleképpen lehet megoldani: ha a pap megszegi fogadalmát vagy ha feláldozza lelkének épségét, hogy hű maradhasson kötelességéhez.»... Aztán: «Az emberek vezetői ma is rossz pásztorok, kivétel nélkül. Jules Guesde meg a hozzá hasonló munkásvezérek éppen olyan kiaknázói a tömegnek, mint amilyenek a satrapák voltak. A fejlődés vagy a forradalom nem általuk, hanem ellenükre fog elkövetkezni és nem úgy, ahogy várják, hanem ahogy nem láthatják előre»... Vagy: «A mi Belgiumban őseredeti, az szánalmas vagy nevetséges; ami életrevaló benne, azt a belgák a német civilizációnak, a német kereskedőknek, mérnököknek, hajósoknak, technikusoknak és tőkéseknek köszönhetik»... És: «Dreyfus ártatlan volt»...
Ezek a meztelenre vetkőztetett igazságok bizonyára ijesztően soványak. Hasznos-e sokat lovagolni az efféle vesszőparipákon? Szellemi erőkifejtés-e, ha valaki szinte automatikusan tér vissza újra meg újra ugyanahhoz a vezérlő gondolatához? «A makacskodó elme végre is a dolgokat hajlítja gondolatához, ahelyett, hogy gondolkodását hajlítaná a dolgokhoz» - mondja Bergson, amikor maga is egyik kedves vesszőparipáján nyargal. Mirbeauról szólva fölösleges ezt a kérdést firtatni. Mert az író szép formát, tehát érdekességet, értéket és maradandóságot adhat a szegényes «igazság»-nak is. És mert Mirbeau, akármilyen tűzzel harcolt azért, hogy «igazságait» meggyőzőkké tegye, erejét inkább abban a bírálatban fejtette ki, mely hadviselésének csak előkészítése akart lenni. Munkásságának egyik nevezetes része, hogy a hagyomány és a tekintélyek, az egész társadalmi rend, de különösen igazságszolgáltatásunk, morális fogalmaink és szociális törekvéseink felé - újságcikk, regény és színdarab formájában - úgyszólván világító bombákat röpített. És már maga ez a fölötte temperamentumos bírálat is kárpótolna bennünket azért, ha legtöbbször hirdetett «igazság»-aiból, amelyekről meg akar győzni, nem sokat tanulunk. Hogy ezzel a bíráló működéssel használt-e és hatott-e másokra? - e felől csak az elfogultságnak maradhat kétsége.
De Mirbeau nemcsak bíráló és nemcsak prédikátor, vagyis: nemcsak újságíró, hanem író is. Ez a megkülönböztetés ma már - kivált éppen Mirbeauról szólva - nagyon önkényesnek tűnhetik fel. Mert író és újságíró mostanában együtt, egy személyben szokott jelentkezni, a könyvben vagy színdarabban éppen úgy, mint az újságcikkben, még akkor is, ha az író soha se dolgozik a szerkesztőségeknek. Amint nem lehet többé kiváló újságíró, aki nem ékes minden írói erénnyel: a mi időnkben már nem megy igazi író számba vagy csak meglehetősen észrevétlen, a legszerencsésebb esetben is igen jelentéktelennek látszó működést fejthet ki, aki regényeiben vagy színdarabjaiban nem foglalkozik a korát izgató gondolatokkal, aki távol marad minden szociális törekvéstől, aki nem bírál és nem prédikál, akinek az életről és a társadalmi fejlődésről nincsen semmi programja, akinek nemcsak magának nincsenek problémái, de még az elől is kitér, hogy elmondja nézetét azokról a problémákról, amelyeket mások feszegetnek. A mi korunknak egyik legjellemzetesebb tünete, hogy nem tűri meg azt az elvonultságot, mely nem akar hozzászólni ahhoz, ami a sokaságot foglalkoztatja, - hogy jobban appreciál bármilyen pártosságot, mint a pártharcoktól való félrehúzódást, - hogy vétkes közömbösségnek bélyegzi azt a kételkedést, mely sehová se tud csatlakozni, mert nem tudja egyedül üdvözítőnek találni az egymással háborúzó szellemi törekvések egyikét sem, - hogy előre, élve eltemeti azt, aki egyedül maradva, a fórum zsivajából a lakása csöndjébe menekül, a napi kérdésektől az örök problémákhoz. És Mirbeau, különösen, annyira szenvedelmes újságíró, hogy a bírálót és a prédikátort nemcsak hogy elhallgattatni nem akarja magában, akkor se, amikor regényt vagy színdarabot ír, hanem még csak szerényebb viselkedésre se kényszeríti, arra sem inti ezeket, hogy legyenek hallgatagabbak, mint más alkalommal és ne tüzeskedjenek annyit, mint rendesen szoktak. Nem is szólva arról, hogy Mirbeaunak vannak könyvei, melyek valójában csak újságcikk-gyűjtemények.
Író és újságíró azonban, akármilyen gyakran váljanak eggyé, az irodalom és az újságírás között lévő primordiális különbözőséget soha se fogják szétoszlatni, elmosni, mert az irodalom soha se mondhat le azokról a főfeladatairól, melyeket tőle elhódítani az újságírásnak nem lehet szándékában. Az újságírás a közönségtől függ; mint a kormány, mely dirigálja, de egyszersmind szolgálja is a népet - mert hiszen emennek a kreatúrája s éppen ez a hivatása - bizonyos meghatározott feladatokat köteles teljesíteni és hogy ezen a hatáskörön túlterjeszkedjék, hogy magára vállalja az irodalom főfeladatait is, nem juthat eszébe, mert számíthat-e arra, hogy közönsége ebbe bele fog egyezni? Az író ellenben szuverén; úgy tesz, ahogy akar. Ha kedve van hozzá, átváltozik újságíróvá, publicistává: bírál, prédikál, politizál, beleássa magát a korát izgató kérdések fejtegetésébe, propagandát igyekszik csinálni az eszméinek, apostolkodik, a könyveiben is szónokol, vitatkozik, térít. És vannak idők, amikor az irodalmi működés javarészt közéleti tevékenység is. De ha úgy tetszik neki, megmarad az ősi feladatai mellett. Ez koronként, nevezetesen a nagy mozgolódások, az általánosabb izgalmak idején egyet jelenthet az észrevétlenül maradással, a pusztába kiáltozással, az élők világából való önkéntes száműzetéssel. De mégse kénytelen alkalmazkodni az időhöz, mint az újságírás a közönséghez. Elvonulhat elefántcsonttornyába és megvárhatja azt a nyugodtabb időt, mikor ismét feléje fordul az érdeklődés. Minden más erőt meghaladó nagy ereje, hogy ez az idő csak őt magát találhatja holtan, de nem azt a munkát, amelyre hivatottsága volt. Ha tehát nem annyira rabszolga, hogy még a munkálkodása is mások kényétől függ, semmi se térítheti el ősi feladataitól. Mik ezek? Az a temérdek örök penzum, amely épp úgy nem foglalható bele egy mondatba, mint a világ egy könyvbe. Ami kicsinyességében a legnagyobbszerű. Papírra rögzítése annak, ami valaha mint kép jelent meg előtte, a méh repülésétől a végtelenségig. Megörökítése annak, amit valamikor észrevett, érzett vagy elgondolt. Lényünk legtitokzatosabb részének leleplezése. Emlékekből vagy megérzésből való újjáalkotása a saját vagy mások életének. Igazságszolgáltatás a természetnek a társadalommal szemben. Szavakba foglalása annak, amit egy életen át a körülötte lévő dolgokból megpillanthatott. Sorokká átváltoztatása isteni sugallatoknak. Melódiák csinálása abból, amit a természet szavából emberi fül elleshet. Prizmába gyűjtése annak, ami a mindenségből szertesugárzik. Színek teremtése tintából. Vagy akár: rímek közé, négy pici sorba foglalása egy tanulságnak, amely már ott révedezett a barlanglakó elméjében is. Ezt nem lehet elszámlálni.
Mirbeau, az író, regénnyel kezdte s már közeljárt az ötvenedik évéhez, amikor először írt drámát. Ez meglephette azokat, akik Mirbeauban csak az újságírót ismerték. És úgy egy negyedszázaddal ezelőtt, alighanem többször is megtörtént, hogy egyik vagy másik párizsi színházigazgató valamelyik sokat emlegetett Mirbeau-cikk elolvasása után így tűnődött magában vagy a titkárja előtt:
- De hiszen ezt az embert tehetsége arra utalja, hogy színdarabot és csakis színdarabot írjon!... Először is annak a gyilkos gúnynak, melyet úgy ont, mint egy megbomlott tűzokádó, milyen nagy hatása volna a színpadon! Nem kár, hogy ez a sok rakétaszerű ötlet, mely egyre sistereg, serceg, pöfékel, pukkadozik, tűzkígyókat lövell szét és aztán egyszerre vakító ívet röpít fel a magasba, papíron marad?! Meg ez az előadásmód, mely csupa idegesség és drámai szaggatottság!... ez a könnyedség, mely olyan kegyetlen, elevenbe vágó dolgokat tud mondani!... Milyen mestere a legkevésbé se színpadias, az életszagú dialógusnak!... És mindig az foglalkoztatja, ami a mai embert, kivált a színházi közönséget, a leginkább érdekli!... még szociális érzék is van benne, pedig ma semmi se annyira divatos, mint az olajpecsétes blúzú munkás, nagy kendőben didergő feleségével meg éhes porontyaival... az egészen előkelő hölgyek ma mind ahányan «szociális olajcsepp»-parfőnt használnak... Aztán ebből az újságíróból nem hiányzik az ékesszólás sem... ó, nem a parlamentire gondolok, hanem arra, amelyik tirádákat tud csinálni!... lázas diskurzusokból kicsúcsosodó tirádákat, amelyeket a rohamosan fokozódó tetszés el nem fojtható moraja kísér és tapsorkán követ... Miért nem ír ez az ember színdarabot, mikor mindenki színdarabot ír, a tábornoktól a balerináig?!... Ha ez egyszer rászánja magát a drámaírásra, hamarjában nem fogja abbahagyni.
Akik így jósolgattak, csak félig tévedtek. A Les affaires sont les affaires nagy sikerhez juttatta Mirbeaut, nagyobbhoz, mint akármelyik regénye, de első darabjával, a Les Mauvais Bergers-vel még nem érte el, amit a színpadtól várhatott. Rosszkor érkezett; ebben az időben François de Curel volt divatos, az irodalmi várúr.
A Le Repas du Lion-t, François de Curel színművét, majdnem ugyanakkor mutatták be, amikor Mirbeau első darabját. Érdekes, hogy a munkáskérdést, melynek színpadra vitelét akkortájt Párizsban is divatossá tette a Takácsok, Gerhart Hauptmann drámájának messzire elhangzó sikere, milyen másképpen tárgyalja a két francia író. Kitűnik ez már abból is, ha a két cselekvést egymás mellé helyezzük.
Jean de Sancy, hűbérurak feudalisztikus gondolkodású ivadéka, tizenöt éves korában akaratlanul halálát okozta egy munkásnak, amikor dacból - mert bosszantotta, hogy birtokukat bányakiaknázás ékteleníti el - csak sok ember munkáját akarta megsemmisíteni, olyan területen, mely még nem volt az ő tulajdona. A lelkifurdalás megfogadtatja vele, hogy egész életét a munkásoknak fogja szentelni. És vagy másfél évtizedig mindent megtesz értök, a mit tud. Jövedelmének és cselekvő erejének nagy részét arra áldozza, hogy munkásköröket és segítőegyesületeket alapít; tanítgatja őket és szónokolgat nekik; mint a régi nagyurak közül a jobblelkűek, akik jobbágyaik szenvedését enyhíteni iparkodtak, mindenütt ott van, ahol már igen nagy a nyomorúság, szóval, azt teszi egyedül, amit néhány jótékony egyesület. Ez a szereplése bizonyos hírt szerez neki s bár érzi, hogy akármilyen lelkiismeretesen játssza a szerepét, voltaképpen nem az emberszeretet sarkalja: büszke rá, hogy mások elégedettebbek a működésével, mint ő maga. Hanem egyszer a sógora, aki mérnök, bányatulajdonos és nagyiparos, azt mondja neki:
- A te odaadó jótékonykodásod többet használ neked magadnak, mint azoknak, akiken segíteni akarsz. Ezeken keveset könnyít, neked azonban dicsőséget szerez és a hiúságodat édes elégtétellel tölti el. Naggyá tettél általuk; nem mondom, hogy a rovásukra. De valójában csak önző vagy. Igaz, hogy én is önző vagyok. Csakhogy van meddő és van termékeny önzés. Én dolgozom, építek, alapítok, újjáalakítom az egész vidékünket. Ezzel a gazdagságot és a hatalmat keresem, de egyszersmind lehetővé teszem, hogy ezer meg ezer ember tisztességesen megélhessen, amit a te frázisaid és alamizsnáid soha se fognak elérni. Pusztán azzal, hogy kifejtem az erőmet, alkotok és megélhetést adok a körülöttem lévőknek. Ez többet ér, mint vigasztalgatni a sírókat. Az erős ember akarva nem akarva jótékony és csakis az segít embertársain, aki új utakat tör az emberi tevékenységnek, aki új munkaalkalmakat szerez.
A bölcselkedő nagyiparos felnyitja Jean szemét. Megérti, hogy a munkaszerzők, a tevékenység kiterjesztői hasznosabbak, mint ő; hogy nagyúrnak lenni ma annyit jelent, mint az akarat, a pénz és a tudomány erejével nagy embercsoportot táplálni munkával és vezetni. «Filantróp-szereplésem véget ért» - mondja; egyszerre megbukott önmaga előtt.
Kissé gyors fordulat, ami következik, még váratlanabb. Elmegy a pártfogoltjai közé és azt mondja nekik: «Már nem vagyok itt tulajdonos; eladtam a részemet a sógoromnak. Egy milliót adok a munkásbiztosító- és nyugdíjalapnak; nincs többé semmi kötelezettségem, tehát beszélhetek.» És a famulus túlzásával adja elő, amit sógorától hallott. Szónoklata a munkaadó dicsőítése és olyan éles hangon szól, mintha mindig gyűlölte volna azokat, akikkel jótékonykodott. Egy munkás nem állhatja meg, hogy közbe ne kiáltsa: «A tőkések mind hizlalt disznók.» Erre Jeanból kitör a várúr. Azt feleli, hogy: a munkások pedig sakálok, akikre nézve szerencse, ha elrágódhatnak azon, ami az oroszlán lakmározásából megmaradt. «A sakálok akkor ebédelnek, amikor az oroszlán már megtöltötte a gyomrát.» Ez természetesen felbőszíti a munkásokat, kitör a sztrájk... és a többi, ami később következik, hogy: Jean sógorát lelövi a sztrájkvezér («a sakál felelete az oroszlánnak!»), hogy emezzel viszont a tulajdon testvérének kell elbánnia és hogy a darab olyan vérengzéssel végződik, mint az ó-angol balladák - már nem tartozik ide.
Ide csak annyi tartozik, hogy Curel olyanformán járt, mint hőse, aki, íme, azért jótékonykodott évekig a munkásaival, hogy egy szép napon, véletlenül, dühében, olyan kifakadással, mely nem csupán váratlan, hanem megérthetetlen is, felbőszítse és vérengzésbe kergesse őket... ami nem csak a drámát töri meg, hanem szétzúzza a szerző gondolatát is. Mi köze a munkás-kérdésnek ahhoz a hőshöz, aki soha sincs tisztában azzal, hogy mit akar, akinek lelkét hol a tulajdon raptusai, hol a mások jó vagy rossz ötletei alakítgatják át s aki az elhatározó pillanatokban mindig azt teszi és mondja, amit nem volna szabad tennie és mondania - kivált abban a bizonyos helyzetben - és amit nem is tesz vagy mond okos ember. Pedig a darabban folyton a munkás-kérdést tárgyalják és Curel Jean-ban olyan alakot akart színpadra vinni, akit nemes indulatai, tépelődései, lelki tusái az átlag fölé emelnek és hivatottá tennének arra, hogy a legnehezebb kérdések megoldásában közreműködjenek, ha nem volnának atavisztikus gyöngéik s ha tétovázó akaratukban meg túlságos érzékenységükben ott nem rejtőznék az a tragikum, mely azért bünteti őket, mert nem volt elég erejük arra, amire vállalkoztak. De a szerző és a hős lelki rokonságának természetes következése, hogy Curel a munkás-kérdéssel szemben éppen úgy csak protektorkodik, mint Jean a munkásaival szemben. Őt igazában csak az érdekli, hogy mi sorsa lehet a feudális kor óta nemzedékről nemzedékre finomodott léleknek a mai világban, amikor az újonnan jelentkező nagy erővel szemben, így vagy úgy, de állást kell foglalni; nála a munkásság, akármennyire méltatni való, de természettől ellenséges erő, amellyel számolni kell, amíg gondolattalan - mert veszedelem, mihelyt gondolkozni kezd, - amelyet tehát le kell kenyerezni, a sógor receptje szerint. Tejre kell szoktatni a kölyök-sakált; ki tudja, nem domesztikálható-e? - gondolja, ha nem is mondja ki. Jean legalább megmarad amellett és ki is mondja, hogy: «az oroszlánnak jogot ad az, hogy karmai vannak.» Sőt tovább megy, mert megvallja, hogy néha azt gondolja: «Még több ökröt tenyészteni és még több posztót készíteni... minek? És ha mindannyian jól fognak öltözködni, ha valamennyien jóllakottak és gazdagok lesznek, de senki se fog énekelni, örülni, mert a sokaság komor nyájjá változik át?! Hízott állattá lenni, ez volna az ideál?! Ha erre gondolok, azt kérdem magamtól: nem jobb-e annak erőszakolása helyett, hogy tápláljuk a népet, arra adni magunkat, hogy a nép virága, lelke, parfőnje legyünk?!»... Ezt csak Jean mondja, a tépelődő; de Curel maga is nagy súlyt helyez arra, hogy a szociális küzdelemben nemcsak osztályok néznek farkasszemet, hanem fegyverrel támadhatnak egymásra testvérek is, akik más-más osztály szolgálatában állanak. Mi ez a - bármennyire tragikus - helyzet ahhoz a roppant kérdéshez képest, amelyet kesztyűs kézzel bolygat?!
Mirbeau nem aspirál arra, hogy a nép virága vagy parfőnje legyen. De a Les Mauvais Bergers, igenis, hozzászól a munkás-kérdéshez s nem csak kerülgeti ezt.
Az első képben: a munkás-nyomorúság, természetes kísérőjével, a betegséggel, amely mögött már ott ólálkodik a halál. Jön: az a jótékonyság, mely igen gyönyörködik önmagában, de alamizsnájával a nyomorúságot nem enyhíti, csak megalázza és jön: az a részvét, melyet tehetetlenségének érzése dadogóvá tesz. Látjuk, hogy a szegénynek nincs egyebe, csak: a szerelem, ez is csak addig, amíg egészen fiatal, és látjuk, hogy a darab hőse, akivel a szerző együtt érez: Jean Roule, az anarchista. Ez a szó ijesztő, visszariasztó, idegenkedést keltő. Nem értjük, mit remél az anarchista, mit akar és hogyan. De amíg embertelenséget nem követ el: amit mond, meghat, vagy legalább megdöbbent.
Más kép: a gyárosnál, ahol több kolléga gyűlt össze. Van köztük, aki értelmes és emberséges, még több, aki együgyű és öntudatlanul gonoszlelkű. Halljuk, hogy kitört a sztrájk; künn felhangzik a forradalmi ének, egy kő beveri az ablakot, a gyárosok szétrebbennek.
Új kép ugyanott. Apa és fiú tanakodása: a régi és az újabb gondolkodás. De emez is csak sajnálni tudja a sztrájkolókat. Megérkezik a munkások küldöttsége és Jean előáll vele, hogy mit követelnek. A gyáros nemet mond. Pedig magában igazat ad a sztrájkolóknak. De azt hiszi, hogy tönkre menne, ha kívánságaikat teljesítené.
A sztrájktanyán. Ki védelmezi a munkások ügyét? Politikusok, akik a sztrájkot ki akarják aknázni a tulajdon céljaikra. Jeant nem tévesztik meg ezek a rossz pásztorok, akik egykori társaik baját eszköznek használják fel arra, hogy kielégíthessék ambíciójukat. Olyan dolgokat mond, amelyek egy pártnak sem tetszhetnek. (A francia közönség tudja, hogy Mirbeau a Jules Guesde csoportjára céloz s a nézőtéren sok pártember ül, aki tüntet vele, hogy a darab mennyire nem tetszik neki.) De Jeant is megvádolják; a sztrájkolónak mindenki ellensége: maga a sztrájkoló is. Védekeznie kell az ellen a vád ellen, hogy megdézsmálta a sztrájkalapot. Felháborodva kezd beszélni és most jobban megismerjük. Tudja hogy nem számíthat hálára vagy jutalomra s tudja, mennyire kilátástalan az, amit mond és cselekszik. Azért mégis kimondja, amit gondol és nem riad vissza a cselekvéstől se, mert az a hite, hogy ez kötelessége. Látjuk, hogy az a leány, akit szeret, megérti és hogy a nyomorúságnak ez a leánya örökre összefűzte életét a kiátkozottal.
Utolsó kép: a felgyújtott gyártelep üszkös romjai s ezek közt halottak. Jeant megölték, megölték a gyáros fiát is, aki olyan szívesen segített volna a munkásokon. A gyáros megtörten siratja fiát; Madeleine, az a lány, akit Jean szeretett és aki most viselős, nem sír, hanem esküt tesz. Azt mondja: «Hogyha fiam születik, úgy fogom felnevelni, hogy olyan legyen, mint az apja; hogy folytassa apja munkáját ha meg is kell halnia ezért, neki is, amint meg kellett halnia az apjának; ha gyűlölni fogják is ezért azok, akiket szeret». Egy aggastyán óbégat Madeleine mellett; az apja. «Ezzel fizetnek ki bennünket!... Ezzel fizetnek ki bennünket!... - motyogja egyre.
Mirbeaunak már előbb is sok ellensége volt; a Les Mauvais Bergers még több ellenséget szerzett neki. Hogyan hatott ez az első darabja az elfogulatlanokra? - erről ilyenformán nyilatkozik az egykorú kritika (1897):
- Vannak darabok, amelyek gyönyörködtetnek, de amelyeket a színházból kimenet azonnal elfelejtünk, viszont vannak olyanok is, amelyek első hallásra fárasztó és szinte bántó hatásúak, amelyek azonban utóbb annál gyakrabban jutnak eszünkbe. Mirbeau darabja emezek közé tartozik. Egyes jelenetei majdnem kínosan hatnak. De megmarad emlékezetünkben és minél többször gondolunk rá, annál inkább meg kell becsülnünk íróját.
A Les Mauvais Bergers nem pályázott arra, hogy föllelkesítse a közönséget; célja nyilván az volt, hogy gondolkodóba ejtse a pártatlanokat. Sokkal keserűbb szavú, semhogy tetszetős lehetne; de nemcsak egyszerűen és becsületesen, logikusan és világosan, hanem egyszersmind kivételes erővel fejti ki azt, amit mondani akar. «Tanulsága az, hogy: átkozzuk az életet és essünk kétségbe! - mondták azok, akiket Mirbeau valaha megbántott, így a francia kritika egyik legnagyobb alakja, Jules Lemaitre is, - De mire jó ez a nihilizmus?» Annyi tagadhatatlan, hogy Mirbeau első darabja inkább leverő, mint fölemelő hatású. De annak a bírálatnak, mely tanulságát nihilizmusnak bélyegzi, ellent mond Madeleine fogadalma. Ez félreérthetetlenül arra int, hogy: «És mégse kell kétségbe esni! És mégis újra meg újra elölről kell kezdeni a harcot, akármennyi életbe kerül is, addig, míg meg nem változik a világ!»
Sokkal nagyobb hatása volt annak a másik darabnak, melyet Mirbeau néhány évvel később adatott elő, s melynek címe: Les affaires sont les affaires. A sokaságnak is észre kellett vennie, hogy ennél hatalmasabb korkép mostanában nem került színpadra.
Mindenütt sokszor adták; nálunk is. És akik látták, aligha felejtették el e különös színmű hősét, Isidore Lechat-t.
Isidore Lechat a gazdag self made man, aki nem is a semmiből, hanem a szennyből küzdötte fel magát nagyhatalommá, annak erejénél fogva, hogy mindig volt szíve, kíméletlenül alkalmazni a lelkiismeretlenség elvét, mely azzal igazolgatja magát, hogy: «az üzlet üzlet». Prototípusa annak a már jó ideje, de még sokáig «modern» emberfajtának, melynek képviselői semmi tekintetet nem ismernek, ha a még nagyobb gazdagság és hatalom eléréséről van szó. «Hogy hazudik? - mondja róla a felesége - hogy akárhányszor megszegi a szavát, hogy megcsalja azt, akit meg lehet csalni? Édes Istenem, az üzlettel ez velejár... De tisztességes ember!... És hogy mivel szerezte a vagyonát? Munkával, tisztességes munkával!... Hát persze hogy szerencséje volt!... Igaz, sokat köszönhet a véletlennek, de még többet az eszének és a bátorságának. Hogy kétszer is elítélték hamis bukás címén?... leülte, megfizetett érte! Neki is voltak rossz napjai, szegénynek; mint mindenkinek... más, akinek kevesebb az energiája, az ő helyén öngyilkosságot követett volna el. Nem tette és jól tette. Minden bukásból föltápászkodott, hogy feljebb emelkedjék, mint ahol előbb volt, és hogy aztán még magasabbra törjön. Alig tud írni és egy nagy újság tulajdonosa... azt hiszed, ha valami utolsó ember volna, barátkoznék vele a miniszter?!...»
Lechat maga pedig azt mondja:
- Nem vásárlok, hanem cserélek. Minden üzlet csere. Pénz, földbirtok, cím, mandátum, társadalmi állás, hivatal, intelligencia, szerelem, tehetség - mindez cseretárgy. A mink van, cserébe adjuk azért, a mink hiányzik.
Máskor így szól:
- Amit mondok, nem számít; csak az számít, amit írásban adok.
És amikor dicsekszik:
- Soha nem olvastam semmit és büszke vagyok rá, hogy azért mégis én irányítom a közvéleményt... Politika, irodalom, filozófia meg a többi mismás, ez mind itt van a zsebemben!...
De nem csak szavak jellemzik, maga a cselekvés is. És el lehet-e felejteni az utolsó jelenetet? Lechat be akar fonni két, magához hasonló, minden hájjal megkent üzletembert. Már markában tartja ezeket, amikor egyszerre iszonyú csapások kólintják fejbe. A legnagyobb csapások, melyek valaha érték s egyszerre kettő. Nemezise az, hogy a gyermekeiben bűnhődjék. Leánya, akinek egy márki a kérője, azzal a kijelentéssel utasítja vissza ennek a kezét, hogy neki már van szeretője és most elhagyja szülei házát, hogy ezzel a fiatal kémikussal élhessen. A másik csapás még kegyetlenebb. Fia, büszkesége, akinek mindent megengedett s akinek még a tékozlásában is csak gyönyörködni tudott - mert úgy találta, hogy ez a fiú élő reklám az ő üzletei számára - automobiljából olyan szerencsétlenül bukott ki, hogy azonnal meghalt. Alig végzett leányával, aki fellázadt ellene, jelentik neki, hogy hozzák a fiát, holtan. De ott a két rászedett csaló, készen rá, hogy aláírják azt a szerződést, mellyel Lechat, aki túljárt az eszükön, hurkot fon a nyakukra. És Lechat-ban az iszonyúan sújtott embernek már ebben a rettenetes percben fölébe kerekedik az üzletember: diktálni kezdi a szerződést.
Ez az arckép olyan tökéletes, hogy Grandet-ra emlékeztet.
Harmadik - jelentékenyebb - színművét, a Le Foyer-t már inkább csak az elmés gúnyolódás teszi elevenné. Itt is vannak hatásos jelenetek, érdekes figurák és kivált mesteri formában kifejezett észrevételek, megjegyzések de omnibus et quibusdam aliis, de Lechat-hoz fogható alak nincsen benne. Hogy újra találkozzunk azzal a kiváló emberrajzolóval, aki ilyen, Balzac-hoz méltó «hőst») tudott a színpadra vinni Mirbeaunak egyik regényét kell elővennünk, azt a tökéletlen, harmónia híjával való, ízléstelenséggel és brutalitással el-eléktelenített, de nagyszerű részletekben gazdag regényét, melynek címe: L'Abbé Jules.
Mirbeau számtalan írótársát sértette meg, olyan epés, annyira kíméletlen és veséig ható támadásokkal, aminőkre a tizennyolcadik század polémiái óta nem találni példát. Hogy amikor szabad folyást engedett ennek a leküzdhetetlen és végzetes kedvtelésének, nagyon sok igazságtalanságot követett el, kétségtelen. Nemcsak azért kétségtelen, mert nem lehet elhinni, hogy azok közül, akik Franciaország dicsőségei, minden második ember sötét alak volna, akit be kellett volna börtönözni; már pedig abból, ha Mirbeau valamennyi vádjának hitelt adnánk, ezt kellene következtetnünk. De kétségtelen abból is, hogy a kritikáiban - azokban, melyek tisztán irodalmiak - temérdek az igazságtalanság. Az igazságnak ez a fanatikusa sokszor tévedett, mert judíciuma nem volt méltó a tehetségéhez. Nyilván mindig őszinte volt és őszintén kívánta, hogy mindig igazságos lehessen; de a véralkata gyakran megtévesztette.
Természetes, hogy a megbántottak, ha alkalmuk nyílt rá, nem mulasztották el visszaadni a kölcsönt. «Hivatásos anatéma-üvöltöző!»... vagy: «Kissé komikus, hogy már kora reggel a hóhér attitűdjébe helyezkedik»... - mondták róla. Néha nevetséges figurának tüntették fel, néha lebírálták. Írói erejét és stílusának fényességét nem lehetett elvitatni, de - mint az embernek nagy szerencsétlensége volt feketevérűsége - írásának is voltak gyöngéi és nyerseségét, ízlésbeli megtévedéseit, «mosdatlanyszájúságát» gyakran fölemlegették. Kisebbítették is és minél udvariasabb, finomabb szavakkal, annál hatásosabban. Jules Lemaitre például azt írta róla: a bolondokat nagyon jól rajzolja.
Ebben a kritikában van valami igazság. Mirbeau alakjai között feltűnően sok a mániákus. Mániákusok a L'Abbé Jules legremekebbül rajzolt alakjai is: a püspök, aki mindentől fél, de különösen az elhatározástól, a cselekvéstől és a megbíráltatástól, Pčre Pamphile, aki egy életen át koldul, hogy a világ legnagyobbszerű templomát építtethesse fel, és főképpen Jules, aki csupa mánia. De mennyire élnek ezek a mániákusok! Kivált Jules, ez a legszerencsétlenebb minden regényhős közül, akinek lelkét annyira megnyomorította az el nem fojtható vágy s aki természetimádatának kifejezésére olyan szép szavakat talál.
Mirbeau: Jean Roule, az anarchista. De mintha volna valami rokonsága ezzel a Jules-lel is, akiben azért olyan sok a kajánság, a feketevérűség, mert rettenetesen boldogtalan.