Mint az állat…
| Mint az állat… szerző: Forgács Antal |
I.
Magamat még mindig magammal mérem,
kétmilliárdból egy centrum vagyok,
kósza Napom holdam ellen ragyog,
egyensúlyban tart ős csillag-törvényem.
Meglepetés már nem történhet vélem,
tudtam, de nem hittem, hogy meghalok,
most már hiszem. A teleírt lapok
árnya kísért, s a félelmest se félem.
Minden a helyén… De ki él helyettem?
A sűrű rend, amit úgy megvetettem
hideg karját kinyujtotta felém,
s szeretteti magát velem hevesen,
és mások vak útján kényszerít mennem.
Voltakép így miért is éltem én?
II.
Fanyar napok üzenetei jönnek,
a zöldszín idő fényesen szalad,
férfi vagyok, s keresem magamat
a férfikorban. A szavak rámtörnek
szelíd bosszúval; vége lesz e pörnek,
ha értelmem szép fátyla elszakad,
s iránytalan tudásom majd halad,
mint pásztor ősszel, lefelé a völgynek?
A hold álomba burkolja az estét,
a jövőt úgy látom, mint egy rögeszmét!
Így jó ez… csak ha emlék, szép e lét.
Mint a tavasz, úgy tűnök el majd innen,
de addig naponta eszményeimmel
alhatom, tűrve éltem szégyenét.
III.
Egyszer talán nem lesz több gondom rátok,
a mai láng holnap már nem vakít,
feledhetem a mondat titkait,
száműzhetem magamból a világot.
És ha majd egy nálam tisztább ént látok,
önmegvetés sutává nem lapít,
jövőmmel mérem multam napjait,
s helyem keresve az időre várok.
Mert időm csak a tér kibővülése,
itt tanítja a kétértelmű béke
múlásunk hamis percét hordani.
Ó értelmem, te magabiztos, kába,
merülj az álmok faggató tavába,
hogy magadnak is tudj majd vallani.
IV.
Országok, éjszakák és nők mögöttem,
s ülök üres pocsolyák partjain,
csak nyugalom, lázadó szavaim!
Hisz azt eszem, mit magamnak sütöttem.
Valaha talán teli Nap fűtött fenn,
nem emlékszem… Az ég vak csapjain
kemény vizek fagyasztják napjaim
s merev szelek hullnak rám szélütötten.
Csak te maradtál meg, díszes reményem,
a világ ellen élő költeményem;
szállj rajtam túl, így itt maradsz velem!
Hisz oly áradtan vágyódom utánad,
ahogy tavasszal vágyódik az állat,
nősténye illatától részegen.
(Clermont-Ferrand, 1941)