Minek a pénz?
szerző: Gárdonyi Géza
A lutheránus papnak négy hordó bora termett. Két régi tőkén termett annyi. A falu az ősszel csodájára járt a szőlőfürtökkel elborított tornácoszlopoknak. Magam is megbámultam. Akkor gondoltam arra, hogy a kertem sarkába szőlőt ültetek.
A falusi ember nem rohan a tettre a gondolatával, csak hordozza. Én is csak úgy tél derekán hozakodtam elő vele, egy iskolaszéki ülés után, mikor már a tekintetes iskolaszék tagjai pipára gyújtottak és köznapi dolgokra eresztették a beszélgetést.
- Hát biz, az jó lenne - mondották -, csak az a bökkenő, hogy sokba kerül. Először a földet kell megfordítani, az már magában is nagy költség. Azután a vesszők hozatala, azután az oltás, a sok kapálás, a karók. Drága bor az, amit a magáéból ihat az ember.
- De legalább bor - gondoltam magamban.
Mindössze száz négyszögölet akartam beültetni. Kiszámították, hogy belekerül húsz forintba is.
Hát biz, az nagy pénz. A magamfajta ember nem sokszor mondhatja el életében, hogy húsz forintja van. De már annyira gyönyörködtette a képzeletemet a szőlő gondolata, hogy nem bírtam tőle szabadulni.
Még aznap este beállít hozzám egy foltos bekecsű asszony, Szamaras Tóth Antalnak a felesége. A bekecset csupán azért említem, mert a két könyöke valami avult kötény darabjaiból van megfoltozva, s az a bekecs azokkal a nagy négyszögletű foltokkal olyan ismerős ruha a mi falunkban, hogy telet anélkül elképzelni nem is lehet. Azt a bekecset ketten viselik: Antal meg a felesége. De többnyire mégis csak Antal viseli. Jó bekecs lehet, mert soká eltart. A foltok rajta évről évre megújulnak, de maga a bekecs a régi marad.
Antalné azt hallotta a faluban, hogy szőlőt ültetek. Könyörög erősen, hogy ne adjam másnak a fordítást, csak az ő urának. Elvállalja ölét nyolc krajcáron.
Hát jó. Szegény ember, becsületes ember is. Talán életében se volt ekkora keresete. Tíz krajcárt kap néha egy-egy taligázásért, mikor gabonát vitet vele valaki a malomba. Ennél nagyobb pénzt sohse keres.
Megélnek mégis. A szamárnak nem kell zab, se széna. Megeszik mindent ami zöld; ha meg zöld nincs, megeszi a kórót. Szóval ennivalója mindig van. Ők maguk meg szegények krumplin, babon, kukoricán élnek: télen néha sült tököt esznek. Húst soha. Lehet, hogy ez az egypár forint hozzájok rántja a szerencsét. Vesznek egy-két malacot. Évek múlva Tóth Antalnak annyi a disznaja, hogy új bekecset vehet. Még az iskolaszékbe is beválasztják talán.
- Hát jó: holnap csak fogjon bele.
Másnap még ki se reggeledett, ott ült Tóth Antal a tornácom falán. A kötényfoltos bekecs volt rajta. Pipázott és a lábát lógatta. Mellette a falnál az ásó, a kapa meg a csákány.
- Csak maga jött, Antal?
- Elvégzem én magam is.
- Kemény munka lesz. A föld színe az éjjel megfagyott.
- Azért hoztam a csákányt.
- Hát akkor csak álljon neki. Mérje ki ott a sarkot.
Az ember nekifogott. Csákánnyal vágta a föld színét, ameddig kemény volt. Alább már fogott az ásó. Árok árokra fordult. Egy óra múlva már derékig állt a földben.
Felkocog a tízórai szünetben a kertből. Kiheg-köhög az ajtó előtt.
Kimegyek.
Hát azért jött fel, hogy nem adnék-e egy forintot? Az asszony tegnap nem mert foglalót kérni.
Adtam.
Tóth Antal eltűnt.
Nézem egy óra múlva a kertben.
Nincsen.
Nézem ebéd után.
Nincsen.
No, bizonyosan szállítani valója akadt a malomba. Nem napszámba dolgozik, hát csak hadd menjen. Délután, mikor kibocsátottam a gyerekeket az iskolából, láttam, hogy a kocsmáig szép rendben elmennek, de ott megállanak. Valami lárma van ott. Bizonyosan részeg emberek.
Egy arról jövő asszony mondja, hogy verekedés volt. Szamaras Tóth Antalt verték meg. Ki is dobták a kocsmából.
No, ez különös. Ez az ember se kocsmázni, se verekedni nem szokott. A kocsmázásra nincs pénze. Verekedésre meg nem ilyen jámbor arccal, álmosan pislogó szemmel születnek az emberek.
Az ásója, csákánya ott hevert még a kertben. A kamarába vitettem.
Másnap hiába vártam Tóth Antalt. Szerdán azonban bekocogott. A feje be volt a fél szemén át kötve sárga kendővel. Dolgozott, mintha semmi se történt volna.
Én se szóltam semmit. Gondoltam, ki tudja, mikor ivott kedvére? Talán tíz esztendeje szomjazik, hát nem csoda, ha egyszer iszik is.
Dolgozott az ember szorgalmasan.
Lám, milyen a sors is: ezt az embert olyan faluba teszi, ahol nincs munka. Az emberek itt maguk csinálnak mindent. Micsoda jómódú ember lenne ez, ha mindig kapna munkát!
Szombaton este bekopogtat:
- Tessen egykicsit kijönni.
- No mi baj?
- Hát a felével megvolnék.
Értettem. Adtam neki három forintot.
Negyedóra nem múlt el, jött az asszony.
Valahogy pénzt ne adjak az urának! Mert ez olyan ember, hogy mihelyt pénzt lát, mingyárt iszik és kártyázik.
- Csak nem tán?
- De bizony. Legénykorában olyan volt ez, hogy elkártyázta volna a lelke üdvösségét is.
- De hiszen én sohase láttam részegen.
- Nem, mert nincs pénze. Ha valahova hívják, nekem szokták adni a hatost. Jaj szegény fejemnek, mi lesz ebből!
Elment. No, bizonyosan utoléri még az urát. Aztán elvégre is leszokott az már az italról. Ha most az egyszer ki is rúgott a hámból, másodszor csak nem teszi talán?
Lenézek másnap a templom kórusáról, hogy ott van-e a misén Tóth Antal?
Az utolsó padban szokott ülni a szegények között. Vastag hangja mindig belebrúgózott az énekbe. Ma bizony üres a helye.
A pap a malasztról prédikált. Nincs a faluban ember, aki értse a malaszt minéműségét. Én magam sem értettem. Ilyenkor az ember beszélget.
Hozzám hajol Ádám csizmadia és kérdezi halkan:
- Hallotta-e mester uram, micsoda verekedés volt reggel?
- Nem.
- Nagy verekedés volt pedig.
- Csak nem Tóth Antal tán?
- De bizony. A legények megverték. Most is ott a vére a havon. A felesége vitte haza, reggel, kordén.
- Hát ilyen ember az a Tóth Antal?
- Ilyen az, de már régen nem történt vele. Kártyás.
- De minek verekszik?
- Ha nyer, nem verekszik, csak iszik. De ha veszít, akkor szörnyű mérges.
Három napig színét se láttam Tóth Antalnak. A negyedik napon még egy kék kendő volt keresztbe kötve a fején. Az orra dagadt volt. De azért pipázott és dolgozott.
Nem állhattam meg, hogy meg ne szidogassam:
- Nem sajnálja kend azt a négy pengőt? Itt töri-vágja a földet napokon át érte, aztán egy éjjel elszórja! Meg is verik ráadásul. Hát okos ember kend?
- Dehogy vagyok okos - feleli szomorúan. - Dehogy vagyok én okos.
- No ugye, maga is látja már.
- Persze, hogy látom. De az a baj, tanító uram, hogy nem az alsó soron lakok én, az a baj.
- Mért volna az baj? Nem értem.
- Azért, mester uram, mert a kocsma a felső soron van. Aztán, ha pénz van a zsebemben, behúz. Behúz.
Egyet nyomott az ásón és kivetette a földet. Aztán folytatta:
- Tessék majd az asszonynak adni a pénzt, amikor elvégzem.
Szombaton délutánra megvolt a fordítás. Tóth Antal odajött az ajtóm elé. Ott tisztogatta az ásóját. Már nem volt rajta sem a sárga kendő, sem a kék. De a szeme alig hogy kilátszott a szilvaszínű daganatból.
- Hát megvolnék - mondotta a kalapját a fülére tartva.
Ez azt jelenti, hogy fizessek.
- Hát ne az asszonynak adjuk? Azt mondta kend, hogy az asszonynak adjam.
Egyet húzott a bajuszán. Valamit akart mondani, de mégse szólt semmit. Fölvette az ásóját, csákányát a vállára.
Ebben a pillanatban denevérként lebbent be az asszony a kapun. Nagykendő volt rajta. Bizonyosan valamelyik szomszédtól kérte kölcsön.
- No, csakhogy itt vagy! - duhogta az ember. - Azt mondtam, hogy neked fizessenek.
Az asszony örömmel tartotta a tenyerét. Én is szívesen olvastam belé a négy egyforintos bankót.
- Hát mit vesznek rajta?
- Malacot - felelte boldog szemmel az asszony. - Nem volt disznónk, mióta összeházasodtunk. Azóta minden esztendőbe szándékoltuk, hogy veszünk egy malackát.
Micsoda különös valami a falusi boldogság! Húszéves korig szerelem a tárgya, azontúl disznó.
Másnap délben sírva jelent meg nálunk az asszony. Egy bögre kávét kért. Beteg az ura. Nem tud enni se.
- Talán megint megverték?
- Meg - felelte az asszony.
S könny hullott a szeméből.
- Nagyon megverték?
- Három helyen beszakították a fejét. A lába kificamodott. A bőr lejött a féloldaláról. Jaj, jaj!...
- Hát minek adta neki oda a pénzt?
- Nem adtam én oda. Bezártam a ládába. De borzasztóan veszekedett. Olyan volt, mint a dühös bika.
- Az a jámbor ember?
- Az a jámbor ember. Jámbor, ha pénze nincsen. Akkor áldott jámbor. De ha pénzt érez, nem lehet vele bírni. Egyre azon zaklatott, hogy adjak ötven krajcárt. Persze, nem adtam. Gondoltam, majd megcsillapítom egy kis jó vacsorával. Elmentem a zsidóhoz, vettem neki szalonnát két garason. Megsütöttem. De még ádázabb lett tőle.
- Mért nem beszélt a lelkére, hogy ha már annyit fáradott azért a pénzért, meg kell takargatni.
Az asszony legyingetett.
- Éppen azt mondta ő is, hogy az ő verejtéke, hát öt hatost el akar inni belőle. Utoljára baltát fogott rám. Bizony agyonvág, ha ki nem ugrok az ajtón.
A kulcsot el kellett volna vinnie.
- El is vittem én. De szétvágta a ládát. Most már ládám sincsen.
Csak a harmadik héten kelt fel az ágyból Tóth Antal. Járt-kelt megint a kötényes foltú bekecsben. Néha bagóért ment a paphoz, néha őrletni valót vitt a malomba. Szóval megint a régi csöndes ember lett belőle.
A papom is fordíttatott szőlőt, de nem vele. A szőlővesszőt együtt hozattuk a pappal.
Ez már márciusban volt.
Kit küldjünk el a vasútra?
Hát kit mást, mint Szamaras Tóth Antalt. Az ő kordéján elfér az a két nyaláb szőlővessző. Hadd keressen a nyomorult.
Ötven krajcárt ígértünk neki a fáradságáért. De megmondtuk neki, hogy a pénzt az asszony kapja meg.
Tóth Antal bólintott rá.
- Úgy is jó.
- De csakis úgy jó, Tóth Antal. Mert kend még a felsősoron lakik.
- Dejszen nem iszok én többet, mester uram. Megfogadtam, hogy addig nem iszok, míg új bekecsem nem lesz. Akkor is csak egy pohárral iszok.
A pap elmosolyodik. Kihozat egy pohár bort az embernek.
- No - azt mondja -, hát hogy addig is ne szomjazzon...
Megitta jóízűen.
A vesszők ára húsz forint volt. A pénzt a vasútnál kellett lefizetni. A pap csupa aprópénzt olvasott Tóth Antalnak a markába: hatost, krajcárt. (Bizonyosan a stólapénzét.) Én két ötforintost adtam át Tóth Antalnak.
- Jól eltegye. Nehogy kifújja a szél a zsebéből.
Tóth Antal belekötötte a pénzt a zsebkendőjébe és a csizmája szárába nyomta.
Azzal rácsapott a tenyerével a szamárnak a tomporára.
Ment a jó vén szamár, mint valami öreg angol. Tóth Antal pipára gyújtott a kapuban és ballagott utána.
Ez reggel nyolc órakor történt. Délutáni két órára vártuk haza. De már be is alkonyodott; Tóth Antal nem mutatkozik.
Este egy kocsi zörög el ablakom alatt. Megismerem a zörgéséről, hogy a Sándor Pál kocsija.
Arra gondolok, hogy ő is az állomáson járt.
Délben indult oda az uraság megbízásából. Átizenek hozzá, hogy nem találkozott-e Tóth Antallal?
- Dehogynem - volt a felelet. - Ott ült a Stájnernál.
- Ki a macska az a Stájner?
- Hát a kocsmáros.
- Hát csak nem iszik talán?
- De bizony. Iszik az, mint a lúd.
A szomszéd falu jó másfél óra hozzánk. Mondom a papnak az ügyünket. Sándor Pálnak vissza kell fordulnia.
- Főképpen a szállítólevelet vegye el tőle!
- De még a bekecsit is lehúzom! - feleli az ember.
Kis, szőrös, hörcsök ember a mi Sándor Pálunk. De ritkán haragos. Inkább nevetős, jókedvű.
Vártuk mi aztán Sándor Pált is.
De az se jött.
Vártuk este.
Éjjel is hallgatództam.
Semmi hír.
No, bizonyosan későn érkeztek haza. Reggel majd jelentkeznek.
Elküldök másnap egy fiút Tóth Antalhoz.
- Nincs még itthon.
Elküldök Sándorékhoz.
- A gazda nem érkezett haza.
Átizenek a paphoz.
A pap átüzen a bíróhoz.
A bíró küldi a kisbírót gyalog.
Hát délfelé megérkeznek mind a hárman. A két ember részegen a szamaras kordén. A kisbíró is pityókosan szivarozik a kordé mellett.
Lerakta a két részeget a községháza udvarára, aztán elhozta a szállítólevelet.
- Hát mi történt?
- Nagy mulatság volt - felelte a kisbíró bortól piros arccal. - Még mikor én odaérkeztem is, ott pikuláztatott Tóth Antal a fülébe. Száz üveg bor állt az asztalon meg tíz szál gyertya.
- Tyű, az irgalmát! Hát Sándor Pál mért nem jött haza?
- Azért; mert már akkor egy krajcár se vót Tóth Antalnál. Előre fizettetett a zsidó mindent. Hát ott maradt, hogy segítsen meginni.
- Hát a Sándor Pál kocsija?
A kisbíró egyet billent a lábán és mosolygott:
- Ott maradt álogba.