A lap feldolgozottságának foka

Minden meghal

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Minden meghal
szerző: Alfred Tennyson, fordító: Kosztolányi Dezső

A kék patak árja zenélve cseveg,
      a nap csodaszép;
suttognak a tájon a déli szelek
      és lángol az ég.
Csak uszik a felleg, a gyapju-fodor,
a májusi reggel örömbe sodor,
      az arcod is ég.
   De minden véget ér,
   nem csörgedez az ér,
   a szél susogni nem jő,
   nem imbolyog a felhő,
   a szív többet nem üt.
   Halál les mindenütt.
   Mert minden meghal itt,
   a semmi ránk havaz,
   elhervad a csalit.
   Jaj, bús panasz!

Ajtóba vár a vad halál.
Nézd! a barátod, bár marasztald,
elhagyja a pohárt, az asztalt,
egy semmi jel — és menni kell.
A földbe majd letesznek egyszer
és mélyen a mélyébe fekszel.
   A vig kacaj már tompa jaj.
   Nem zeng madárdal
   a lombon által.
   Szellő se fú.
   Jaj, iszonyú!
Halld! a halál karjába hív
s amig szólok, eláll a szív.
Az állkapcád konyán lehull,
orcád pirossa elfakul,
kár benne bíznod, ernyed izmod,
forró véredbe jég vegyül,
látó szemedre éjjel ül,
kilencszer csendül a lélekharang:
vidám fiúk, ott pihenünk alant!

A vén világ,
mint pici ág,
ugy született,
ti emberek.
A földnek meg kell halnia.
Hát tomboljon a déli szél
a kék víz a partok szélinél:
mivel a vén föld bús fia
nem látja többé,
elmúl örökké,
minden, mi van, az született.
És nem tér vissza, ami él,
meg kell, jaj, meg kell halnia.