Minap a telet megkérdeztem
| Minap a telet megkérdeztem szerző: Jakab Ödön |
Minap a telet megkérdeztem:
Minek dühöng már oly veszetten?
Minek az a sok zúgás, morgás?
Soha egy vidám, lágy mosolygás!
És az öreg tél felelt nyomban:
« Még azt kérded, hogy mi bajom van?
Hát nincsen nekem száz ok adva
Kedvetlenségre és haragra?
Im, eljövék, az agg, a görnyedt,
Meglátogatni ezt a földet,
Ősz fürtökkel, fáradtan, búsan,
Nagy messzeségből téve útam.
S minő fogadás vár, ha jöttem?
Mogorva itt minden köröttem:
Bevonta kedvesen zöldellő
Lobogóját a rideg erdő;
Üdvözletemre a letarlott
Bokorból nem szól bár egy dalnok;
Utamba hintve egy parányi
Nyíló virágot sem találni;
Sőt a patak is, a mikor lát,
Szemére húzza takaróját,
Mintha alunnék régesrégen,
Nem is gyanítva érkezésem!»
De már e fonák és méltatlan
Vádat szó nélkül én se hagytam!
«Hohó, öreg! Egy kissé távol
Maradtunk most az igazságtól.
Mert bizony sorsát ki se vesse
Magára csak a környezetre,
Mely soh'se rosszabb, soha sem szebb,
Mint a minőnek te teremted.
Próbáld csak meg: légy nyájasabb és
A föld is mindjárt nyájasabb lész;
Mosolyogj egyet s mosolyodra
Zászlaját az erdő kibontja;
Viharod enyhíntsd fuvalommá
S felzeng a dal a bokorban rá;
Havad helyett a földre essék
Lágy permetegben langy melegség,
Aztán meglásd: a patak fodra
Jégtakaróját majd eldobja,
S olyan ünnep lesz a határban,
Hogy térdig gázolsz a virágban!»