Milyen közeli most a nyári ég
szerző: Kosztolányi Dezső
Milyen közeli most a nyári ég
s ily messzi-kék
alatta az alvó, beteg vidék.
A csillagos ég - fényes sírlepel -
reád lehel,
s a mindenséget kézzel éred el.
Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
jó, égi túsz,
ó messzeség őrültje, Sziriusz.
Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
a halmokig
halkan motoz, az éjjel álmodik.
Egy távol mozdony hortyog valahol,
mert áll a tor,
vértől zabáltan lassan zakatol.
Az ablakok lehunyják a szemük,
csönd mindenütt,
A toronyóra zengőn egyet üt.
De fölviláglik a mély éjszaka,
kigyullad a
kis patikának kormos ablaka.
Egy gyógyszerészlány - hadi, fiatal -
fölkel hamar,
márványcsészébe álomport kavar.
Az élet és a felleg eluszik,
olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.
Egyszerre a kis utcák dörgenek.
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szíj. Éji őrmenet.
Elhangzik a dobaja. Semmi más.
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.
Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény.
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.
Körötte senki. A vidék kiholt.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?
A haj dús, még minden szála ép.
A szája szép
s harminckét foga büszke, drága ék.
Sápadt fejéből csörgedez a vér -
ki tudja, mér? -
bámulja őt a vén Göncölszekér.