Millien: La moisson
| Millien: La moisson szerző: Arany János |
LA MOISSON. (Az aratás.) Poésies par Achille Millien. (Vanier, Páris, 1860.)
Az ifjú költőt, kinek műve s neve áll e czikk fölött, Thalès Bernard, irodalmunknak is jó akaró ismertetője, e szavakkal mutatja be a franczia közönségnek.
„Jelen kötet a legteljesebben igazolja azon elméletet, mely a mai költészetnek a népköltészet alapjára helyezését sürgeti, azaz kívánja, hogy ez utóbbitól sajátítsa el stilja egyszerűségét, érzelmei nyíltságát, képei frisseségét, rajzai kellemes körvonalait, ellentétben a mondvacsinált formákkal, melyek úgy a romantismusban, mint elleneinél, feltalálhatók. Elismerjük a közelebbi évek költőinek nagy ügyességét; csinosan tudják faragni a mondatokat s rímelni két-három szótaggal; de a mivel nincsenek megáldva az, hogy tessenek, hogy megindítsák a szívet; igazuk van hát a fiataloknak, ha odahagyván ez irodalmi mozaik- és gipszmunkát, a természethez fordúlnak. Miután sem a hajdan múmiáit, sem a középkor szörnyeit nem szeretik, mindazáltal az emberi szellem legyőzhetlen kényszerűségénél fogva valamely hagyományhoz ragaszkodniok kell: a népköltészethez folyamodnak, mely őket nem távolítja el a természettől, s ily módon az emberi értelemnek új irányát látjuk kijelölve, új nemét a költészetnek alapítva meg.
E kötet szerzőjének jutott a dicsőség, hogy első legyen, ki nyiltan bevallja emez új irányt. Ő nem fitogatja tudományát, de szintúgy megveti a franczia nyelven írt otromba gajdolásokat (népi verseket); ő a népköltészetet a bretagnei, a magyar, az eszth dalokon tanulmányozza; s miután így lelke mélyén az első könnyű vonalokat levázolta, szemléli a természetet, az ihlet fel-buzog s egy huzamban megteremti gyönyörű alkotásait, melyeknek igazsága meglep és elbájol. A Delelés-ben (La Méridienne, déli nyugvás), Millien Achille úr egy kertészt rajzol elénk, ki fa alatt ülvén, jegyeséről ábrándozik, míg körötte a zöld virány teljes szépségben mosolyog; a madarak, felhasználva merengő szórakozását, neki esnek pusztítani gyümölcsös bokrait; egyszer észreveszi a csínyt és váltig boszankodik érte:
De tapsoló szárnynyal, gúnyfütytyel a rigó |
E mezei zamattal és epétlen iróniával teljes költészetnek az az érdeme is megvan, hogy igen eredeti. Ám hányjátok föl minden nép pásztori költeményeit: nem fogjátok e darabot feltalálni közöttük, csupán a fajt, melynek létét köszöni. A Nász, az Ünnepi menet (La Noce, Le Défilé) szintén egyaránt jelesek festői stiljok által. Az Őrültben, melyet mintha csak a magyar Petőfi írt volna, a legfinomabb érzés uralkodik; a lélek párbeszéde ez a virágokkal, testvéri közlekedés a mindenség s a teremtmény között, de mely azért nem viharos, miként a pantheismus vonaglásai, sőt egyenesen a keresztyén érzelemből foly. Tudjuk, hogy a népi költészet nem egyéb, mint természetes fusiója a barbár népeknek, a lélekben a keresztyén hit által fölgerjesztett érzékenységgel. Szerző hív marad ezen hagyományhoz. Morvanba, Közép-Francziaország ezen Bretagne-jába vonúltan, minden felindulásra önmagába mélyed és lelke hathatós dallamokat leheli. Valami ünnepélyes az, midőn leírja a nagy sík rónán keresztűl bolyongó ökröket; s a siciliai énekek bánatos zöngelmét juttatja eszünkbe, festvén, mikép hizlalják a halottak földi maradványai a virágos mezőt; a haza szerelme szintén nem kevésbbé ihleti lantját, s élő tanúságot tesz azon publicisták ellen, kik korunk elaggását kiabálják, mivel a közönség nem akarja bámulni rossz prózájukat. Néha metaphysicát burkol a népszerű formába: Éj czímű költeménye (La Nuit) egy pásztor panaszát tolmácsolja, ki műveletlen szelleme által gyötörve, annál meghatóbb keservre fakad a puszta kietlenében, minthogy e keserv primitív elmétől származik. Örömest hallgatjuk e durva hangokat, melyek bennünket messze kiragadnak az akadémiai értekezések s az irodalom-tanárok ízetlen periódusainak köréből. A Sekély (Le Gué, gázlóhely) ugyan borzadásba ejtené La Harpe tanítványait, kik számosabbak még ma is, mint gondolnók; hanem a korlát ma már át van törve, a fiatalság jő, hozza új nyelvét, csak kiáltani kell, mint hajdanta a tornán: „fussatok!”
Midőn Millien eltávozik a pásztori nemtől, miként a Törekvésben (Aspiration), akkor is mindig szerencsésen adja vissza a természetet, de nem annyira eredeti, és homályosan emlékeztet Laprade Victorra, ezen költőre, kinek erőteljes bölcsészete oly erélyes formákba van öltöztetve. Egyébiránt Millien Achill nem is csinál titkot a nagy rokonszenvből, melylyel a Symphoniák szerzője iránt viseltetik és neki ajánlja egy költeményét, melyben a stil szabatossága egyenlő a képek elevenségével.
Burns Róbert néhány utánzása (fordítás) is van e gyűjteményben, mely megérdemli, hogy felé forduljon a közfigyelem, és felé is fog.
Az olvasó, ki valamely költőbül többet is akar ismerni, mint a lelket, talán szeretne tudni némely részleteket Millien Achill-ről; de ő sokkal ifjabb még, hogysem az életben szerepe lehetett volna; mint barátja a magánynak, ő a legszebb részt választotta: dalolni szerényen, várva a napot, midőn költészete minden szívben viszhangra talál. A France Littéraire-ben lépett föl először. Tudjuk, hogy e lap Lyonban jelenik meg Peladan Adrien, egy buzgó keresztyén s lelkesűlt poéta gondjai alatt, kinek jellemzésére látszik írva lenni a bibliai mondat: „házadnak szerelme megemészt engem.” Millien Achill nem tehette, hogy meg ne hallja Peladan úr erélyes szózatát, ki felhíja a vidéket, hogy rázza le nyakáról a főváros irodalmi jármát. Valóban mi szükség is, arra, hogy az ember verset írjon, a „rue de Bourgogne”-on vagy az „Institut” körűl lakni? A classicus költőknél szükség volt a városi lakás; mező, falu kell az új pásztori iskolának, mely azon van, hogy a nép szájába igazi költészetet adjon, cserébe a mi franczia vidékeink visszataszító gajdái helyett.
Ha e kísérlet nem utópia, egy nevezetes feladat lenne megoldva, a mennyiben lehetségesnek gondolnánk oly költészetet, mely egyaránt tessék a sokaságnak és a művelt szellemeknek. Nyilvánvaló, hogy az igen művelt költők szerzette pastoralék, maga Tasso gyönyörű Amintá-ja, sem érdeklik a népet, mely se nymphákról, se satyrokról nem tud; neki a természet kell, egyszerű szépségiben, de csinos formába öltöztetve, mely megnyerje a művelt szellemeket is. Im, ez alakban fogadja ma egész világ e feladatot: sikerűlt-e Milliennek, ki a kérdést bizonyosan jól fogta fel, meg is oldani? Ezt a közönség határozza el; de még ha el nem ismertetnék is a mezei s pásztori költészet feltámadási joga, el kellene ismernünk, hogy Millien Achill írt vagy 10–12, minden tekintetben tökélyes darabot; és így zálogot nyújta a józan irodalom kedvelőinek, hogy folytathassa e jól kezdett pályát, és hogy festői tanulmányainak körét lakófölde tájain túl is kiterjeszsze. Akkor lesz ő teljes birtokában tehetségeinek s akkor nem fogják tőle megtagadni az úttörő (précurseur) czímet, melyet még most kétségbe vonnak.”
Eddig a franczia ismertetés. Ránk, magyarokra nézve nem csak hízelgő, de örvendetes is, hogy a világhírű franczia költészet, mely a Corneille-Racine időszakban egész Európát lábainál látta, melynek csak e században is Lamartine-Hugo-Béranger három-egysége oly dicskörben ragyogó csoportozatát képezi, most érezvén az újjászületés szükségét, a mi dalainkra hivatkozik, utánunk indul, s ezáltal nemcsak igazolja, hanem világjelentőségre emeli a költészetünkben létező forradalmat, íme, a franczia poesis most érkezett oda, hol mi a 40–50 közötti évtizedben valánk; most próbálja bevinni költészetébe a népi ének „stilja egyszerűségét, érzelmei nyíltságát, képei frisseségét, rajzainak kellemes körvonalait, ellentétben a mondvacsinált, a conventionális formákkal.” Maga Thalès Bernard, nem csupán elméletben, de gyakorlatban is,, ez új irány apostola, egy Saulusból lett buzgó Paulus, kit leginkább a mi Petőfink ragyogó fénye térített meg. De bármint örüljünk e mozgalomnak, lehetetlen elhallgatnunk némely észrevételt a föntebbi elméletre. Azt igen jól mondja Bernard, hogy mai, vagy bármikori költészetnek, ha elvénűlve új erőt, ruganyosságot kíván nyerni, a népi alapra kell helyezkednie. De megütődve olvastuk, hogy ez új irány legkitűnőbb képviselőjének, Milliennek, dicséretére hozza föl, hogy megvetve az „otromba” a „visszataszító” franczia „complaintes”-eket, idegen népdalokhoz folyamodik. — Természetesen, mi kevéssé vagyunk oly helyzetben, hogy megítélhessük, mennyire otrombák, visszataszítók ezen „complaintes”-ek: de annyit bizony szóval erősíthetünk, hogy a költészet regeneratiója népies alapon csak ott és annyiban sikerűl — hol és mennyiben a népies alap egyszersmind hagyományos, nemzeti is. Nem elég más nemzet, más égalj, más vér hagyományait tenni magunkévá: eljárásunk így nem különbözik ama másiktól, melynek következtén utánzási korszakok állnak be valamely irodalomban, mint volt nálunk is a franczia, a latin iskoláé. Mellesleg ugyan vehetni át idegen nép költészetéből is, de rendesen csak az fakad meg az ily ültetvényből, mely a minnépünk jellemében alkalmas földre talál. Így nálunk az éjszaki ballada: mert népünk is bír rokon költeményekkel, sőt az irodalom elébb behozta a ballada népi alakját, hogysem ismerős lett volna az éjszakiakkal. Tehát a franczia költészetnek is, ha meg akar újhodni, főleg nemzeti alapra kell helyeznie magát. És ez, bármi „otrombák legyenek azon „complaintes”-ek, véleményem szerint nem lehetetlen. A népnek mindenütt van költészete: az külsőleg lehet otromba, visszataszító; sok költemény, tán a legnagyobb rész, minden becs nélküli gajdolás: de keressük csak! bizonyosan fogunk találni egy-két becses darabot, melyet aztán mintául vehetünk. Ama „chanson”-ok, melyek alapján Béranger a maga gyönyörű dalait kifejtette, legnagyobb részt valószínűen korcsmai „réják” voltak, de ő megtatálta bennök a magvat, melyből önköltészetét dicsően felvirágoztassa. Ha a chanson nem franczia, hanem például német traditio: Bérangernek minden lángelméje s művészete által sem sikerűlt volna e formát honfiai előtt oly népszerűvé tenni, a milyenné tette. Béranger jó „úton, az egyedül helyes úton járt költészetének „népi alapra” helyezésében, mert nem csak általában néphagyományra, hanem franczia néphagyományra támaszkodott.
Másik észrevételünk a czélt illeti, melyre Th. Bernard szerint a költészet emez új iránya törekednék. Azt mondja, mind a világ által így van föltéve s elfogadva a probléma: oly költészetet hozni létre, mely egyaránt tessék a sokaságnak és a művelt szellemeknek. Volt idő, mikor nálunk is ilyes valamit képzeltek a népies irány feladatául: midőn a ponyvairodalom regeneratiója látszott lenni végczélja a költészetben megindított átalakulásnak. A népet tanítani, valami jobbra tanítani annál, a mit ő tud: ez lőn a jelszó. De nem úgy áll a kérdés. A néptől tanulni, s ily módon a költészetet fölfrissíteni, nemzeti alapra helyezni: ebben áll a feladat: Mesterkélt, conventionális formák és érzelmek helyett elsajátítni a népköltészetből nemcsak a stil egyszerűségét, hanem erélyét is, nem csak az érzelem nyíltságát, hanem közvetlenségét is; el, hagyományos formáit, el mindent, a mi abban költői továbbfejtésre alkalmas. Nem is oda fog a — hibásan úgy nevezett — népköltő törekedni, hogy a vásári közönség számára vastagon szájba-rágott történeteket és dalokat írjon: e tatárpéteres mulatság nem fér össze a költészet magas czéljaival. De az iránt sem lehet csalódásban, hogy a költészetet élvezheti ugyan a nagy, a legnagyobb közönség is, ha tárgy, forma és nyelv nekivaló: hanem ez élvezés ritkán tiszta, aesthetikai kútfőből ered: többnyire igen nagy része van benne a poesis lényegére nézve külső, mellékes, alárendelt dolgoknak; úgy hogy azt, a mi benne költői, mindenkor csupán az aránylag kicsiny, finomabb izlésű közönség élvezi. Felhagy e szerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat írjon; czélja, mint minden valódi költőé, egyedül a szép felé irányúi; ha egyszerű, nem azért az, hogy fűfa által érthető legyen, hanem, mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele, s az egyszerű szép annál szebb; ha népi szólást használ, nem azért teszi, hogy Gyuri bojtár felrikkantson a jól ismert kifejezésre, hanem, hogy nyelvének erőt, bájt, zöngelmet, faji zamatot kölcsönözzön; ha ellesi az érzelmek természetes, közvetlen nyilatkozását, s ugyanazt visszaadja költeményében, czélja nem oda megy ki, hogy — bocsánat a hétköznapi szólásért — produkálja a parasztot, hanem hogy az igazi pathosz nyomára akadjon, melyet színtelen társas életünk prózájában hiába keres; ha fölveszi, tovább fejti a megszokott formákat, a mintegy anyatejjel beszítt népi és nemzeti dallamokat, akkor a fejlődés természetes törvényének hódol, mely épen úgy kizárja az ugrást, octroyrozást a művészetben, mint a politikában, és tiszteli, alapúl fogadja a történeti hagyományokat. Tekintsünk a hellén és római költészetre: amaz természetes belfejlődés útján jutott a tökély pontjára, ez idegen traditióhoz tapadva, legvirágzóbb szakában sem bírt teljes önállásra jutni.
Egyébaránt a mi a szóban forgó verseket s általában Millien úr költészetét nézi: az távolról sem hasonlítható a Petőfiéhez. „Őrűlt”-je, melyet Bernard Petőfihez méltónak jellemez, oly szelíd, igénytelen, józan valami, hogy alig foghatjuk meg ez összehasonlítást, íme prózai fordítása:
- Zöld virány közt, lombok árnyában térdel vala, beszélgetvén a virágokkal: „Arany gombok (vagy: bimbók) — monda — százszorszépek, nővéreim! jövök üdvözleni benneteket, gyönge teremtmények. Fordítsátok felém mosolygó homlokotokat; a szerelmes szellőtűl hajoljatok meg, susogva. Távol tőletek, ártatlan virágaim! négyszer láttam újra születni keleten a napot. De im visszatértem a mi magányunkba. Mint örülök, hogy viszontlátlak! Szűzi kebleteket nem halványítá el a gonosznak, a mi ármányaink s hálátlanságunknak lehellete. Én lelepleztem előttetek szívem titkait és ti sohasem csalátok meg bizalmam, ti nem nevettétek, húgaim, szenvedésemet; ti mindenkor vigasztaló barát vagytok. Könyörgéseitek mint adót viszik szüntelen legédesb illattokat az Örökkévaló lábaihoz: isten, atyátok, minden órában őrködik fölöttetek és áldással tetéz, miként a madarakat, testvéreiteket. Ő nektek mindent megadott: de nem is támad ellene soha büszkeségiek, mint az emberi gőg; az emberek gonoszok; de el is tűnik tőlök, mint álom, a béke, s futja őket. Az ő életök a búbánat szelétől ragadtatik, míg a ti sorsotok édességgel van behintve... Ma este, ha akarjátok, imádkozzunk, oh nővéreim e szegény s haj! örökből kitagadott fajért.” Monda. E közben az elszunyadt zefir megszűnt játszani a zöld levelek közt, s a virágok fölemelek csíllagzó fejőket, örűlvén hallhatni barátjok szavát. És míg én ábrándozva, hallgatva állék, egyszer csak a völgyből felém kiált egy pásztor: „Ne félj közelebb menni a szegény háborúlthoz; habár esze nincs is, csendes az őrűltsége.”
Lássunk egy másikat.
- „Az éj.” — Sötét éjben ha egyedül vagyok, velem csupán ebem s a nyáj, melyet köröttem látok a homályban legelni dombos oldalon;
- Én nem tudom, miért hogy ajkamon nem bír fakadni semmi dal; miért hogy sík gyepen ledőlve nem alhatom, s ábránd fog el.
- Én nem tudom, mért reszketek, ha szél a nyárfával susog, ha távol zúg a vízesés vagy a berekből hangzik egy kiáltás.
- Félsz ez? Nem: a vadkan fogával ha szembeszállni kell merény, egész falu azt tartja — nem dicsekszem — hogy senki vélem föl nem ér.
- Ah! hányszor tetszett úgy, szemem megállva egy-egy csillagon, mikéntha átolvasni tudnék a mennybolt éji fátyolán!
- És állva majd a csacska ér partján s figyelve hangjait, oh, hányszor tetszett úgy nekem, mintha megérteném szavát.
- De hogy mit zenge a moraj, a menny boltján mit olvasék, a tiszta éjben, mely csodás érzés foga el szívemet:
- Azt kifejezni, kedvesim! szót nem találok ajkamon; az egy homályos szende báj mit éjben lelni föl csupán.
- S midőn az árny már széled is, nem zeng, mint másszor, énekem; röpűlve ábránd-szárnyakon, szó reggelig se jő belém.”
Íme ily hangon ír a nagy reményű költő, kitől Th. Bernard a franczia költészet újjászületését várja. Egyszerű, tiszta, szabatos stil, könnyed vonások: de mindenütt az a hangfogó sourdine, mely a gyöngédséget majdnem gyögeségig viszi. Maga azon darab, melyről Bernard azt mondja, hogy felbőszítné La Harpe tanítványait, melyben tehát valami szilaj erőt, kirúgást várnánk, oly színtelen, hogy ha kiveszszük itt-ott prózai hangját, s a vizén átkelő ökrök igazán festői leírását, mi sincs benne, a miben távolról is költői vakmerőséget találjunk. Egy pásztor viszi benne a szót, ki ökreit a gázló felé hajtja s beszédbe ered valami utassal. Itt következik.
- A SEKÉLY. (Le gué.) — Hola hó! Ha Closeries-be akarsz menni, csak eredj a précy-i ösvényen, mely előtted van; én majd, legelőre hajtván veres ökreimet, elkísérlek amoda a gázlóig. Ha az embernek, mint nekem, harmincz ökröt kell hajtani, szükség, hogy az ostort (tulajdonkép: ösztön, szurdaló vas) mindig kezében tartsa; mert a bömbölő bikák, melyeket vonz a friss pázsit, nem akarnak mindig az egyenes úton járni. Minap ketten valánk még gulyát terelni; volt egy pajtásom, ki velem együtt dalolt; de hat napja már, hogy láttuk a Saint-Eloi hídján elmenni a háborúba. Magam is karabint akarok már viselni, én is a katonák soraiba állok! Egy úton kell vele járnom; belefáradtam, pajtás... Látod már a gázlót odalenn? Egy tizenhatéves arcz (leány) nélkül, mely engem a faluban tart, már el is hagytam volna az ökröket és mezőket; de Madelaine egy idő óta csapodár; elmehetnék könnyen, s nagy fájdalom nélkül. Pajtás, segíts: verd a folyam felé, verd a fehér bikát, mely felőled megy; sokáig kell futkosni s bezárni a korlátot, ha valamelyik egyedül elkóborol a mezőn. Nosza, barátom, fújj bele a dudába, míg nagy ökreim a vízhez közelednek; valahányszor a makacs csoport nem akar menni, duda hanggal indítom útnak. Ne álljon még meg a csorda, mely szaglálja a füvet, tág orrlyukkal szíja be a friss levegőt, és bőg a gázló közepén és fejét lesütve oltja szomját a nádas árnyékában? Végre fölemelt szarvakkal, kérődzve, tekintetöket a láthatárnak szegezve állnak; azt hinné az ember, hogy a folyam keresztbékó lábaikon.... no de mégis kilépnek már a pázsitra. Hola! hó! itt az én tanyám: addsza az ostort; köszönöm pajtás. Csak eredj a tört ösvényen, mely előtted van, egy óra múlva meglátod a précyi tornyot.”
Egy kép a német-alföldi iskolából: s ilyenek rajzolásában tűntet ki legnagyobb virtuositást a franczia költészet reménybeli átalakítója, Millien.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.