Mikszáth Kálmánnak
szerző: Jakab Ödön
Sok szép mesét írtál te már ez életben,
Egyik szép mesénél a másikat szebben,
De a legszebb mesét mégse magad költéd:
Az a legszebb mese, a mi veled történt.
Tündérmesének is annyira szertelen,
Hogy különb falusi fonókba' sem terem,
Ha meghallaná sok régi költőnk pora:
El nem tudná hinni valóságnak soha!
Mióta őseink e hazát megvették,
Szerzett itt birtokot sok szittya nemzetség.
Karddal, verejtékkel, vagy áruló szóval,
Minden más egyébbel, de nem irótollal.
Magyar mesemondók, magyar lantpengetők
Ma is koldusok ám, mint századok előtt,
Csak akkor szoktak ők földesurak lenni,
Mikor elmentek már a földbe pihenni.
S íme, földesúr lett, még élve, belőled,
Van hímes kaszálód, erdőd, szántófölded,
A mint sorba jőnek: mindenik évszakot
A magad birtokán vendégűl láthatod.
Eddig a virágot más mezején szedted.
Madárszó neked a más földjéről zengett.
De fordult az élet: van saját virágod.
Saját pitypalattyod, saját csalogányod.
Ezután az ősz is sokkal szebb lesz neked,
Mint nekünk a tavasz virágzása lehet:
Idegen virágok nyiltánál többet ér,
Ha magunk fáiról pereg ránk a levél.
Nyugton nézheted majd ezután, ősz fövel.
A vándor darvak ha költözködnek őszszel,
Figyelmeztetve, hogy az idő elsiet,
S költözni kell innen egyszer mindenkinek!
Te hazúlról nem fogsz menni idegenbe,
A magad földjébe hajthatod fejed le,
S mit a hála emel álmaid fölébe,
Oda irhaják majd emléked kövére:
«Itt nyugszik egy író, ki sokat álmodék,
S minden fényes álmát teljesíté az ég,
Söt mikor munkája egy birtokot hozott:
Az is beteljesült, a mit — nem álmodott.»