Mikszáth
| Mikszáth szerző: Jakab Ödön |
Még csak nehány hajnal pirult azóta,
Hogy e nép víg ünnepedet tapsolta,
S mint a tavasz a derülő hegyeket:
Elborított virággal a szeretet.
S már ott fekszel béna szívvel, hidegen,
Nem törődve semmivel sem ide lenn,
Ajkad örök, nagy némaság lepé meg,
Vége van a sok szép tündérmesének!
Olyan furcsa, bolond ez a történet,
Nem is tudom hinni, hogy itt történt meg,
Hogy így történt s hogy itt történt valóban,
Hol a híres Duna, Tisza folyó van.
Régi nemes szokás az már minálunk,
Hogy költőnek, a míg él, nincs virágunk,
Csak ha már a koporsóban szendereg,
Akkor tesz rá virágot a kegyelet.
S neked mégis nem így esett a sorod,
Sőt egészen fordítva ment a dolog:
A magyar a szokásából kivágott,
Megelőzvén a virággal halálod.
Eltűnődöm: mi lehet ez? hogy lehet?
Mi siettük el a dolgot most veled?
Vagy, mit az ész még könnyebben érthet meg,
Valamiért a nagy Kaszás késett meg?