Mikor a csősz ünnepet csap
szerző: Gárdonyi Géza
A csősz déli álmot szendergett egy lucernaboglya árnyékában.
Valami különös bőgés ébresztette föl. A bőgés a közeli szőlő felől rezgette a levegőt.
A csősz megnyitotta a szemét. Fülelt.
Az uraság új tehene-e? vagy a község bikája? Csakhamar rávilágosodott, hogy a szomszéd falubeli énekes-koldus. Merthiszen hallotta is már az ének szavait:
Je-he-heezus hogy imádkozha-hasson
ki-hi-himéne a szent váro-ha-hoson.
Há-há-hát im Júdás seregé-hé-vel
é-hé-héjjel jön lámpás fényé-hé-vel.
A koldus bizonyára a javában érő bódi szilvának erányában fújta a bibliai éneket a szőlők között. Fújta buzgón és áhítatos kacskaringózással. A szőlőben most már mindig van érzékeny szívű keresztény. A koldusok jóvilága ilyenkor kezdődik.
A csősz néhány percig jámbor tetszéssel haIlgatta az éneket. Aztán föltápászkodott:
- Bhuj, de nagy a meleg!
Fölnézett az égre: látna-e rajt felhőt?
Az ég felhőtlen volt. A kánikulai naphőségben olvasztott üvegként rengett a levegő.
A csősz egyet törült a homlokán, s fölvette a fűről a kalapját és botját.
E műveletekből kitetszett, hogy mindent balkézzel cselekszik. A jobb keze csonka: csuklóban hiányos. De be van tekergetve kék rongygyal, madzaggal is. Éshát ki van pótolva egy érdem-rézpénzzel. Minden katona megkapta azt az érdempénzt, aki valaha Bosniában vérzett. Máskülönben hogy is tudná, hogy mért vérzett?
Az érdempénz ezuttal az ingén függ a csősznek. Dolmányt bizony nem visel ilyenkor, csak inget, meg izét no, - pesti hölgyek előtt bajos kimondani.
Egy percig ott ült még. Tűnődött, hogy egyen-e előbb vagy igyon? vagy hogy széjjel pillantson a kukoricáson? Mert hát ő nem a szőlőknek a csősze, hanem az uradalmi kukoricásnak.
Éhes is volt, szomjas is a pokol-lehellet hőségben. De hátha valami állatt dúl a kukorica között?
Fölkelt, s egy közeli diófához ballagott. Felhágott a diófának alacsonyan terjeszkedő ágaira, és beleölelkezett csonka jobb karjával a fa derekába:
Szétnézett.
Százholdas nagy kukoricás alacsony halmokon. Túlnan rajta vörhenyegesre aszott legelő, az is halmos. Mintha egy megmerevült tenger volna a táj, s a hullámok megmaradtak volna rajta. A falúból odalátszott a kastélynak hamvasszínű barokfödele, mint valami bárka.
A szekérút éppen kétfelé osztja a kukoricást. Nagy gond és örökös aggodalom! Hát még mikor a kukorica szemesedni kezd! Az útonjárók könnyen letörnek egy-két csövet. A vándorlegények meg a pásztorgyerekek, - hej gonosz istentelen nép! Elviszik a szőlő alá, vagy az árokba és megsütik.
A kukoricásból távolabb magasan kiáll egy köpcös ösztörű, mintha valami óriás halnak a megfeketedett gerince volna. Arra szokott István felhágni tízszer is napjában, hogy széjjelpillantson a birodalmán. Végig lehet onnan látni az egész utat.
István megnyugvására üres az út. Csak két lakos-tót ballagdál rajta előre-görnyedten a falu felé. Elől egy nagy tót, mögötte egy kicsi. A kicsi bizonyosan a nagynak a fia.
No azok nem lopnak déltájban. Legfeljebb estefelé. Kiül ő akkorra az út mellé. Ha arra térnénék vissza és lopnának: a hátukon töri össze az ablakot, - hét falunak az ablakát.
S gondolkodva néz utánok.
Milyen hosszúkat lép az a kis tót avval a két vékony lábaszárával, nagy két bocskorával!...
A kukoricásban nem mutatkozik rendetlenség. Se ló, se barom, se disznó. Csendes a világ. A koldus is bizonyára megkapta az óhajtott szilvát, mert elhallgatott. Csak a cséplőgép búgása hallatszik halkan a major felől.
István mindazonáltal nagyot ordít a fáról a kukoricás felé:
- Meggállj csak akkasztófáravaló! Ösmerllek zsivány! Ösmerlek!
A két tót visszapillant. De István nem feléjök néz, tehát nyugodtan folytatják az útjokat. Mozgás nem mutatkozik a kiáltás után a kukoricásban. István elégedetten ereszkedik le a fáról. Megsimítja szürkülő bajúszát, s gondolkodva néz maga elé.
- Inni kell előbb, - véli. Mégiscsak iszok előbb. De mármost a kútra menjek-e? vagy csak a kunyhómba.
A kút kívánatosabbnak tetszik a víznek hűsesége okáért, a kunyhó azonban közélebb van, s a tikkasztó hőségben hamarabb odajutni.
Egy másfélméteres száraz gally hever a diófa alatt. István fölveszi a végét, s ráhurkolja a csonka kezén fityegő madzagra. Vonja maga után. A diófa még az uradalomé, a gally tehát jogosan elvihető. Kell az tüzelni éjszakánként. Hadd lássák, hogy ébren a pásztor. No meg hogy a szúnyogok ne szemtelenkedjenek be a kunyhóba.
Ballag hát István egyenest a kukoricásnak; s mivelhogy még a fülében dong a koldús éneke, gépiesen dúdolja:
E-hé-héjjel jőn lámpás fényé-hé-vel...
Ismeri ő ezeket a kegyes énekeket mind, noha olvasni nem tud. Az iskolázatlan emberek memóriája jobban megtartja a szót, mint az iskolázottaké. És István csősz kiválóképpen nagy énekes. Hosszú énekeket is elmond, mint amilyen például a Lázár siralma, vagy a Kánai menyegző vagy Krisztus urunknak a zsidó nemzet ellen való panasza, Mindezeket elejétől végig elkántálja valahányszor esső esik, s ő az esső miatt a kunyhójában ül.
De István most az előbbi éneket folytatná, ha nagy nem volna a meleg, s ha eszébe nem jutna, hogy a déli imádsággal is hátrálékos még.
Leveszi hát a kalapját, és ájtatos fohászkodással mormogja:
- Az Urnak szent angyala köszönté a szép Szűz Máriát: Üdvöz légy Mária...
Már jól a kukorícásban tart, mikor egy répatáblán fogoly-család burran fel előtte.
István megretten.
- Ap Pilátusát!...
Halad tovább a kukorica között egyenesen az ösztörű irányában. Átugorja a szekérút árkát, s az út közepén megint félbeszakad az imádsága,
Egy sárgára festett női cipőcsat hever a porban. István fölveszi, bámulja:
- Ki veszthette el? Mire való csat? Ilyet csak úri nép viselhet. Nem-e a nagyságos Sarolta kisaszszonyunk?... Nem, az nem járt erre. Hacsak délbe nem? Nem, akkor se, hiszen délfelé mindig ongorál, azután még ebédeznek. Bizonyosan valami idegen kocsi járt erre, valami idegen úri nép.
Belefűzi a cipőcsatot a kalapjának a szalagjába. Ott megláthatja, aki elvesztette, vagy aki tudja, hogy kié.
Gondolkodik, hol is maradt abba az imádság? A harmadik üdvözlet közepén. Folytatja:
- Asszonyunk Szűz Mária...
Közben átugorja a másik árkot. A kunyhó ott barnállik egy halmocskán, farral az útnak, az ösztörű tövében.
No nem valami díszes alkotmány. Tavalyi góré a teteje, földhányás az oldala. Az ajtaja is csak rozzant tákolmány. Valaha disznóólon lehetett, és István onnan hozta, bizonyára az uraság engedelmével.
De mégis van valami dísz a kunyhón: egy kis nádkalitka. Nád és lószőrszálak drót helyett. Az ajtó fölött lóg. Négy kis pacsirtafiók tikkadozik benne.
Belől azonban - nem is vélné senki, - cifrább a kunyhó sok görög templomnál: apró szentképek tarka sokaság borítja a vesszőből font, sárral tapasztott falacskát. A képek persze nincsenek berámázva, üveg sincsen rajtok, csak ákáctövissel vannak a falra erősítve. Pipacsként virít ki közölök Szent István királynak a képe. Az a pátronus szent, hát meg is van különböztetve azzal, hogy rámaként egy porcelánszemű olvasó lóg rajta.
Az a sok szentkép mind egy-egy búcsújárásnak
az emléke. Essős napokon sorra szokta ó miatyánkozni valamennyit. Szent István királyt legájtatosabban. Szent István király meg az a sok szent mind segít neki a kukoricának szerencsés megőrzésében.
István a kunyhóhoz érkezik. Ledobja a gallyat az odagyűjtött rőzséhez. S előrekerül. Éppen kalapot emelne a szentjeinek, de csak a fülénél marad a keze. A szeme elnyílik.
A kunyhó közepén az ott heverő szűrön ott zöldel egy görögdinnye! Azaz dehogyis görögdinnye: a korsója az, a vizes korsója.
Hogy került az a kunyhónak a közepére?
A meglepődése azonban csak egy pillanatig tart. Eszébe ugrik, hogy hajnalban éppen mikor ivott, puskalövést hallott a kunyhója közelében. Az úr vadászott arra. S ő ijedtében csak letette a korsót, s kisietett, hogy jóreggelt kívánjon.
A víz azóta bizonyosan meglangyosúlt. De nini az ajtó nyitva felejtődött: nem vitte-e el valaki a dolmányt? a bekecset? a csizmát? a pénzt?
Aggodalmas arccal kémlel be a kalyiba homályába. A dolmány ott lóg belől. A bekecs a másik szögletben. A bekecs alatt ott a csizma is. De a pénz?...
Négykézlábra ereszkedik, majd hasra fekszik. Félrekotorja a szűr alatt a szénát, s benyúlakodik a hátulsó cölöpnek a tövébe. Kivon egy faéket. Aztán megint benyúl a faék helyére, s elővon egy szardíniás szelencét.
A szelencéből nyolc ezüstforintos kerül elő, meg holmi rézkrajcárok. István beleolvassa a kalapjába a pénzt, aztán megint visszaolvassa a szelencébe.
Az arca már nyugodt és elégedett. Az őszi kenyér meg a téli csizmafejelés nem veszett el.
Visszarak mindent gondosan, s ujra a vízre gondol. A déli naptűzben a kútra menni nem látszik kívánatosnak. Jobb ha marad, megeszi az ebédet s iszik rá egy kortyot; csak azután fog elmenni a kútra friss vízért.
Egy araszos fatönk áll a kunyhó előtt. István ráül és előbontja a tarisznyáját, a tarisznyából a kétökölnyi száraz cselédkenyeret.
Eszik. És közben a szeme a korsón áll. Hogyan nézhette ő azt görögdinnyének?
A dinnye gondolata aztán mély húrokat rezdít meg István csősznek az étvágyában.
Egy szelet hűvös dinnye... vérbélű, édes... Hiszen éppen azért teremtette a jó Isten kánikula idejére a görögdinnyét!...
- A kertésznek van dinnyéje, - fonta tovább.
Tavaly is adott, hogy a gyerekének ürgét vittem.
Hm... Ha meg nem harapta volna az ürge a gyerek ujját...
Aztán arra gondolt, hogy a kertésznek mindene terem, de csibegombája mégse terem. Mert hiszen a Béres Juliskát küldik olykor az uraság konyhájából a legelőre. Hátha a kertésznének vinne? a májfoltos képű csúnya kertésznénék?
A kenyérszagra néhány légy dönög István körül. Néhánya várakozóan ül a kunyhó ajtajára. Istvánnak a légyről a madárkái jutnak az eszébe. Rápillant a kalitkára. A madárkák bágyadtan ülnek a száraz lapukból alkotott fészekben. Még igen sárgaszájúak, csak most kezd a szárnyuk tollasodni.
István fogja a kalapját, s rácsap az ajtón ülő legyekre. Kettő lehull. István a madárkáknak nyujtja. A madárkák egyszerre megélénkülnek, csivognak-csipognak.
- Nini, - gondolja István, - hátha ezt a kalitkát vinném el így madarastól annak a kertészgyereknek?
A gondolatot levegőbe-nézés és csakhamar fejrázás követi. A gyerek elcsigázná a madárkákat, vagy a macska körme közé kerülnének.
Visszatér a gomba gondolata. Számba vétetődik a forróság és a dinnye. A dinnye végre is dinnye. István iszik egy kortyot a langyos vízből. Még két legyet csap le a kalapjával s beadja a legtátogatóbb két szájacskába. Aztán a legelőre ballag.
Nézeget jobbra, nézeget balra. Szemlélődik a gilice-bokrok körül, a mélyedésekben, a selymes fű karéjain. De csak a hitvány pöfeteg fehérlik mindenfelé. Hiába: nagy a szárazság!
Még egy csipkebokrot akar megnézni. Ott találja a koldúst a két nagy tarisznyája között. Hever az öreg nagyhajú hason. Előtte egy kiterített ujságpapiroson rengeteg sok kenyérkaraj sorakozik. A koldus pipázik és gyönyörködik a kenyereiben. A csősz nem szól neki, csak a fejét rázza:
- No lám!
S másfelé indul a gombákra. Keres, keres, de csak hiába minden keresgélés.
S a pokoli hőségben szinte ordít már a gyomra:
- Dinnyét! Dinnyét!
Végre is a gyomor nagy úr. Ott ballag István a kertész-kert alatt. Dolmány van rajta. Az érdempénz most ott csillog a dolmányon. Csonka jobbján a nádkalitka lóg. Madzaggal hurkolta oda.
A kert ákáccal bekerített négyholdas négyszögföld a rét mellett. Fele gyümölcsös, fele zöldséges. A hőségben lankadtan állnak benne az almafák, szilvafák. Néhány almafán messzire piroslik a nyári fontos.
István megáll az alacsony ákác-kerítés mellett és beszemlélődik. No az idén nem nagy a dinnyetábla. De van! Kívülről is lehet látni, mint emelkedik ki a levelek közül egy nagy görög... Bent van-e a kertész a kertben? Bent van. A ribizke-soron áll két úri asszonynyal, a vénmagas naspolyafa alatt. A felesége az egyik, a májfoltos képű kertészné. A másik, a fehér napernyős, az új kántorné, a kántor úrnak második felesége. No helyes kis kisasszony-képű teremtés! Ugyan nem az veszítette-e el a csatot? Nem, nem az, hiszen az nem jár ki a faluból.
István némi habozás után csonka jobbja alá fogja a botját, s benyit a kertajtón.
- No István mi jót hozott?
- Madárkát a Lajikának, kertész uram, ha tetszene néki.
Leoldja a hurkot a kezéről, s átnyujtja a kalitkát. Az asszonyok mosolygásától beszédessé válik.
- Csupasz korától nevelem a Lajikának ezt a négy kis árvát. Légygyel tartottam őket... Mert tetszik tudni, hogy az uraságunk arra vadászott a multkor reggel, hát egy tiszt úr is vót vele. Osztáng hát ott tróbálgatták a puskájokat a legelőn, a pacsirtákon... A kántorné a fejét csóválja. A kertészné csodálkozva örül a kis pacsirtáknak.
A kántorné a csősz csonka kezére pillant.
- Tán a kalitkát is kend maga csinálta?
- Bezony csak magam.
- Node félkézzel... - Félkézzel. Tűt is fűzök én be tésasszony félkézzel. A pipát is megtömöm, a masinát is meggyújtom a tokján. Harminc esztendeje tanul a kezem mindenfélét.
A kertészné magyarázón fordul az új kántornéhoz
- A csatában lőtték el neki.
- Ott, - bólint rá István. De még az ódalamba is befurakodott a golyó. Áldja meg az Isten a kedves jó cimborámat. Holub Miskát... Ha az ki nem visz a hátán a veszödelembül, most is feküdnék, de hóttan. De olyan embör vót az tésasszonyom, hogy... Röttentő szörnyű jó pajtásom vót...
A kántorné meghatódva néz:
- Derék...
- Abbeony avvót. Oszt lássa tésasszony, meg se köszöntem neki.
- Ejnye! Az nagy hálátlanság volt, István.
- Hát bizony... Dehát ha meghótt szegény.
- Meghalt?
- Még aznap mellbe lőtték őt is. Hej pedig neki szántam ott a kórházba fektembe az ezüst órámat, akit a bérma-körösztapámtúl kaptam... Mer az öreg boldogult nagyságos úr vót az én bérmakörösztapám.
A kántorné érdeklődött a beszéd iránt. Annyival is inkább, mert a kertészné besietett a házba a kalitkával.
- Mi a manó! - mondotta, - magának ezüst órája van?
A csősz búsan legyintett a csonka kezével:
- Csak vót. Elittam bánatomba, hogy a kezemet levágták. Hogy mondok most mán kódulni mehetek. Kódusnak nem illő az ezüstóra. Szegény Míska pajtásomnak bizony nem jutott egyéb, csak egy miatyánk. Mindennap elmondok ma is egy miatyánkot a lelki üdvösségeér szögénynek.
- Szép.
- Hát aztán megsegített a jó Isten: mer hogy az öreg nagyságos urunk meglátott, mingyán meg-tett csősznek. Az igaz, hogy meg is háláltam neki, azazhogy a fiának. Mer tetszik tudni tésasszony a hálatosság az első szent kötelesség a világon.
- Hát aztán mivel hálálta meg?
- Mivel? Hát itt a kertészúr, ő is bizonyíthatja: mióta én csősz vagyok...
A kertész bólintott:
- Ez az egy becsületes csősz van a világon. A többi mind zsivány.
És barátságosan nézett a csőszre:
- No István, hát mit adjak: almát-e vagy körtét?
István szemérmesen vonogatja a vállát:
- Hát kéremalásan ha mán olyan szívesnek tetszik lenni, valami kis görögöt.
- No győjjön velem.
Lemennek a patak mellé. Ott zöldel egynehány bokor görög dinnye, de csak egy a nagy közte. A többit épp ezekben a napokban vitte fel a kertész a konyhára.
István epedő szemmel pillogja azt az egy nagyot. Az éppen érett. Még alól is, mert cserepeken hever. De éppen azt, mintha nem is látná a kertész.
Ünnepre érik az a dinnye. A nagyságos Sarolta kisasszonynak a nevenapjára. Szépen kiformált K. S. betű varadzik rajta, sőt egy mondat is: éljen a haza! Igaz, hogy a haza szóban a z betűt kissé elformálta a forradás, úgy hogy inkább s betűnek látszik, dehát nem tűnik az föl senkinek. Nem a betű a fő, hanem a felirat körül szintén szépen kivaradzott babérkoszorú.
István persze nem is sejti a dinnyének ünnepi mivoltát. Neki a felirat csakolyan cifraság a dinynyén, mint a koszorú. Gyerekek szoktak effélét mívelni a tökféle növevényeken.
Szemérmes vágygyal sandít a dinnyére.
A kertész végigmegy a soron s megáll:
- Hm, mondja. Most jut eszembe, hogy a jégveremben hever egy kis görög. No felhozatom. Az éppen jó lesz kendek ebben a forróságban. Negyedóra mulva ott falogatja a dinnyét a csősz a kunyhója előtt. Falogatja boldogan. A dinnye oly hideg, hogy a fogát fagylatja. De menynyei hűvösségként száll alá minden falat.
Szinte sajnálkozva néz a széthányt dinnyehéjakra. Elég volt, éppen elég volt, de mégis kár, hogy nem maradt belőle estére is.
S a jóllakottság boldog lomhaságával vonja elő a pipáját.
A nap lefelé ereszkedik. Az úton egy szénásszekér döcög. Mellette fáradtan ballag a gazda, - Csabai Pál, egy lúdnyakú falusi ember.
- Adj Isten! - szól a csősznek.
- Adj isten! - feleli a csősz a jóllakot ember méltóságával.
Búcsús társak ők a tavaszi búcsúkon. Csabai vezérénekes, Istvánt meg végzőénekesnek lehetne nevezni, mert ő nyújtja legtovább. De azért nem bocsátkoznak beszélgetésbe mostan.
A csősz lomha nézéssel kíséri a szekeret, míg el nem tűnik.
Aztán a póstásgyerek jön lóháton. Meztelen sarkával sűrűn ütögeti a Sárga oldalát. Nagy bőrtarisznya a nyakában. Az is odaköszön Istvánnak:
- Dicsértessék.
Néhány perc mulva ismét a falu felől közeledik egy batyus zsidó. Az már nem köszön Istvánnak. István se ő neki.
Szünet következik, de nem hosszú. Az úton a falu felől az ablakos tót jelenik rneg. A kis tót csak később fog előtűnni. Egyelőre csak a lába látszik a nagynak a lába szára között, amint ikszeket játszik a négy lábszár, négy bocskor.
A csösznelc feltűnik, hogy a tót mellén érdempénz csillog, különösen, hogy a nap rézsút sűt rá, csillog, mint az arany.
Jó keresete volt-e? vagy hogy a fia kedvét akarta éleszteni? ahogy odapillantott a rozzant csőszkunyhóra, s a félkönyökön heverő csőszre, tréfásan odakiáltott:
- Ablakóóót!
A lenyugvó nap szembesüt a tóttal, s megvilágítja nagyállú négyszög-ábrázatát.
A csősz nézi. A tótnak az érdempénze szakasztott olyan mint amilyen az övé. A pipa kiesik a szájából. A szeme elmered.
- Miska! - kiáltja megrendülve. Holub Miska!
A tót megáll és bámul. A kis tót is megáll és bámul.
A csősz fölkel:
- Te vagy-e? Vagy csak a lelked, Miska!?
A tót olyat toppan a porba, hogy felleg csapódik a lába alól. S rikolt:
- Pestu!
Már akkor a csősz ott is terem. Könnybelábadt szemmel öleli meg a tótot:
- Miska pajtás! Kedves Miska pajtásom! Hát nem hóttál meg?
S bámulva néz a csupasz és fonnyadt tót arcra.
- Hótt a fránya! - feleli vígan a tót.
S hasonlóképpen bámul a szürkebajszú nagyfejű csőszön.
A csősz még mindig azt véli, álmodik.
- Hát hogy lehet az, hogy te nem hóttál meg?
- Tudja fránya Pestu. Nekem olyan a természetem, hogy... nem halok meg.
- Dehisz asszonták, hogy mellbe lüttek.
- De kigyütt ám hátul.
- Et tán a te fiad ez a kis tót? Jaj gyere hadd csókoljalak meg téged is kis tótom. Hogy hínak?
- Gyuró, - feleli pislogva a gyerek.
- Gyertek hát. Most mán itt háltok. Azaz fenét! Hozok bort! Főnleszünk! Vígadunk!
És félrecsapja a kalapját.
- A cimbalmost is kihozom pajtás! Tudod-e egyszer mikor forintot kaptunk karácsonra, te is, én is, oszt egész éjjel cimbalmoztattunk?...
- Tudom bizony!
- Oszt akkorákat ugrottál... Tudsz-e még akkorákat?...
A tót legyintett:
- Hol van már az! Hát mí vagy te, cimbora? Csősz vagy? De borzasztóan megvénültél! Én meg nem ösmertelek vóna...
- No hallod, én se téged. Te is vénültél... No persze... Dehát hogy lettél te ablakos tót? Sz' olyan nyalka baka vótál te, hogy...
Ezen örvendező beszélgetés közben letelepedtek a kunyhó végébe, ahol az imént a csősz hevert, és minden mondatuk ezeken a kérdéseken forgott: Emlékszel-e?... Tudod-e?... Hát mikor...
A kistót is letámasztotta az üveges hátit a kunyhó oldalához, és két sovány lábát szétvetve állott az örvendező öregek előtt: bámulta a csősz arcát, érdempénzét és csonka jobbját. Aztán leült melléjök, körülnézett a földön. Fölvette az egyik dinnyehéjat. Vizsgáló szemmel nézte. Félrevetette. Fölvette a másikat is. Azt is félrevetette. Az arca unatkozóra vált.
A csőszben még mindig lobogott az öröm.
- Bemegyek a faluba. Hozok bort, likacsos sajtot meg szalonnát. Máma ünnep van! No disznó szerencsés napom van máma! Minden teljesedik, amit kívánok, még az is amit soha nem is mertem remélni. A cimbalmost is kihozom! No sohse hittem vóna, hogy én mégegyszér vigadok ez földi életben!
- Ne menj, - szólt Miska legyintve. Van énnálam kenyér, a fiamnál ződ paprika.
- De cimbora, tudom én mi a becsület! Egy élettel tartozok neked Miska, egy emberélettel! Tudod-e, hogy az ezüst-órámat tartogattam neked! Elittam bánatomba pajtás, hogy meghóttál! De van nyóc forintom: azt odadom neked pajtás. Gyertek hát be a kunyhómba is.
- Adod a frányát. Csak tartsd meg.
- De odadom! - szólt a csősz csökönyösen. Mer az ezüstórámat neked szántam, neked fogadtam, hát odadom.
S bebújt a kunyhóba. A két tót csak az ajtóban maradt mert két ember se fért volna oda be nemhogy három. A csősz kivonta az éket a kunyhó-cölöpből, s elővonta a szardíniás szelencét. Ezalatt a két tót a térdére tette a tenyerét, s így meghajoltan bámult be a kunyhóba.
- Haj haj de sok szép kép, - álmélkodott a kistót.
- Neked adom gyerek! Mind neked adom!
S csakúgy söpörte le a képeket.
Misó a gyerekre emelte naponsült széles tenyerét:
- Ütlek pofon...
- Ebbe nem parancsolsz! - kiáltotta a csősz. Nesze gyerek...
S nyujtotta neki. Olyan sok volt, hogy aligfért a markába.
A gyerek félszemmel az apjára pislogott, félszemmel a képekre.
- Egyet, legalább egyet fogadj el, - bíztatta a csősz. Apád cimborájától egyet elfogadhatsz...
- Egyet se! - felelte a tót apa. Nem azért vagyunk itt, hogy... Szegény ember vagy te. Énnekem van otthon házam...
- Egyet, no csak egyet. Tudod, hogy a gyerek szereti az effélét. Meg aztán semmi emléke se legyen tőlem? Válassz no Gyuri, csak válassz.
A gyerek az apjára pillantott, s hogy az apa nem emelte fel újból a tenyerét, nagy szemérmesen kiválasztott egy képet, Szent István királyt, mivelhogy azon volt a legtöbb piros szín.
- Neked meg itt a pénzem! - lobogott a csősz tovább. El kell fogadnod! Ha tudtam vóna, hogy mégegyszer látlak, megvettem vóna az órát!
Majdnem birokra keltek. A tót visszanyomta a pénzt Istvánnak a markába, zsebébe. S mind a ketten könnyeztek meghatottságukban.
- Hát mi az istennyilával szíveskedjek már neked? se szalonnát nem akarsz, se sajtot, se pénzt el nem veszel!...
Miska csak nevetett és a fejét rázta:
- Gyere üljünk le: beszélgessünk tovább.
S visszaült a kunyhó végébe. Rövidke pipát vett elő a tüszőjéből. Kiverte belőle a maradékot és odaadta a fiának.
- Miska! - szólt a csősz a fejét vakarva, - hát hóttig meg akarsz-e engem keseríteni?
A tót a szerte heverő dinnyehéjakra pillantott. Mosolyogva vonogatta a vállát, szemöldökét:
- Mivel akarnálak én megkeseríteni?
- Hát hogy semmit el nem fogadsz tőlem.
- No jó hát, - felelte a tót jólelkűen, -ha éppen olyan barátságos akarsz lenni, hát hozz egy görögdinnyét, nem bánom.
S a tüszőjéből egy papirosba göngyölt szivarvéget kotort elő. Jókedvűn pillantott a fiára.
- Adj masinát klapec.
A klapec kezében is pipa volt már akkor. Kurta és szutykos, mint az apjáé. Az imént kapott dohánymaradékot hervadt krumplilevéllel keverve tömte a pipájába.
- Ha vóna, - felelte a zsebében-kotorászva.
- Hozok, - szólt a csősz.
S befordult a kunyhójába! Már akkor gondba borúlt az arca. Megállt az ajtóban és a tarkóját vakarta.
- Irgalmas szentek! Mártírok és szent angyalok! - fohászkodott a képeihez, - próféták és üdvözült szent pápák! - most az egyszer segítsetek valahogy rajtam! Semmit se kérek soha többet, csak most hozzátok erre a dinnyés szekeret, aki görögdinnyét szokott árulni. Vagy tegyetek valami csodát! Kegyelmes szentek! Hiszen azért vagytok szentek, hogy csodát tudtok tenni. Teremtsetek ide valami görögdinnyét!
S a korsójára nézett, hogy erre a lélekből szakadt esdeklésre talán átváltozik dinnyévé.
A korsó azonban korsó maradt, potrohos, zöld, füles korsó. És a csősz nem is várhatótt soká az átváltozás csodájára, mert Misónak gyujtót kellett adnia. Betapogatott hát az ajtó-szárfa fölé. Kivett onnan egy tok kénes gyujtót. Fogta a korsóját is, és kilépett.
- Itt a masina. Te Miska, hátha tojást hoznék? Jobb lesz a! Megsütjük rántottának szalonnán.
A tót jólelküen tiltakozott:
- Nem, nem. Elég lesz egy dinnyécske is.
A csősz elfordult. Aztán megint visszafordult, - a homlokára csapott
- Haj! Most jut eszembe, hogy tyúkot is süthetünk! Emlékszel-e mikor egyszer egy bosnyáknak a tyúkját megsütöttük nyárson? No hozok egy tyúkot...
- De ha nem éhezünk, Pestu. Az imént ettünk a kőkeresztfa alatt. Hozol egy dinnyét oszt megvan. Ne is erőltess! Nem fogadok el semmit, semmit! A barátság a fő, nem az eszünk-iszunk.
A csősz félig elfordultan öntötte ki a korsójából a maradék vizet.
- Deiszen inni iszunk! Hozok bort.
- Hozol frányát! Dinnyére nem szomjazik az ember.
- De a bor nagyon jó. Én se iszok mindig, csak karácsonkor meg husvétkor. Ma karácson és husvét van Miska, de még pünkösd is! Iszunk komám! Iszunk, mint hajdan a kantinba!
- No jó, hát legyen meg a kedved. De ne sokat hozz. A felit én fizetem.
- Fizeted a manót!
S hogy ne fizethessen a tót, ellépett. Csak az útról kiáltott vissza:
- Rakjatok addig tűzet, Miska! Ott a fa a kunyhó mellett túlfelül.
Már akkor este volt. Vékonyka holdnak a világossága szürkítette a homályt. A nagy kukoricás olyan volt, mint valami mozdulatlanul álló hadsereg, amelynek csak az ezernyi tollbokrétájá látszik.
A csősz hánykódó szívvel ballagott a falú felé.
- Dinnyét... éppen dinnyét tudott kitalálni ez a Miska! Hát nem kívánhatott volna egyebet szalonnát, tojást vagy akár tyúkot is. Megvettem vóna neki, akármennyibe került vóna is. Juhturó is juthatott vóna az eszibe. Az is van a zsidónál. De éppen dinnyét!...
Egy kései szentjánosbogár világított az útfélen, mint valami földre esett csillag. A csősz rápillantott, aztán tovább morgadozott:
- Hiszen ha ültetett volna valaki. Dehát erre sohse vót szokás! Várják hogy esztendőben egyszer idevetődik egy dinnyés szekér. De hátha éppen van is itten? A templom mellett árult tavaly egy...
S úgy érezte, hogy valóban van a faluban dinnyés szekér. Kell lennie! A szentek nem hagyják csúfságban!
És szinte neki-elevenülten gyorsította meg a lépéseit.
A falu már csendes volt. A háztetők árnyéka egybefeketült a gyümölcsfák és ákácfák lombjaival. Csak itt-ott piroslott némelyik ablak, meg a boltajtóból sugárzott ki a lámpafény szélesen.
Asszony-árnyék suhant át az utcán. Halk dicsértessékkel köszöntötte a csőszt.
-Te vagy-e Boris?
- Én vagyok, - felelte az asszony. Sietek. Beteg a kis Jóskám. Kávét viszek neki...
- Itt van a dinnyés szekér ugye?
- Bizony nem láttam István bácsi.
A csősz a fejét rázza.
- Itt köll neki lennie! Bizonyosan most este érkezett. A falu túlsó végén jött be.
Mégis elkedvetlenülten ballagott tovább. Csakhamar eljutott a templomig. Fazekasok szoktak ott árulni, meg olykor a gyűrűs-zsidó. A tér csendes volt és üres. Csak a közepén m gáncskodott az alacsony kőkereszt.
István nem hitt a szemének:
- Nincs itt? Hogy lehet ez?
Megcsóválta a fejét és még a parókia felé is elvizsgálódott egy homályt kutató nézéssel.
- No hogy a lidérczek fordítsák árokba azt a dinnyést!
Jólesett volna egy nagyot káromkodnia. De ő nem káromkodott s ha. Hát csak keserűn bólogatott.
- Ugy kell neked István! Torkos vótál, falánk vótál. Alighogy megkaptad a jó Istentől, mingyár bevermelted. Most itt van!... Lám ha erkölcsös ember vónál, aszontad volna: Ne faljuk be mingyár, tegyük el estére. A mértékletesség előbbre való, hogy em a dinnye. Nem vót erkölcs, nincsen dinnye.
Még tovább is ott korholta volna magát, de attól tartott, hogy bezárják a kocsmát, s nem kap bort se.
Na ez az aggodalma fölösleges volt. A kocsmában még ültek: faggyúgyertyánál kártyáztak. Két legény iparkodott elnyerni a részeges Sarlaytól az ital árát.
A búbos sarkából két sovány meztelen láb nyulladt ki, és a lábon rongyos szélű nadrág. A meztelen láb alatt a búboshoz támasztott ócska cimbalom hallgatott.
A kocsmáros egy másik gyertyánál a Lloydot olvasta a söntésben.
Istvánnak a zsebében volt a pénze. A korsóba harmadfél liter bor fért.
Elgondolkodva tartotta, míg Kétág Dávid, a tölcsérre vigyázott.
Egyszer aztán megszólalt, mint a magában beszélő ember szokott:
- Nem ültetett itt dinnyét senkise. Soha mióta a világ...
- Minek magának a dinnye? - kérdezte álmosan Dávid. Csak nem akar tán dinnyét enni?
- Dehogy nem, - felelte a csősz kedvetlenül. Éppen azt akarnék máma.
Dávid vállat vont:
- Mért nem megy a kertészhez? A kertésznek van. Én is akartam tőle venni, éppen máma este, a feleségemnek. Nekem nem adott, kendnek talán ad.
István nem felelt. Ahogy elment a cimbalmos mellett, meglökte a lábát a térdével.
- Te! - szólt rá komoran. Nézz el hozzám, ki a kunyhómba.
A meztelen láb egyszerre megelevenült, mint a kéneső. Egy csupa-szakál negyvenéves kis cigány emelkedett gyorsan elő a homályból. Laposra hevert szürke cilinder volt a fején. Nagy fekete szeme a csőszre meredt.
- Nézz el hozzám a kunyhómba, - ismételte halkan a csősz. De csak úgy egy óra mulva.
A cigány lekapta a cilinderét.
- Igenis kéremalásan István csősz uram.
S hogy igazítson a cilinderének a laposságán, beledugta mird a két öklét, és gondosan megegyengette.
István néhány perc mulva megint künn hümmögött a falusi útca sötétségében. A zsidóra gondolt:
- Persze hogy nem adott neki, - dünnyögte, - mikor csak az az egy van. Hogy az a Miska is éppen olyat kiván, ami csak egy van a világon. És az se az enyém! Micsoda bolondság is volt, hogy megszólítottam! Micsoda buta ember vagyok én! Micsoda vadszamár! A nyakába borultam, mint valami gyerek az anyjának. Él, hát él. Örülhettem volna annélkül is.
Egy kutya rugaszkodott elő a Kardos-ház palánkja alól és csahogott mérgesen. A csősz rá se hederített, csak éppen hogy a botját billentette meg hátul. Húsz lépésre megint folytatta a háborgásait:
- Mármost mit cselekedjek? Az életemet megmentette. A pénzem nem kell neki. Tyúk nem kell neki. Tojás nem kell neki. Szalonna, túró, sajt, semmi se kell neki. Csak dinnye... Csak. Hm... Mármost hogy állok elibe? Mit mondok? Azt szeretném én tudni, hogy mit mondok?
A falú végére ért, az útmutató-cölöphöz, amelyen nappal minden betűértő ember megolvashatja a község nevét, vármegye nevét, és ezt a bölcs mondást: Jobbra előzz, balra térj! A betűk bizony már elfakultak. Az oszlop is oldalt dől, mintha be akarna menni a falúba. Este meg olyan mint valami ember, mint valami előre hajló bálizs, vagy éppen ablakos tót, ahogy görnyedten viszi az üvegeit.
A csősz megállt:
- Hát itt ez a cölöp. Ez a Misa. Én meg vagyok én. Hát most megérkezek.
Odatoppant és biccentett a fejével.
- Aggy Isten. Meggyüttem Miska pajtás, Itt a bor is. Dinnyét bizony hát...
Megcsóválta a fejét. Elfordult:
- Nem. Lesül a pofam a szégyentül. Hogy mondjam neki, hogy nem ehetik dinnyét? Az életmentő jópajtásom... Uram, Jézus, és minden szentek a mennyországban! Hogyan mászok én ki ebbül a szégyenből böcsülettel?!
Ballagott tovább búsan, csonka jobbján vonszolva a hosszú botot. A szürke homályban alacsony sűrű fák lombjai feketéltek. A kerthez érkezett.
Megállt. A melle elnehezült.
- Itt hever a dinnye, a gyönyörű érett dinnye, amit a Miska kiván. Harminc lépésnyire van csak. Harminc lépésnyire! Ha valami pásztorgyerek begazemberkedik érette, talán nem is keresi a kertész. Elvitték, punktum. Érik másik.
Nehéz gyötrelmek dúlták a fejét. A korsót letette. A botjára könyökölt, mintha elfáradt volna a feje. És hümmögött:
- Hátha a zsidó el is noszogat ide valakit? Kívánja az is. A felesége. Mit meg nem tesz a zsidó a felesége kedvéért? Ott az a két haszontalan siheder: egy verdung pálinkáért megviszik neki.
S mintha már azóta ott is volna a két siheder, hallgatódzott: ropog-e a garád?
Csend volt ott. A fák mozdulatlanul álltak. A kertészház ablakai is hallgattak feketén.
A csősz tovább őrölte a gondolatait:
- Elviszik a dinnyét, biztos hogy elviszik az éjjel! A kertész úr hónap csak a helyit látja. Haj, hogy eszi majd a méreg! De ecceribe rámondja: Ezt csak az a Kétág róka vitethette el innen a kertbűl!
A fejét csóválta:
- Pogány hamisság! Talán már meg is cselekedték. Elvitték. A garádon nem is lehetett nehéz átnyomakodniuk. Egypár tüske karmol, kezet karmol, képet karmol, ruhát is hasit valamennyire. Dehát mi az? Egy verdung pálinkáért megteszik. Meg is tették, mióta besötétedett. Talán éppen most szegi meg a zsidóné...
S megbotránkozón bámult a sötétbe. Szinte látta, hogyan esik kétfelé a bíborszínű, édesbélű dinnye.
Fölemelte a botját, és a kocsma felé fenyegetett.
- Megállj, hóhérkéz alá való! - mondotta fojtott hangon. Megállj pernahajder gazember! Én jelentelek meg!
Aztán ismét lecsillapult:
- Hiszen még nem bizonyos.
Végig simította a homlokát kétszer háromszor, mintha egy nyomasztó gondolatot akarna elsimítani.
- Hátha, - suttogta elmeredő szemmel, - hátha én megcsúfolnám azt a tolvajt is, azt a zsidót is, hogy semmit se találnának!?
Mázsás ólomként nehezedett ez a kérdés a lelkére.
- Énrám senkise gondolna, - bátorította magát. Mer én böcsületes ember vagyok. Maga a kertész úr is mondta. Hm... Böcsület... Hát böcsületes ember az aki az élete megmentőjének mégcsak egy hitvány dinnyét se bir megszerezni? S ott-hagyta a korsót. Egyet lépett a kert felé. Megint megállt, mintha mellhevágták volna. A fejét rázta.
- Nem tehetem, mégse tehetem! Soha életemben nem loptam, most kezdjem vénségemre? Visszafordult, fölvette a korsóját. El akart menni a kert mellett, hogy felkerüljön a kukoricásnak.
De mikor a kerítésnek arra a helyére ért, amelyhez közel tudta a dinnyét, a lábát mintha megnyűgözték volna.
Megállt. Ujra lebocsátotta a korsót. Állt szakodozó lélekzettel sokáig.
- Uram Jézus Krisztusom, - fohászkodott végre, - egy dinnye nem a világ! Egy görögdinnyéért még nem akasztottak fel senkit se. Mennybéli mindenszentek! akikhez könyörögni szoktam... szent őrzőangyalom, aki éjjel nappal mellettem vagy! segéljetek most az egyszer, csak most az egyszer...
Másnap délután a csősz megint ott aludt a lucerna-boglya árnyékán. Aludt vörös arccal és mélyebben mint szokott, úgy hogy az orra hegyére ült legyet se kergette el.
Pedig ha sejtette volna, hogy erősen keresik... Hogy maga az uraság tart a kunyhója felé a kertésszel!...
- Sehogyse hiszem, hogy a csősz, - mondja az uraság a fejét rázva. A nyakamat teszem rá!
- Tegnap még én is megesküdtem volna, hogy a legbecsületesebb ember a világon, - feleli kedvetlenül a kertész. De nem lehetett más, nagyságos uram.
A kunyhóhoz értek. Az ajtót zártan találták. A kertész körüljárta a kunyhót. A kunyhó hátulján lehajolt: fölvett egy dinnyehéjat. Diadalmasan mutatta:
- Itt van.
A héjon világosan olvasható volt ez a szó: Éljen a... s látható volt a koszorúnak egy része is.
- Ez volt az, nagyságos uram.
Az uraság megcsóválta a fejét.
- Hol az az ember? Elő kell keríteni!
Estefelé járt az idő, mikorra megtalálták.
- Az uraság hivatja kendet, - mondta a kisbéres.
A csősznek összeráncolódott a homloka. A szeme aggodalmassá vált.
- Engem? Mér?
- Nem tudom István bácsi, de nagyon haragszik.
István lógó fejjel ballagott a fiú után.
- Ki árulhatott el? - töprenkedett mélyen. Hogy lehetett már ezt megtudniok? Tán hogy a Miska nagyokat kurjantott a cimbalom mellett... Nem, azt nem hallhatták meg. Vagyhogy a cigány... Nem, a cigány se... Három forintot adtunk neki. Lakadalmon se keres annyit. Vagy hogy a Gyuró, mikor éjfélkor bort hozott megint... No nagy ganajba estem! Nyakig! Haj, minden szentek és próféták! mártírok és szent doktorok! - fohászkodott magában. Most az egyszer segítsetek!
A kunyhójabeli szentekre gondolt, akik tegnap segítettek neki a dinnye-szerzésben, s akiktől azelőtt soha nem kért semmit ami földi.
S egyszerre belenyílalt a szívébe az emlékezés, hogy Szent István királyt elvitte a gyerek a szentjei közül.
- Odaadtam a pátronusomat, a szent pátronusomat.
Megállt, s mereven nézett a lába előtt egy bokor papsajtra.
- Sohse ért azelőtt szerencsétlenség. Sohse. Attul a perctül fogva, hogy Szent Istvánt odaadtam, az ördög egyszerre hatalmat kapott rajtam. Mert lám alig ültünk le utána, Miska dinnyét kívánt. Átkozott tót kölyök, hogy éppen azt a képet választotta ki a sok közül!
S elnehezült lábbal fordult be a kastélynak a kapuján.
Az uraság ott pipázott fel és alá a tornácon. Zivataros kedvvel fogadta:
- Képmutató, tolvaj, huncut! - harsogott reá. Itt a fertályesztendei fizetése. Eltakarodjon a szemem elől!
Istvánnak mintha kősziklák omlottak volna a fejére, - dermedten állott. Csak a szemét meregette a földre. El akarta mondani hogy történt, mint történt, de a nyelve nem mozdult. Az uraság meg elfordult tőle, s bement nagymérgesen a szobába.
Vacsorakor jelentette az inas, hogy a csősz meghallgatásért könyörög...
- Mondd meg neki, hogy sohse lássam többé! - felelte zordan az uraság.
István nagyot sóhajtott. A szeme könnybeborult.
Megfordult.
Elballagott.
- Elment a pátronusom, a szent pátronusom! Elhagyott! - mormogta. Most már elmehetek magam is. Mehetek világgá. Kornyikálhatok a szőlők alatt egy marok szilváért, egy karaj kenyérért:
Há-há-t im Júdás seregé-hé-hével
é-hé-héjjel jön lámpás fényé-hé-vel.
Elkeseredett szívvel állt a kunyhója előtt, amelytől meg kell immár válnia.
Aztán bebújt. Összeszedte a sötétben nagy sóhajtásokkal ami kis cókmókja volt. Belegyűrte a tarisznyájába. Tükröcskéjét, kanalát, bajusz pedrőjét is beledugta; a kisbögréjét, lábosát is, amelyben olykor levest főzött az esti tűznél.
Egy zacskó tarhonya is függött szögön az ajtó fölött. Belenyomta a lábosába.
- Nem felejtek-e valamit itten? - dünnyögött szomorún.
Benyult a masináért az ajtó fölé, aztán hogy ott nem találta, a zsebébe. Meggyujtott egy szálat. Hát lám ott felejtette volna a bekecsét, meg a földön a szűrét is!
A szűrén ott hevertek még a szentképek, ahogy ledobta őket, mikor már a tót fiú választott. István keserűn nézett rájok. Mennyiszer megtisztelte őket egy-egy miatyánkkal? Hát így cserben hagyják a szentek a tisztelőjüket?
Lerázta őket a szűréről, mint valami szemetet. Csak épp az oIvasóját vette fel, és dugta zsebre. A szűrét felöltötte. Majd megint lecsúsztatta a szűrt a válláról, s a bekecsét öltötte fel. Ugy vette ismét föl a szűrét a bekecse fölé.
Aztán arra gondolt, hogy ő évekig építette azt a kunghót. Dirib-darab elhányt cölöpökből, elkorhadt ólak ép deszkarészeiből. Ledöngölte a földjét. Maga fonta, tapasztotta az oldalát. Szénát hordott bele ágynak. Csaknem a szájával hordta össze a fészkét, mint a fecske. A másik csősz meg aki utána következik, holnap csak belehever a készbe mint valami jogos tulajdonba.
Kivette újra a zsebéből a masinát. Taplót is vont elő az ajtó fölül. Egy szál masinát nagykomoran meggyujtott. A taplóhoz tartotta.
Vékonyka kék füst szállott fel abból, mint a cérnaszál, és finom illat. A csősz megcsóválta egynehányszor, rá is fújt. Aztán bedugta a kunyhójának a belső végébe.
A határdombon megállt. Leült.
Az éj csillagtalan volt. A sötétségnek végtelen oceánja borította az eget és a földet.
Egyszerre vörös világosság derengett a kukoricás felől, s narancsszínű fényes füstoszlop emelkedett fel magasan.
A csősz felkelt. Megfordult nagybúsan, és beleballagott az éjszakába.