Mikor a bánat…
szerző: Jakab Ödön
Mikor a bánat hajdan meglepett,
S szivemre szállott zordon, néma gyászszal,
Mint őszi tájra száll a lomha köd:
Sokszor esengém akkor a halált,
Mely a szem fényes világát kioltja,
S elállva vérünk patakzó futását,
Olyanná teszi a zajgó kebelt,
Minő a hangos szőlőhegy leszen,
Ha víg szüretje egyszer véget ért:
Pusztán enyésző, elhagyott.
De a mióta megtaláltalak,
S áldó szerelmed minden gyönyörét
Pazar bőségben halmozád reám;
Mióta főmet itt nyugaszthatom
Kebled felett, e megszentelt oltáron,
Melynek szelíden zengő csengettyűje:
Szived verése leborulni készt:
Azóta félek, irtózom a sírtól,
S kerűlöm, mint a nap az éjszakát.
Nem attól félek, hogy majd ott alant
Örökre kötve tart a ronda föld;
Hogy ez a test, mely egykor ide fenn
Örömmel vette az élet javát,
Alaktalan részekre szakadoz,
Melyekből késő századok viharja
Magának könnyű játékszert kavar,
S a névtelen port messze elzilálja
A nagy világűr tágas csarnokában.
Hanem csak az fáj, attól rettegek,
Hogy nem fogok ott emlékezni rád!
Gyilkos felejtés ejt meg lent a sírban,
S örök időkön keresztül soha
Nem fogja tudni szendergő porom,
Hogy te is voltál és én is valék!
Irtóztató lesz elfelednem ott,
Hogy ezt az ajkat egykor csókolám,
Hogy ezt a hangot egykor ismerém;
Hogy ezt a kedves, zsenge termetet
Egykor karommal forrón ölelém;
S hogy még ez áldó szép szemek honából
Mosolygott rám a tiszta szerelem:
Beh boldog voltam itt e föld felett,
S e szív téged beh híven szeretett!...