Miknyi kis emberek
szerző: Gárdonyi Géza
Olvastam egyszer egy mesét. Az volt abban, hogy egy ember elaludt az erdőn. Miknyi kis emberek bujtak elő a fűszálak közül s ezt kiáltották:
- Micsoda óriás! - Kötözzük meg, hogy el ne taposson bennünket!
És mig az ember mély álomban aludt, lekötözték kezét, lábát pókháló-szálakkal, sőt néhány fűszállal is. Nagy munka volt ez: tízezer miknyi kis ember dolgozott, izzadott vele órákon át. Mikor aztán az óriásnak nevezett ember fölébredt, meg se érezte, hogy meg van kötözve, és bizony a fölkelésével egynehány száz miknyi kis embert agyon zúzott.
A ki ezt a mesét írta, bizonyosan a hangyákra gondolt: a hangyákat nevezte miknyi kis embereknek.
Mert a hangyának, ha nincs is emberi formája, a dolga, élete, esze kicsiben emberi.
A hangya éppen úgy társas életet él, mint az ember. Az ősidőkben az ember is olyan csoportosan élt, mint a hangya. Némelykor vándoroltak azok a csoportok, néhol városokat építettek és ahány város volt, annyi volt a fejedelem, fő, király, asszerint, amint nevezték.
A hangya is várost épít magának, a föld alatt. A tudósok, akik megfigyelték a hangyák életét, látták, hogy micsoda gondos nagy munkával készül a hangyaváros: a hangyaboly.
A földalatti utcák ezrei keresztezik egymást és visznek itt-ott egy tágas térre, amely vagy gyermeknevelő hely, vagy istáló, vagy éléstár, vagy más sok olyan hely, aminek célját mi nem ismerjük.
Mert nem ismerjük ám teljesen a hangyák életét, sőt nagyon is keveset tudunk róluk. Az a kevés azonban érdekes.
Így azt már régen tudjuk róluk, hogy úgy háborúznak, mint az emberek, s amelyik győz, elrabolja a legyőzöttnek a tojásait.
De minek nekik a más hangyák tojása? Megeszik talán?
Nem. Azokat a tojásokat hazaviszik és kiköltetik a nap melegével. A kikelt hangyákat aztán fölnevelik rabszolgának.
A rabhangyák életükhosszán át szolgálnak. Ők végzik a hangyavárosban a munkát, ők építenek, ők takarítanak, ők cipelik ide oda a hangyatojást asszerint, amint a nap melege változik. Mikor már kikeltek, ők dajkálják a hangyaurfiakat, hangyakisasszonyokat, - éppen úgy, mint az embereknél régente a rabszolgák, ma a fizetett cselédek. Belőlük telik ki a hangyaváros honvéd-katonasága is. Az a katonaság a legerősebb rabszolgákból való. Az nem dolgozik mást, csak őrködik a hangyaboly körül. Mikor aztán ellenséges hangyák törnek rájok, birokra kelnek velők halálig harcolnak.
Már ez a rend, s az erősebbnek ilyetén módon való uralkodása elég volna arra, hogy a hangyában valami emberi észt lássunk.
De még bámulatosabb látnivalók is vannak a hangyaországban.
Ilyen például, hogy a hangyák is tartanak házi állatot.
A hangyák házi állata a levelészbogár. A levelészbogarakat kint is fogdossák és fejegetik ők, de valamely mennyiségben be is hordanak belőlük a hangyabolyba, és ott etetik őket zöld takarmánynyal, mint mink a teheneinket.
Mert az a hangyák házi állata olyanféle módon hasznos a hangyának, mint nekünk a tehén. Mikor a hangya csiklandozza, a levelész valami édes váladékot bocsát ki a testéből, s a hangyának az a legkedvesebb eledele.
A hangyák a tudósok állítása szerint nem hanggal beszélnek, hanem a tapogatóikkal. Olyankor szembeállnak egymással és egymásnak a tapogatóját billegetik.
Vajjon miket beszélnek? Mit mondanak egymásnak rólunk? Volt-e nekik is Morse-juk? Élt-e közöttük is egy Marconi?
Azt mink sohasem tudjuk meg, mert nem értjük meg a beszédüket.
Ő éppen úgy nem ért meg bennünket, mint ahogy mink nem értjük meg őt, - a miknyi kis embert.