Mielőtt az öreg batár kimegy az udvarból

Mielőtt az öreg batár kimegy az udvarból szerző: Thury Zoltán

       Vége felé közeledett az ebéd, a mi pedig amugy is későre kezdődött. Mindenféle habos holmit hordoztak körül, tornyos házakat czukorból, tortát, a mi köré rózsaláncz volt kanyarítva és a minek a tetején szemérmetlen galambpár csókolózott egy kacskaringós monogram fölött. Aztán édes borokat is adtak karcsu, finom üvegekben, hátul az óriás pohárszék árnyékában nagyot pukkant az első üveg pezsgő. Aztán sürübb lett a puffogás s az alkonyodás homályában csendesebb a beszélgetés. Félig elfojtott kaczagás hangzott az asztal végéről, a hol egy gimnazista fiu körül kislánykák ültek. A diák vendég volt, rossz fából faragott városi fiu, a lánykák közül pedig az egyik huga a menyasszonynak. Illetőleg azt is mondhatjuk már, hogy az uj asszonynak, mert délelőtt volt az esküvő s most már csak a kilencz órát várták be a fiatalok, hogy elutazhassanak. - Künn az udvaron már rendezték a málhát egy nagy batár bakján, meg a hátuljára kötve föl pár ládát, hogy ne kelljen majd az utolsó perczben kapkodni erre-arra. S egy öreg asszony jött ki néha a folyosóra rendelkezni. Erélyesen kiabált le az udvarra, azonközben meg a szemeit törülgette s elhallgatott, ha érezte, hogy megcsuklik a hangja.

Az istálló mellett, a szerszámkamra ajtajának kampós szögeire akasztva az ünnepi ezüstös hámot kenegette olajjal a kocsis s benn az istállóban türelmetlenül nyerített egy-egy ló, a mint a szerszámon egyet-egyet csörrentek a csattok. Mikor az öregasszony visszament a nagy ebédlőszobába, valaki éppen dikcziót mondott, valami családbeli ur. Egyáltalában nem is ült más az asztal körül, csak a szép, nagy, népes familia: öreg urak, fiatalok, két-három asszony, meg leány, a kinek ma az esküvőn szerep jutott, és a gyerekek. Az asztal közepén, a szörnyü nagy, bódító bokréta mögött pedig valósággal elbujva ültek az uj házasok. Az asszonyon már szürke utiruha, a férfin barna, kényelmes kabát. Az öregasszony megkereste őket s lágyan, szorongó, anyás gonddal simogatta végig a férfit egy lágy, mosolygós, alázatos pillantással. Benne volt ebben a nézésben a bizalom is, de a félelem is, hogy: Ugyan, micsoda ember vagy. Hova viszed el a lányomat...

A társaság mindig zajosabb lett. Most már többen is beszéltek egyszerre és az asztal fején, az öreg néni üres terítéke mellett elszörnyüködve hallgatta a zenebonát a pap. Éppen a feje fölött átbeszélgetve vitázott valamin a két apa. Politikáról volt szó. Egy fiatalabb ur a mellette ülő sógorasszony fülébe sugdosott s kunczogva nevetgéltek, mig a sógor az asztal tulsó oldaláról rájuk figyelt és hiába igyekezett kitalálni, hogy miről beszélhetnek. Az uj férj a felesége keze után nyult s megfogta, de hirtelen eleresztette s tovább huzódott mellőle. Az asszony rábámult s látva, hogy a férfi pillanatról-pillanatra sápadtabb lesz, megremegett és sugva kérdezte:

- Samu, mi baja van?

A férfi visszasugta.

- Semmi.

A hangja azonban remegett és a rekedtes kongáson meg kellett érezni, hogy nem mond igazat.

- Beteg?

- Nem. - Aztán az asszonyhoz hajolva, egy kicsit lihegve az izgalomban, lassan tagolva a szókat, azt mondta: - készülök valamire.

Az mosolyogni kezdett, mindjárt eltalálta, hogy miről van szó.

- Beszélni akar?

- Igen.

- Ugyan hagyja, hogyha terhére van.

A férfi erre már nem is felelt, hanem fölállott s a kezébe markolta a pezsgős poharat. Észrevették, hogy mit akar. A két apa elhallgatott, az öreg asszony, a ki éppen ki akart menni, visszafordult és megállott az ajtóban. A többiek is meglepetten néztek reá és gyöngén, bátortalanul hangzott el innen is, onnan is, nagyon szórványosan a biztatás, hogy: halljuk.

A fiatalember megvárta, a mig egészen csendes lett a szoba s remegő hangon kezdett el beszélni.

- Édes két apám, most már kettő is van, édes anyám, a ki most lett anyámmá a másik helyébe, a kit elveszítettem és édes feleségem Ilona. Valaminek itt történnie kell. Anélkül én nem tudok beülni melléd a ti régi, becsületes batárotokba. Nem tudlak innen elvinni ugy, hogy akárcsak egészen a szélnek eresztettek volna téged. Meggyötrött engem valami ebben a tisztességben, a mi körülvesz s bármennyire is érthetetlen nektek az, a mit teszek, elhatároztam, hogy elmondok nektek valamit. Hallgassatok meg türelemmel. Arról előre is biztosítalak, hogy se nem ittam sokat, se hirtelen meg nem bolondultam.

Most már olyan aggodalmas nagy csönd lett, hogy egy leány az asztal végéről türelmetlenül piszszegett rá egy keményfejü szárnyas bogárra, a mely minduntalan a lámpa üvegéhez koppant, mikor beleesett a lámpába és serczent egyet, megnyugodtak s a fiatalember folytatta:

- Hazudtam, egész sort hazudtam. - A feleségéhez fordult. - Megmondhattam volna ezt neked négyszem között, de... Itt újból körülnézett. - De ti vagytok itt a család, a mely magába fogadott és nemsokára itt hagylak benneteket, összecsókolózunk az utra, utánam lengetitek a kalapot, a kendőt - s még azt se tudjátok, hogy ki vagyok. Nem, ez már sok volna. Tiltakozik ellene a lelkem.

A férfiak kelletlenül néztek össze, a pap fészkelődött a széken. A fiu apja még mindig nem értette, hogy mi következik s szemeit félig lehunyva merőn nézte a fiatalembert. Az uj asszony pedig az asztal szélébe kapaszkodott, mert sürün, pillanatonkint váltakozott forró és ideges vér lüktetett az agyában. Az ura szava pedig minden nyugvópontnál erősebb lett. Nem is remegett már. Kegyetlenül kezdte kivágni egymásután a sok kurta mondatot.

- Négy évvel ezelőtt hazajöttem. Az apám hivott. Anyám két évvel azelőtt halt meg. És én a jussommal éppen elkészültem Pesten. Szivesen jöttem haza, mert uj pénzt reméltem. Akkor azonban már rosszul állottunk. Ugy-e apám? Olyan rosszul, hogy - emlékszem - apám egész csomó irást rakott elém az asztalra, elmondta, hogy ennyi az adósság a bankokban, ennyi a privát hitelezők járandósága, enynyi a betáblázás és reggelig vizsgálva az irásokat, odalyukadtunk ki, hogy nagy erőfeszítéssel tarthatjuk magunkat még ideig-óráig. A hitel nem merült ki teljesen és talán van mód arra, hogy jövedelmezőbbé tegyük a birtokot. És aztán itt vagyok én. Ilona, a te neved akkor mondottuk ki először.

Az egyik a fiatalabb urak közül mormogott a fogai között. - Micsoda bolond dolog...

De nem folytatta. Olyan nagy volt körülötte a várakozás, hogy nem mert beszélni. A másik tovább mondta a mondanivalóját.

- Én azonban nem birtam ki a falusi életet, de különösen nem az olyan programot, hogy össze kell huznunk magunkat. Visszamentem Pestre. Két év mulva jöttem le ujra. Az állapot itthon csak annyiban változott, hogy sulyosabb lett. Most már hitelező is akadt olyan, a ki bennem kereste a megoldást. Apámat nem akartam tönkretenni, a türelem azonban végesvégig nem tarthat. Valahol van határa. Példálózgattak arra, hogy jó nevem van, most már hivatalom is és hogy csinos fiu vagyok s csodálatosképpen a mások pillantása is a ti házatokra esett. És én léha ember eljöttem hozzátok, eleintén egyszer-másszor, aztán gyakrabban s rövidesen azzá lettem, a ki a házhoz tartozik. Nem is sejtettétek, hogy kivel van dolgotok. De mielőtt az a vén batár kimegy az udvarról, tudnotok kell.

Mellette csendesen, hangtalanul sírni kezdett a felesége. Könnyek folytak végig az arczán s az ura keze után nyult. A férfi elértette a mozdulatát s szomoruan nézett le reá. Aztán megsimogatta a haját.

- Ha az maradtam volna, a ki voltam, tovább játszhatnám a szerepemet ma is. Nekem nincs szükségem arra, hogy ezeket itt mind elmondjam, csak a lelkemnek, ugy tele van, hogy megfullasztana, ha nem beszélnék. Akár okosat, akár bolondot, az mindegy. Csak hallgassatok meg. Olyan pillanatot élek most, a mi minden ember életében csak egy akad. Némelyikben egy se. Ugy érzem, mintha egyszerre megtanultam volna repülni. Értem az életem, látom a multat, a jövőt, a czéljaimat. Érzem a bünt, át akarom szenvedni a büntetést, a mi kijár érte. Vessetek meg, ti tisztességes emberek, de aztán vegyétek észre azt is, hogy mivé tett ez a per, a hogy itt ültem a feleségem mellett s hallottam, hogy huzgálják az udvaron erre-arra a vén batárt és elgondoltam, hogy én most már Ilonával mindjárt elmegyek... Én, a ki ugy jöttem ide. - Testvérek bocsássatok meg.

Leült. Nagy csend következett, de nem komor, hanem békülékeny, meleg, bizalmas hangtalanság, a miben mindenki magába mélyed és a mi lassan-lassan kellemes zsibongásba olvad föl. A diák az asztal végéről ajkait összeharapva mereven bámult a nagy csokor mögé. Mintha üvegből lett volna a homloka, ugy meglátszott rajta, hogy nagyon dolgozik az agya. Nem érti a férfit. A lányok az abroszra bámultak s néha lopva egy-egy pillantást vetettek az uj asszonyra, a ki különösen mosolygott az urára. Még szebb lett ebben a derüben s már egészen asszony. Mellette a teremtménye, az ember, a ki most már neki kezdett beszélni. Nem suttogva, hallhatta mindenki.

- A hosszu utra ugy nem indulhattam el. Hogy legyen akkor az életünkön áldás. Tudnod kellett, tudniok kellett nekik is, hogy nem ugy megyek ki innen, mint a hogy bejöttem. Megtisztultam benned.

Az asszony észre se vette, hogy mindenki rájuk figyel, csak hallgatta áhítatosan. Az öregek szeme megnedvesedett. A fiu apjának az arczát könnyek barázdázták végig s egyszerre az öreg asszonyt kereste a pillantásával. A hogy összenéztek, boldog mosolygásba olvadt össze a többinek a fején keresztül a könynyel itatott két arcz, bár az öreg ember meg is volt zavarodva egy kicsit.

Künn lovakat vezettek elő. Csattogott a kövezeten a patkó. Most már a háziur is fölállott. Szép, magas szál öreg ember, lengő hosszu, fehér szakállal. Mig elkezdődött az általános nagy bucsuzkodás, kifigyelt az udvarra. Hallgatta, hogy mikor vezetik ki a második pár lovat s a mikor a kocsi kanyarodva egyet, a ház elé állott, bucsuzkodott ő is.

- Az Isten áldjon meg téged édes fiam. Azzal aztán megáldott minket is.