Miért állott volt meg az atosfalvi alsó malomkerék

Miért állott volt meg az atosfalvi alsó malomkerék szerző: Jakab Ödön

1882.
Felolvasásra került a Kisfaludy Társaság 1982. decemberi ülésén.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Az ám a szép malom!

Ott épült a faluvégen a rekettyés mellett. Két zsilipen négy nagy kereke dörömböl télen-nyáron, szakadatlan egyformasággal hullatva otromba küllőiről a gyöngyöző vizet. Időváltozás alkalmával elhallszik a zúgás a szomszéd faluig. A vízparton hatalmas jegenyék állnak tömött sorral, melyek közül az a vércsefészkes nagy fa reggelenként épen a záportartóra hányja fekete árnyékát. Túl a vízen sűrű berek terül el, szövevényes, keskeny ösvényeivel, fűszeres, enyhe világával s édesen csattogó szép madárdalával.

Gyönyörűség körültekinteni.

Aztán annak a malomnak az udvara is olyan, mintha rajta minden nap heti vásár volna. Tele van szekérrel s a jármok mellett kérődző sok lábas-jószágtól alig lehet járni. Több mag hull ott a földre, mint a mennyit másutt a garadra öntenek. Olyan kövér a molnárné minden majorsága, hogy még egy grófné is büszkén árulhatná bármelyik piaczon.

Szóval: jól megy ott az élet!

Faragó Béni is abban a jövedelmes, szép malomban szolgált sok hosszú ideig. Szerette az egész vidék s mindenki csak ugy hítta: «a szőke molnárlegény». Pedig volt felesége s két apró gyermeke. Hanem hát a molnárlegény nem afféle ember, hogy egy kicsi házasságért mindjárt elveszítse a legénységét; «legény» marad az mindig, ha már nem lesz malommester.

Egy legényét sem szerette soha ugy a molnár, mint őt.

Különben nála nélkül bajosan is hajtott volna annyi hasznot az az atosfalvi malom. Legjobban ö tudta vágni a követ az egész környéken, a mi pedig nem utolsó dolog ilyen mesterségnél! Mert szégyelheti magát, a ki azt hiszi, hogy elég a malomban két nagy bolond követ valamely vésővel jól összeszurkálni, azután meg ráborítani egymásra s törni velők a drága tiszta buzát.

Nem annyiból áll az! Nagy tudománynyal kell ám a kővel bánni, hogy aprón őröljön, gyorsan is őröljön s meg se perzselődjék alatta a szép liszt.

Ehhez már csak Faragó Béni értett igazában. Az ő köve alól olyan liszt került ki, hogy a gazdasszonyok otthon többnyire azt hitték: vétségből bizonyosan valamely szebb gabona lisztjét hozták haza nekik.

Pedig dehogy esett ott afféle!

Csalogatták is eleget a szomszéd molnárok a mi emberünket. Hanem ö nem akart eltávozni onnan: Atosfalvához volt egész szive nőve. Ott kezdette meg a mesterséget, ott lett molnárlegény, ott élt sok jó napot legénytársaival, onnan házasodott, oda volt már szokva. A malomban is akármerre nézett, mindenütt találkozott valami emlékkel, a mi a lelkének szerfölött jól esett. Ott a nagy oszlopfa mellett varrta volt a katholikus kántor szunnyadó szolgálóját a tiszttartó ur nagy kukoriczás zsákjához. Itt a grádics alján az özvegy vámosnénak pingált volt korommal olyan szép bajuszot, hogy mikor felébredt, szinte a vizbe ölte magát a szörnyű szégyen miatt. Hát még mikor az a kérkedő czikmántori szász legény fogadott volt vele, hogy a zsilipen az utolsó kereket megállitja csupán puszta kézzel! Most is elfogja a kaczagás, ha eszébe jut: milyen szépen berepült, a szász a zsilip alá.

De ki tudna mindent rendre felsorolni!

Épen a pünkösdi ünnep következett.

Annyi volt az őrlő, hogy a négy kerék már alig-alig győzte. Az őrlők egy része fenn sürgött-forgott a széles malompadon, más része alatt ült szerteszét a halomba rakott töméntelen zsákon, türelmesen várva, mig a sor rákerül. Egyes csoportokban vigan folyt a beszélgetés s világos volt a hangos kaczagásból, hogy a sok bohó tréfának se hossza, se vége.

Faragó Béni szorgalmasan járt-kelt, itt is, ott is vizsgálva a lisztet: nem kell-e valamelyik kereket fölebb emelni, vagy alább ereszteni? Szégyelte volna, hogy épen az ünnepre rontsa el az őrlöttjét valakinek.

Mikor azonban a harmadik lisztes-teknőhöz érkezett: egészen megzavarodva vette észre, hogy a teknő végénél üldögélő három asszony között igen különös dologról járja a szóbeszéd. Kipirulva morzsolgatta ujjai között a kő alól lefolydogáló finom, meleg lisztet.

Tette magát, hogy a beszéd nem igen érdekli, pedig alattombam ugyancsak oda feszitette a fülét minden egyes szónak.

Az öreg Bakó Elekné csudálkozott erősen:

— Tudja a mennybéli jó isten, hogy hol kóborolt azóta. Legalább nyolcz esztendeig nem tudott arról ember. Hiszen még növendék leányka volt, mikor elhagyta az anyját. Bementek ketten a városba s nem jött többet vissza.

— Azt beszélte, mikor haza állott, — veté közbe a Rab Pista sovány felesége, — hogy valami özvegy grófné vette magához örökbe, mivel magtalan volt. Hiszem is, hogy megakadt a szeme rajta, mert formás, eleven fehérnép. Hanem aztán a grófné elhalt s a rokonok kitudták mindenből. E miatt szorult haza ismét a parasztok közé. Különben látszik is, hogy jó helytt kellett lenni: nagyon urias, sima beszéde van.

A beteges Siposné kételkedve rázta meg a fejét:

— Beszéljen kend annak, a ki nem szolgált grófi háznál, ne nekem! Hát a grófoknál tanulta meg, hogy ugy kifesse magát? Mikor elment, sajnálta az ember, olyan rongyos volt, s most, a lelkem istenem, szinte elrepül. Mintha kendert törnének, ugy zörög a sok szoknya rajta, mikor nagy gangosan megindul az utczán. Már én azt mondom, hogy annak a Deszkás Katinak a szeme sem áll jól. Nem adnék a becsületére egy irgalmas kiáltást.

Faragó Béninek megizzadott a homloka, s olyan sebesen vájkálta a lisztet, mintha benne sietve keresne valamit.

Egyik asszony oda kiáltott:

— Tán bizony meg is akarod dagasztani itt ebben a helyben! Igen elkél az ünnepig, Béni.

Nem válaszolt erre a molnárlegény semmit, hanem gyorsan felsietett a malompadra, s kikönyökölt a zsilipre nyiló szűk ablakon friss levegőt színi.

Keservesen sóhajtott fel magában:

— Hej, mindenki csak rosszat mond felőle!

Nem is lehet megbotránkozni azon, hogy rosszul esett neki az előbb hallott beszéd, mert hát biz ő benne volt a Deszkás Kati hálójában.

Mikor az a lelketlen fehérnép kikopott már idegen földön minden ember szerelméből: haza vetődött és ez után a szegény boldogtalan ember után kezdett incselkedve járni, a mig kiforgatta eszéből egészen. Nem birt a sok csábitó, gonosz szónak ellentállani, bár keserű harczot folytatott magával. Tudta, hogy bűnt követ el isten ellen, maga, felesége, gyermekei ellen s kegyetlenül vádolta olykor a lelkiismeret.

Hiába volt minden erőlködése!

Deszkás Kati egyre csalta titokban a pénzét s hitegette ellenállhatatlan édes szavaival, bűnös csókjaival. Nem tudta ezt ugyan senki, még bár a felesége sem, de azért ő ott látta az elitélő szemrehányást minden ember arczán, a kivel csak összehozta sorsa. Utoljára tehetetlenül vetette oda magát a vak véletlennek; nem bánta: történjék meg, a mit isten akar!

Most is azon gondolkozott a kábitólag zúgó nagy kerekek fölött, hogy az isten, ha csakugyan nem helyesli ezt a dolgot: miért nem segit valahogy az ő állapotján? Vagy talán akarja?

A felesége lágyan érintette meg a vállát:

— Hallod, Béni! Azért jöttem, édesem, hogy itt vannak mindjárt a szent ünnepek; szükség volna a házhoz egynehány forintra. Látod, ez a kisebbik fiu csupa mezítláb van. A nagyobbiknak is kéne legalább egy tisztességes nyakravaló, hogy ne panaszoljon. Magamra egy garas se kell, de neked szeretnék a makfalvi vásáron egy uj mellényt venni. Mégis téged sokan látnak, tudod.

Faragó Béni szomorúan sütötte le a fejét.

— Nincs most pénzem, fiam!

— Hogyne? Hát annak a két szép ünőborjunak az ára? Elvesztetted?

Faragó Béni ugy tett, mintha meg volna sértve.

— Ne vallass engem! Belé ejtettem a vizbe s annyi! Mi bajod vele?

Aztán sürgős dolgot keresett magának s pironkodva tovább állott onnat.

A szegény asszony panaszos könyekkel hagyta el a malmot. Nem volt ilyen beszédhez szokva.

Lassanként esteledni kezdett.

A malomból apránként kiszivárgott az őrlő közönség. Egyik fürdeni ment, másik estére egy kissé haza nézett, tehenet fejni, vacsorát készitni, a harmadik ledűlt többekkel a jegenyefák alatti hűvös, lágy pázsitra.

Végre egyedül maradott benn a molnárlegény.

Nem sokáig tartott.

Egyszer csak ott látta Deszkás Katit a malompadon. Elejébe állott s megszólitá:

— Mit dolgozol, szentem? De nagyon elgondolkoztál! Ne rontsd ugy a fejed, úgyse lesz már te pap Atosfalván soha.

Keserűen szólt rá a válasz:

— Nem is ilyen magamféle elkárhozott emberből csinálják a papot!

— Ne bolondozz, na! Néz reám: ugy-e szép vagyok? Pedig egyedül a tied vagyok.

Faragó Béni bánatosan legyintett kezével, mintha azt mondaná: «hagyd el, elég baj az nekem!»

Deszkás Kati hamisan ütött a kezére, a melyikkel legyintett s tüzesen csókolta meg a tehetetlen embert, ki megint elvesztette a gonosz leánynyal szemben minden akaratát.

— Te, Béni lelkem! egy kis tiszta buzát hoztam. Őrölnéd meg hamar. Aztán hajnal felé fordulnál be hozzám; friss lepénynyel, piros borral várlak s valami nagy dolgot akarnék mondani.

— Abból a garadból mindjárt lejár s megőrlöm a búzádat, de nem mehetek hozzád. Látod, sok az őrlő. S nem is szeretném, hogy...

— Ej, ne gyáváskodj annyit! — szakitá meg szavát mérgesen a leány. — Ne félj, nem lát senki s mire való az a másik göthös molnárlegény, hogy egy fél órát se hagyhasd el a malmot?

Megint megölelte néma áldozatját s megcsókolva monda:

— Na nem haragszom, na! Csak ne bánj velem ilyen durván s elgyere, különben én jövök el hozzád, mindenki láttára.

Egy pár ember lépett be a malomajtón.

Faragó Béni megrázkódva bontakozott ki a szép leány karjából s ugyancsak vizsgálni kezdé a garadokat, hogy ne is gyanítsák, a mi vele történt.

Deszkás Kati leült a grádicsra, a mig szeretője a búzáját felönté, nehezeket sóhajtva szive fenekéről.

Hej, mert érezte, hogy el van veszve mind a két életre! Látta: nincs menekvés attól a leánytól, ha csak nem öli meg magát.

Mégis megtenné, ha két gyerek nem sirna utána.

Észrevétlen sompolygott a malompad legfelső végére s a mig Deszkás Kati a grádicson azon törte fejét, hogy ma éjjel lepénynyel, borral, tüzes csókkal okvetlen ráveszi gyönge áldozatját válóperkezdésre felesége ellen: addig ő szépen kiosont a csillagos szabadba.

Haragosan néztek le az égről azok a tiszta, fényes szemek.

Lekerült a malom alsó vége mögé s a harmatos vízparton kétségbe esve roskadott térdére. Érezte, hogy valami rossz készül, ha elejét nem veszi. Fájdalmasan nézett fel a ragyogó égboltra s melegen buggyant ki lelkéből az imádság folyása:

— Édes jóistenem! Tudom, hogy bűnt követek el, meg nem bocsátható nagy bűnt, de te látod, hogy elvesztettem végképen erőmet! Nem szabadulhatok attól a kuruzsló leánytól. Tégy jót a te erőtlen gyermekeddel s vessed közénk a te hatalmas karodat. Szakitsál el tőle, nem bánom, csak gyógyíts is meg aztán! Ha nem érettem: azért a boldogtalan asszonyért s két apró gyermekért hallgass meg engemet, édes jó istenem!

Az utolsó szavaknál nagy lárma zúgott fel a malomban, mintha tűz ütött volna ki. Éles sikoltás jajdult ki a zajból.

A mint felpattant a földről, megütődve látta, hogy a zsilipen a malom alsó kereke megállott.

Fejét vesztve rohant a malomba, hol iszonyatos dolog volt az, a mi elétárult.

Deszkás Kati, a mint alant a lisztes-teknő körül forgolódott: czifra pántlikás ruháját oda kapta a gyorsan pergő korong s vége volt mindennek!

Alig bírták kivenni élettelen testét a kerekek közül.

Éktelenné volt roncsolva ifjú, szép termete. Jajgatva fordultak el az asszonyok, mikor leterítették a férfiak a földre.

Faragó Béni minden izében reszketett s ott állott tétlenül a zajgó tömeg között.

A büntető isten kezét látta az egész dologban.

Nagy későre vette észre, hogy a nagy lármára felesége is a malomba szaladt s egyik lisztes-teknő mellé támaszkodva siratja azt a szerencsétlent.

Oda sietett gyorsan a zokogó asszonyhoz s a réginél is forróbb szeretettel ölelte át szegényt, kissé küljebb vonva a tekenő mellől:

— Ne állj, lelkem, olyan közel a kerékhez!